Reménytelen szerelem

Furcsa érzés évtizedekkel korábbi írásokat olvasni: néha túlságosan idegenül hatnak, néha túlságosan közelről érintenek, mintha csak ma írták volna őket. 80 évvel ezelőtt (1942. augusztus 13-án) jelent meg a Tegnap és Ma című rovatban Márai Sándor Reménytelen szerelem című írása, ebből közlünk egy hosszabb részletet.

A Balatonnál pontosan úgy vagyok, mint némely ember reménytelen szerelmével: időnkint eszébe jut, heves vágyakozás fogja el, látni a kedvest, a telefonhoz rohan és felhívja, dobogó szívvel – de már a pillanatokban, amíg a csengő szól, mely hallóidegei és szerve elé idézi a kedves hangot, érzi, hogy fölöslegesen cselekedett. Ebből a szerelemből tartós idill soha nem lesz. Néhány bánatos, vágyakozó szó, futó üdvözlet minden, amit adhatnak egymásnak. Aztán mindegyik él tovább, az élet két partján, reménytelen messzeségben. Miért? Nem tudom. A Balatont bizonyosan nem okolhatom: az ember soha nem okolhatja egy reménytelen szerelemben a másikat. Valami nem egyezik közöttünk. S annyi millió ember talált az évszázadok során e tó partjain egészséget, pihenést, gondtalan feledést! [...] Ember, állat, a létezés szerény lényeinek milliárdjai találnak táplálékot, életfeltételeket e csodálatos tóban. Mi bajom hát vele? Miért nem jó hozzám, éppen hozzám, aki őszintén rajongok érette, tájait, hangulatát, jegenyéit, vulkanikus hegyeit, sétaútjait, vizének selymességét úgy szeretem, hogy a veszélyek tudata sem tart vissza látogatásától? Szeszélyes tó, feminin, olyan, mint a nők. Hozzám nem jó. Igaz, a reménytelen szerelem jellemzője, hogy mindig azt szeretjük, aki nem jó hozzánk. [...] millió és millió embernek ad ez a csodálatos víz egészséget; de néhányunkat nem kedvel. Tanácsolták, hogy ne keressem fel partjait nyáron, csak kora ősszel vagy kora tavasszal; megfogadtam a tanácsot, de nem segített. A Balaton nem jó hozzám. Feszültség, ellenérzés, nyugtalanító erő fogadnak partjain. Valamit kivált bennem, megrázza szervezetem, mint egy titkos láz. A válságos három nap elmúlt, nagy erővel csapjunk még kettőt hozzá. Az ötödik riadozó éjszakán most már bizonyosság: ez a tó nem szeret engem, éppen engem, rajongó hívét nem kedveli. El kell utazni.

 

Ez az elutazás mindig bukás: van benne búcsú, sértődöttség, s vágyakozás, pontosan úgy, mint az érthetetlenül és magyarázhatatlanul rossz szerelemben. Utazás előtt meg a búcsú: egy délután a kis hajók valamelyikén, el a somogyi, zalai partok előtt. Minden falvat ismerek itt, s a falvakban a régi, omladozó vagy tatarozott, Árpád kori templomokat. Ismerem a gyümölcs és a bor illatát, mely nem hasonlítható a világ semmiféle terményének szagosságához. Ismerem a hajnalok, az alkonyatok és az éjszakák fénytörését. Igen, itt boldog lehettem volna, ha ezt a tavat nekem teremtik. De nem teremtették nekem. [...] A búcsúzó homlokába húzza kalapját, fél kézzel összefogja kabátját, a hajó korlátján áthajol, s úgy érzi, mégsem tud szakítani e szeszélyes kedvessel. Talán jövőre… Igen, jövőre jobbak és türelmesebbek leszünk egymáshoz. S tudja, hogy ez a fogadkozás reménytelen. Mert minden reménytelen, amihez egy ember szívének, így vagy úgy, elsőrendű köze van.

(Fotó: Fortepan/Ember Károly, 1942)