A polgári világ alkonya

Márai Sándor tükrében

Mit jelent, ha valaki versekkel kezdi írói pólyáját, majd egy látszólag váratlan fordulattal hűtlen lesz a műfajhoz, hogy késő öregségében ismét rátaláljon? Nyilvánvalóan az ilyesfajta fordulatoknak az is lehet a magyarázata, hogy a költeményeit szerzője józan önkontroll birtokában alkot, s egy pillanatban ráébred arra, hogy tehetségét nem tudja igazán kifejteni, s ezért másutt próbál szerencsét. Márai Sándor esetében is lehet ilyesmit feltételezni, anélkül persze, hogy az ő esetében „hűtlenségről” kellene szólnunk, hiszen különösen Naplójának első kötete telve van szenvedélyes hittevésekkel: újra meg újra megvallja, hogy az irodalom teljességét a lírában kell keresnünk, ebben az író mindent elmondhat a világról, amit más műfajokban akadozva, az anyaggal vívott heroikus küzdelemben tud csak eldadogni. A kassai születésű fiatalember, aki megérte az első világháború kataklizmáját, s külföldi tartózkodásának éveiben olyan élmények birtokába jutott, melyek azt a tudatát erősítették, hogy az a világ, melyben született, S amely meghatározó élményeit adta, teljesen megváltozott, új ideálokat keres, s azok szerint rendezkedik be átmeneti létére, csak rövid ideig érezte korlátlan önkifejezési lehetőségének a részvétből, és bizonytalanságból kikovácsolt expresszionista hangot. Individualista beállítottságú volt, akár az első világháborút követő korszak sok nagy írója, s úgy látta, a világháború nemcsak újfajta hatalmi viszonyokat teremtett, hanem új emberi kapcsolatokat is szült. Előbb úgy élte át ezt, mint hatalmas és jóvátehetetlen drámát, melyet csak a jóság, a megértés és a részvét érzése ellensúlyozhat és feledtethet. Emberi hang (1922) című verseskötetének alapélménye ez a belső küzdelem, mely a vágyott egyensúly elérésére tör, azaz igazi életértékeket akar megtalálni, érti a kor szavát - írta róla Szabó Lőrinc -, és látja a társadalom vergődését, az egyéni és kollektív érzelmek és célok összeütközését”. Látta azonban azt is, hogy egy korszak, mely apái nemzedékének szemében még befejezettnek és végérvényesnek mutatkozott, lezárult. Különös érzékenységgel fordult a világirodalomnak azokhoz a költőihez, akik ezt az élményt, a magára maradott ember keserűségét és fájdalmas útvesztését fogalmazták meg: elsők között fordított Trakl verseiből, s önmagáról rajzolt arcképében is jelezte, hogy magányra van predesztinálva:
így sírt és énekelt, míg este lett. Körülötte
a völgyben pihent a világ. A házak ablaka fénylett,
a kertekből az élet gyümölcsös illata ömlött. Fölvette sisakját
s lándzsáját az éjnek szegezve, elindult útjára újra, egyedül.
(A síró hős)
„Jó családból származom” - írta egyik korai versében, s eredetének e büszke tudata majdnem mindvégig meghatározója írásművészetének. Már pályájának legelső szakaszában komor elhivatottsággal vallotta, hogy nem szabad a létben célt keresnünk, fölösleges az értelmes rendelés nyomait kutatnunk. A magára maradt embernek saját erejével, tehetségével esetleg sikerül individuális célt lelnie, de erre sem mondhatja, hogy általánosítható, csak magában teremtheti meg az új földet és az új hazát, mely verseiben sejtelmesen és igézőn bukkan fel olykor-olykor. Válságérzését azonban hamarosan már európai méretűvé transzponálta, s ebben nem állt egyedül a kor irodalmában. Márai annak a nagy nemzedéknek egyik utóvédje, mely a polgári Európa széthullását ábrázolta keserű józansággal, számot vetve a tényekkel. (A „józan” szó egyébként, mint Márai írásművészetének és magatartásának egyik legfontosabb jellemzője, már Szabó Lőrinc idézett bírálatában felbukkant.) Ez a generáció nem a táguló világ reménységével írt és alkotott, hanem szűkülő, egyre zártabb élethelyzetet teremtő létforma fenyegetettségében. A fiatal Márai a lemondásról írt verset, s az Eszme elveszítését gyászolja. Ezt az eszmét az európai kultúra és az itteni életforma jelképezte számára. Azt a baljós sejtelmét, hogy ez az apái számára még életideálokat adó szemlélet immár végérvényesen halálra van ítélve, szinte végső bizonyosságává tette közel-keleti útja, melyről az Istenek nyomában szeszélyes útirajzaiban adott számot (1927). Olyan ember szemével tekint végig az arab világban, aki bizonyos benne, hogy a Nyugat alkonyának átélője. A könyv legtöbb olvasója annak idején úgy ismerkedett e művel, mint egy jellegzetesen pesti ember vallomásával, holott itt fogalmazta meg Márai talán először az európai műveltséggel átitatott értelmiségi-polgár szomorú végérzését. Nem az ellentétektől átitatott, függetlenségét áldozatok árán is kivívni vágyó arab világ volt a számára az igazán érdekes, hanem az a magatartás és világszemlélet, mellyel olvasmányai után itt ismerkedett meg a valóságban is, s amely félelmes ellentétben volt a fáradó, eszményeit vesztett európai életérzéssel. Márai rácsodálkozott Keleten az imádkozó emberre, „aki leveti saruját, amikor Isten elé lép”, s fájdalommal gondol arra az európaira, aki papucsban cseveg istenével. Nyitott szívvel, nála szokatlan alázattal vándorolt el Betlehembe, békességet, lelke megnyugvását keresve, de itt sem tud szabadulni fájdalmas emlékeitől: „Nevek jutnak eszembe, amint itt állok, emberek nevei, akik a közelmúltban meghaltak az emberiségért. Valamilyen odúban születtek, apjuk ács volt, vagy hasonló, anyjuk szegény asszony. Kávéházban ültek száműzötten, lapokban és röpiratokban prédikáltak, harminc-negyven esztendős korukban megfeszítették őket. Agyonverték őket. Lebunkózták őket. Az emberiségért. Hallom az édes messzi éneket. Meghajtom fejem, évek óta először fojtogatni kezdi valami a torkomat. Békesség az embereknek.” De ezt a békességet, mely magába foglalja az emberiség nagy ideáljait, és évezredeken keresztül gyakorolt hitét, nem leli sehol. A minaretekben még énekelnek. Itt kihal az utca, s az emberek egy titkos jeladásra megfeledkeznek a világról, hogy kitárják lelküket, hogy megfeledkezzenek a mindennapok keserveiről, hogy fellelhessék azt a tisztító forrást, mely megajándékozhatja őket egy tisztultabb életideál igézetével. S mit hoz ezzel szemben az európai kultúra, a sokat emlegetett civilizáció? A franciák Szíriában című részletben így válaszol a kérdésre: „Idegenlégió, repülők, torlaszok, szuronyok – mindig ez, mindenütt ez, a kivirult tudomány, ez az embertelenség, ez a betegség, ez a lepra! Nem menekülhetsz előle, mindenütt eléd toppan, Párizsban, Damaszkusz-ban, őrséget vált és megcsillogtatja szuronyait. Miféle élet ez? Miféle istenek vigyáznak reánk? Megyek el innen is, megszégyenülten, semmit nem bocsátva meg, s csak nagyon keveset remélve.”
Ez a fájdalmas, reményét vesztett, az európai civilizációtól megcsömörlött ember nyugodtan választhatta volna a világpolgár attitűdjét. Franciaországban éppúgy otthon volt, mint szülőhazájában. Az utóbbi mégis utána nyúlt, Naplójában alighanem kissé stilizálva mondja el a döntő pillanatot, midőn Móriczot olvasgatva hirtelen úgy érezte, vissza kell térnie szülőhazájába, ahelyett, hogy Berlinben vagy Párizsban élne. De ha elhagyta is e világvárosokat, azért ízig-vérig városi ember és városi író maradt, olyan, amilyen Kosztolányi vagy Hunyady Sándor voltak. Márainak visszatérő gondolata az írói életben időnként megnyilvánuló titokzatos Érosz jelenléte: ezt a fogalmat nem lehet pontosan körülhatárolni, még kevésbé megmagyarázni, de a világ legkülönbözőbb részein is feltámadhat birtoklójában, s arra készteti, hogy vessen számot íróságának természetével éppen úgy, mint nemzeti hovatartozásának - akkor még úgy hitte: eltéphetetlen - kötelékével; a Mint a hal vagy a néger címadó versében így foglalja össze ezt az érzést:
 s én kenyerek
S füves mezők és lányok illatára Emlékeztem hazámból vissza német Utcákon és Luxorban sírni kezdtem Egy sötét téren, mert magyar szavakkal Szólított egy arab s néha gorombán Feleltem franciáknak s kiabáltam Hogy én magyar vagyok, mifene más? -
Amikor otthont teremtett magának a Mikó utcában, Kosztolányi szomszédságában, talán őt is a gesztenyefák vonzották ide. Egyfajta zárt, csak az alkotásra összpontosító életformát keresett és valósított meg itt: „Csak élni borotválatlan, sötét / Szobákban ébredni fel és sokáig / Nem mozdulni, hallgatni, egyedül / Skandálni szavakat, kíváncsian / Piszmogni valami munkán, ami / Felesleges. Azóta élet itt / Megnyugodva.” (Mikó utca)
Csalóka e kép, hiszen e megnyugvás csak látszólagos volt. Ő maga is pontosan megfogalmazta: ,,E földön csak homokra építek.” Ez a bizonytalanság, a végnek való kiszolgáltatottság szomorú és fájdalmas tudata meghatározója lesz írásművészetének, a kötetlen életforma, a senkihez való tartozás büszkén vállalt létmódja megerősíti benne azt a tudatot, hogy egy végső, s lefelé hajló kor gyermeke ő maga is:
Néha megállók, mintha kirakat Vonzana. Emlékeim lehúznak. Nézek. Beszélek. Fájlalom szívem. Van már savam. A bort is vízzel és A szerelmet szeretettei vegyítem. Eljátszom a kutyámmal. Olvasok. A pályaudvarra megyek, megállók. Beszívom a vonatszagot. Köszönnek. Semmiben nem hiszek. Le, lefele Megyek. Nem értem.
(Mellportré)
Nem csodálhatjuk, hogy ez az alapvetően magányos alkatú író, amint a világ dolgain töprengett, s az élet küzdelmét igyekezett minél hívebben ábrázolni, egyre biztosabb lett abban a felismerésében, hogy a lét jó és rossz nem szűnő harca. Regényeiben kiszolgáltatott emberek vívják eleve reménytelen küzdelmüket a rosszal, mely különféle formákban ugyan, de mindnyájukra leselkedik, s előbb-utóbb összeroppannak a lét súlyos terhei, megpróbáltatásai alatt. így hajlik a végső tragédiába a Bébi, avagy az első szerelem vidéki tanárhősének sorsa is, aki belefáradt már idegőrlő munkájába, amikor egy különös, titokzatos férfival találkozik, aki ráébreszti teljes és végérvényes magányára. Van-e visszatérés ebből a kiszolgáltatott léthelyzetből? – ezzel a kérdései néz szembe a regény második és bizonyára jobbik részében, amikor a tanár ismét visszatér tanítványai közé, s meg akarja találni azt az eszményt, melyet ismerőse oly erősen hangsúlyozott, szeretni akar valakit. De az a lány, aki alighanem csak jelkép, a szerethetőség paradigmája, már egy másik tanítványához kötődött, s a tanár egyre drámaibb helyzetek során át végre eljut a sajátos üldözési mánia kifejlődéséig, miközben zárt kapuk mögött, kezében baltával várja a fiú esetleges látogatását. ,,A napló tovább is teljesen fegyelmezett és logikus – írja méltatásában Komlós Aladár –, a tanár gondolatvilága teljesen zárt, következetes és világos marad, hogy a látszólag nyugodt sorok mögül dermesztőbben süvöltsön az őrület szele.”
Valahol, valaha léteztek idilli életérzések, s ezeket keresik Márai hősei nem szűnő buzgalommal. A Bébi, avagy az első szerelem tanárhőse a két embert összekapcsoló tiszta szeretet eszményét szeretné kiküzdeni a sorstól, A zendülők (1931) gyermekhősei - akik némi rokonságot tartanak Cocteau Les enfants terribles-ének és Glaeser Jahrgang 1902-jének alakjaival – pedig úgy hiszik, egymás zárt körében meg is találhatják ezeket, ha sikerül elhatárolódniuk az ellenséges, a megértés hiányával küzdő világtól. Ezek a fejlődésükben és érlelődésükben megrekedt fiatalok a világháború utáni, ideálok nélkül felnövekvő ifjúság életérzésének hű megszólaltatói, létüket áthatja a bizonytalanság, annak tudata, hogy bármikor, bármelyik pillanatban felborulhat az a kényes egyensúly, amely szerint berendezték életüket. A baljós végzettudat ott lebeg minden Márai-regény hátterében. Bármily szárazon, tényszerű hitellel rögzítse is az eseményeket, látszólag a kívülálló objektivitásával ábrázolva a mindennapokat, alapjában véve hatalmas és drámai freskó részletmunkáit végzi, melynek színei között a fekete az uralkodó, s a derűsebb, életteljesebb epizódokat is belengi a megmagyarázhatatlan, a bénító szorongás, a létbe vetett, sorsának kiszolgáltatott ember nem is titkolt remegése. Valóban „az őrület szele süvít” hősei fölött, s kora talán azért is tudott annyira azonosulni velük s annyira megérteni reménytelen küzdelmüket, mert e kor is mindinkább megtanult félni, rettegni az eljövendőtől.
Vannak persze Márai hőseinek is olyan pillanatai, amikor nem a tárgyatlan rettegés keríti őket hatalomba, hanem az élet váratlan ajándékaképp módjuk nyílik teljesebben és hitelesebben megismerniük önmagukat. A Csutora (1932), mely e komoly, elszánt író világának ritka, derűs pillanatait lopja a komorabb színek közé, voltaképp ugyancsak a modern életérzés regénye. Egészen más kiindulópontból, de ugyanoda jut el az író, ahová a többiekben: az ember léte kietlenül magányos, s reménytelenségét nem enyhítheti az a tudat sem, hogy olykor-olykor egy öntudatlan élőlény segítségével fellebbentheti a jelenségek titokzatos fátylait. Mert így sem lehet e titkok tudója, legfeljebb még mélyebben és fájdalmasabban eszmélkedhetik azon, miért élünk, s mi értelme van e látszólag oly gazdag, valójában azonban kiismerhetetlen létnek? Nem mintha Márai palettájáról hiányoztak volna - ekkor legalábbis még nem hiányoztak – a derűsebb, önfeledtebb színek. Újságcikkeiben nemegyszer érezni a játék boldog izgalmát, mintha megsejtette volna, hogy a homo ludens ismeretlen távlatok felé tájékozódhatik.  De bárhová tekintett is, az életnek bármelyik jelenségét vette is vallatóra, mindig érezni vélte a nagy erőfeszítések hiábavalóságát. Olykor elkapja a pillanatnyi érzés hevítő forrósága, a következő pillanatban azonban elhárítja magától a fölösleges érzelmeket, mert legfontosabb feladatának egyfajta, majdnem bénult közérzet leírását és megjelenítését véli. Tárcáiban, cikkeiben – az első gyűjteményük a Műsoron kívül volt 1931-ben – szívesen kalandozik a jelenségvilágban, de Kosztolányi módjára - mert magatartásának és írásművészetének Kosztolányi az egyik ihletője - mindig a leírt jelenségek morális hátterét is igyekszik feltárni, s túlemelkedve a „józan közöny” érzésén, de az írói fölény birtokában érezteti, hogy mindez csak látszat, a lényeget viszont nem érthetjük meg sohasem. Mert - mint mondja - az emberiségnek természetes, korról korra újratermelődő állapota a testi és lelki szegénység, ez „újabb és újabb osztályokat bűvkörébe von” (A szegények iskolája), s az író választhat: tudatosítja-e ennek az állapotnak összes következményeit, vagy leírja, amit lát, mert az a kötelessége, hogy tehetsége parancsát követve ábrázoljon. Márai mindenesetre ilyen belső szükségszerűségnek érezte az írás mesterségét. Ha lángban áll a világ, lobogjon magasra a láng! Ha emberek ezrei, tízezrei vagy milliói egzisztenciális szorongattatásban élnek, hát létezzenek így! Az írónak írnia kell, ez a kötelessége, s ha egy módja van, ki kell küzdenie a sorstól ennek feltételeit. Ha valaki netán arra kíváncsi, milyen reménytelen volt a polgári életérzés a két világháború között, bízvást meríthet műveiből. Ha azonban őrá magára lennénk kíváncsiak, meg szeretnénk tudni valami bizalmasabbat családjáról, baráti köréről, még naplóiban is hiába keresnénk idevágó közléseket. Mindez csak anyag volt számára. Nyersanyag, amit felhasznált műveihez, élettény, melyből regényei épültek. Sosem közvetlenül használta fel őket, hanem mindig szublimálva, némiképp stilizálva és időtlenítve, mintegy annak jelzéséül, hogy sosem az egyedi ember léte az igazán érdekes, hanem annak általánosítható vonásai, anélkül persze, hogy az író szemében érdekes volna ennek az általánosító folyamatnak a legvégső eredménye, mert az már kívül esik a szigorúan vett irodalom körén. Abban a nagyszerű méltatásban, melyben Karinthy Frigyes köszöntötte Márait a „Birodalomban”, az igazi írók között (Márai Sándorról „A Sziget” alkalmából), kivételes érzékkel mutatott rá ennek az irodalmi íróságnak legbensőbb természetére: „Szeret írni. Mohó, mint egy parnevü, pedig született arisztokrata.”
Márai Sándor első regényétől kezdve nagyítólencse alatt figyelte a nyüzsgő életet. Nem annak benső törvényszerűsége, menetének iránya foglalkoztatta, hanem a jelenségei. Ezeket írta le néhol kivételes pontossággal, váratlan, költői hasonlatokkal fölékesítve, azt bizonyítva, hogy ez a hüvelyknyi lét is felmérhetetlenül gazdag, s mi lehet méltóbb feladata egy írónak, mint hogy a maga eszközeivel éreztetni próbálja e gazdagságot. A külvilág torzít, a létet csak akkor ragadhatjuk meg, ha befelé ásunk, s önmagunk tapasztalataival, gondolataival szembesítjük az átélt valóságot. Alighanem ez írásművészetének legbensőbb szabályozója. Ezért oly ritka cselekményes regénye vagy elbeszélése. „Azon a határon jár – megint Karinthyt idézzük –, hogy az epikum anyagát, a történést, teljesen félretolja, hogy behelyettesítse annak belső tükörképével, mint valami tanagramutogató. aki a valóságnál többre becsüli a lekicsinyített, de éppen ezért arányosabb, tökéletesebb »énkét«, mikor lelkünkben reagál a történésre.” A részletek nem az adott pillanatban nyerik el értelmüket és rendeltetésüket, hanem amikor az emberi tudatfolyamatban – esetleg évek vagy évtizedek múltán – a helyükre kerülnek s beépülnek gondolkodásunkba. Proustnál a teába mártott sütemény indítja el az emlékezés folyamatát. Márainál még erre sincs szükség. Regényei egy hatalmas emlékfolyam tükörképei, s ebben a folyamatban az ember szorongva ébred ró elvetélt lehetőségeire és kiszolgáltatottságára. Úgy ír, mifit aki tudja, hogy a világnak nincs füle meghallania szavát:.
…Mert úgy kezdődött, mint egy vers: egy éjjel Azzal a néma, hangtalan zenével, —
Szimfónia vagy csak egy játszi rögtönzés? Mindegy! Az író hallja e zenét, s azt dúdolja halkan, miközben szeme előtt fáradt léptekkel halad a nagy gyászmenet a koporsó mögött, mely apái nemzedékének illúzióit rejti.
Hogy mit jelentettek ezek az eszmények Márai számára, s hogyan következett be szívében az elszakadás, mely paradox módon mégis a hűséggel volt azonos, arról legjobb regényei, az Egy polgár vallomásai és a Féltékenyek adnak képet. S hogy miért nem találta meg gyökereit idegen környezetben, arról rajzolt kissé allegorikus képet az Idegen emberekben, mely a maga talányos felépítésével még csak a későbbi, nagy művek előjátékának tekinthető. Az Egy polgár vallomásai — mint Hevesi András írta szellemes és találó szavakkal — „kapuzárás előtt született", a polgári világ és világkép széthullása előtti huszonnegyedik órában. Maga Hevesi sem sejtette, hogy alig néhány esztendővel bírálatának megírása után a franciák háborújának első áldozatai között lesz, s később a colmari katonasír fogja őrizni csontjait, a francia szabadságért hősi halált szenvedett harcosok temetőjében. De mégis pontosan megérezte, hogy Márai a búcsú gesztusával idéz valamit, ami végérvényesen elmúlt, s ezt fojtó szenvedéllyel, nyugtalansággal teszi, az ő világából hiányzik már a zárt és bensőséges szemléletmód, mely Thomas Mann műveit jellemezte: a Féltékenyek és az Egy polgár vallomásai is olykor vibráló nyugtalansággal ragadta meg a múltat, s kereste a választ arra a kérdésre, mikor, miért veszítette el az apák nemzedéke ideáljait és a fiataloké otthonát, pontosabban azt a titokzatos Várost, mely az Idegen emberekben még oly csábos vonzerőt gyakorol, a Féltékenyekben azonban már csak múltja van. A Város átlényegülésével párhuzamosan hullik elemeire a Márai-mű másik központi eleme, a Család is, melyből ő már jóvátehetetlenül kiszakad, részben azért, mert nem bírta a kötöttséget, számára nem volt érvényes a Thomas Mann-regények kohéziója, menekült, elszökött, mintha érezte volna, hogy ez az életforma beteljesítette küldetését, s aki nem akar vele együtt elsüllyedni a múltba, előbb-utóbb új irányokat keres önkifejlődése számára.
Az Egy polgár vallomásai érett teljességében ábrázolja azt az életanyagot, mely
Márai egész írásművészetét meghatározza. Előbb szinte szenvtelenül, majd kissé
átfűltebb stílusban beszél ifjúságának meghatározó élményeiről, s arról a sokszor
csüggesztő, sokszor mégis ideálokat teremtő környezetről, melyet végérvényesen
elhagyott. Hogy a család vagy a korlátlannak látszó kalandozás adja-e életének
igazi közegét, azt ebből a nagyszabású regényből aligha olvashatjuk ki oly egy
értelműen, mint a jóval későbbi Európa elrablásából. De alighanem egész életére
jellemzőek azok a szavak, melyeket a Féltékenyekben mond a helyhez nem köthető  nyugati  országból  hazakészülő szerelmesének a  lány:  …két évszak van, két haza és két világ, s örökké vándorolnod kell, s mindkettő egyformán tud fájni és hiányozni". Az Egy polgár vallomásai a múlt életteljességét ábrázolja, azt az évszázadok során felhalmozott kulturális és szemléleti anyagot, melyet a polgárság teremtett, s amelytől az író mégis elszakad, de úgy, hogy hiánya örökké fájdalmas marad számára. Talán ezért is rajzolja meg az elveszített Család szereplőit oly erőteljes, néhol szándékosan túlhabzó ecsetvonásokkal, talán ezért is érezzük a már-már szenvtelenül leíró, közlő mondatok mélyén lávázni a zabolátlan, féktelen expresszionizmus stílusemlékeit, melyek verseiből maradtak ott, sokáig rejtve, de ebben a regényben mégis az ábrázolás teljességének lehetőségét sugallva.
Szenvtelenség és expresszionista indulat – alighanem ennek a két elemnek egybejátszásával éri el Márai azt a stílushatást, mely összetéveszthetetlenül egyénivé teszi előadásmódját, s amely legjobb regényeit a magyar próza élvonalába állítja. Emellett pedig fokról fokra lényegítette át anyagát, mely elemeiben ott hordozta a valóság ihletését, de mindinkább időtlen lett, mert ami elsüllyedt a múltban, olyan volt, mint a messzi és titokzatos boldogok szigete, ami pedig a jelenben tárult fel, ennek halovány lenyomata lehetett csupán. Az Egy polgár vallomásaitól a Féltékenyekig három év telt el, az utóbbit mégis fényévnyi távolság választja el az előzőtől, holott a téma, az anyag, a valóság mindkettőben közös. De ami a Vallomásokban még néhol nyers és életszerű volt, az utóbb egyre inkább a legendák világát idézi: Márai mind biztonságosabban talált rá arra a módra, ahogy a polgári világkép széthullását legendává teheti, megőrizve benne a vég hangulatát éppen úgy, mint a hajdani életerőt, a valamikori frisseséget. „Ezek már nem a szokott regény „életből vett alakjai«– írta Szerb Antal a Nyugatban –, nem -igazi emberek”, nem is emberek már talán, hanem a lét valami más kategóriájába tartoznak. Emberfölötti szimbólumokat hordoznak mindannyian: az Apa a végső kultúra, a Magatartás, Péter az irodalom, Edit a művészet és Emmanuel úr a gazdag ember: ha egy istenalkotó görög ma élne, így és csakis így jelenhetne meg víziójában a kapitalizmus istene. Ez a regény a legnagyobb kísérlet irodalmunkban a mai élet mítoszának megteremtésére.”
A Féltékenyek Családja szinte megszállott eltökéltséggel dolgozik egy nagy mű beteljesítésén. De ez a mű – ezt a Vallomások világosan megmutatta már – sosem teljesedhetik be. S nem teljesedhetik be az egyetemes polgárság által épített világrend sem, hiszen a Várost tengerek nyaldossák, ez a Város bárhol lehet a világon, de mindenütt a pusztulás sötét jegyei virrasztónak fölötte. Hogy ezt maga Márai is milyen egyértelműen és világosan tudta, ezt pontosan kiolvashatjuk azóta is szüntelenül gyarapodó, ám mindinkább tudatos válogatásról, önigazolásról árulkodó Naplóinak első kötetéből. A pusztulással szemben egyetlen alternatívát lát: írónak maradni mindenáron és beteljesíteni magát a művet, mindegy milyen környezetben, mindegy hogyan, csak írni, írni, s az üzenetet rábízni a történelem mind haragvóbb tengerárjára. A négy évszak egy jellemző képe árulkodó nyíltsággal mutatja ezt a választott és szenvedélyesen őrzött pozíciót.
A tragikus táj fölött összefont karral áll egy ember és hallgat. A táj felemelte a magasba, köznapja és végzete fölé. Komoran áll, mint aki gondolatban egy kiáltvány harsány mondatait szövegezi.
Ez a „harsány mondat” egy jelképessé szublimált életérzés és életszemlélet utolsó és kétségbeesett híradása. Vele, hangjaival süllyedt el a polgár, aki, meglehet, bármily erővel és eltökéltséggel igyekezett is általános érvényű igazságokat megfogalmazni, sosem tudott a maga szűk határai közül kitörni, az egyetemes összefüggések közelségébe. A „hangtalan zene”, melyet hallani vél, s amelyet igyekezett lekottázni, mégis megejtő híradása egy pusztulásba igyekvő korszaknak. Ez a korszelet másként mutatkozik meg annak, aki itt éli át, aki idegvégződéseiben őrzi az „idegenek” megjöttét, melyről a Féltékenyek rajzolt képet, s aki teljesen idegenül szemlélte azt a világot, melyben az azt konzerválni és megváltoztatni akaró erők összecsaptak, s megint másként annak, aki makacsul igyekszik megőrizni európaiságát, melyet szellemi függetlensége utolsó végvárának érez. Az anyagot jelképessé élő Márai fokról fokra szakadt el magától a valóságtól, s egyre inkább legendás közegbe emelkedett, úgy vélve, van a világnak még egy része, ahol dolgoznak azon a művön, melyet a Garrenek nem tudtak már megvalósítani. A Napnyugati őrjáratban, miközben „a szabadság gyöpét” tapossa, úgy sejti, „a művelt emberi világ” higgadtan, biztonságosan őrzött bástyái közé jutott. Aztán majd a háború idején át kell élnie, hogy ezek sem bevehetetlenek, s amikor még egyszer enged illúzióinak, s most már végérvényes életteréül választja ezt a napnyugati birodalmat, megint és utoljára is le kell számolnia vele a Judit… és az utóhangban, mely mindeddig utolsó regénye, s amelyben kendőzetlenül tárja föl az életnek azt az „elmeszesedését”, mely a Napnyugati őrjáratban még csak futó és múló sejtelme volt.
A Féltékenyek, kivált annak második kötete, alighanem Márai e korszakának legjobb alkotása volt. A jelképiség, mely a kezdetektől áthatotta műveit, e sikeres kísérlet után meghatározója maradt művészetének, s ugyanakkor kicsit egyhangúvá is tette azt, hiszen a következő korszak legtöbb műve a legendának, az általánosítás szándékának egy-egy, nem mindig sikerült változata. E műveit az érzés hatja át, mely sosem tárgyiasul, hanem általánosságokban jár: szeretet, megértés, egymáshoz való tartozás, íme, ezek az eszmények lengik be az Eszter hagyatéka, s a Déli szél cselekményét (ha ugyan helyénvaló Máraival kapcsolatban e fogalom használata), s az általánosságban járó érzelmeket mintha a démoni felé tágítaná a Vendégjáték Bolzanóban, mely viszont igazi stílusbravúr, mert nyelvi síkon is kifejezi, ahogy az érzelmek érzelmességbe hajolnak, s elfátyolozza őket a tűnődő, halk nosztalgikus szemlélet. De ezekben a regényekben, bár látszólag különféle témákat dolgoznak fel, nem nehéz a Féltékenyek módszerének, világképének hatására ismernünk.
A Féltékenyek után következő pályaszakasz legsajátosabb vonása, hogy Márai szinte kizárólagosan a lelki hatások és ellenhatások ábrázolására összpontosította erejét, tehetségét, megszűnt számára a történelem vonzereje, mintha a nagy regényekkel elmondta volna erről, ami igazán érdekelte benne, s ami a polgárság vagy a család szempontjából fontos, meghatározó eleme volt. A Vendégjáték Bolzanóban történelmi környezete jellegzetesen operai díszlet, s az írót láthatóan sokkal inkább foglalkoztatja az emberi lélekből kifejlődő lírai elem, melyet oly utolérhetetlenül ábrázolt egyik legközvetlenebb elődje, Krúdy. Márai itteni lírája azonban bizonytalanabb, hiányzik belőle az a nyugalmasan megrajzolt, a mű egészét átformáló elem, mely Krúdy legtöbb alkotását egységessé teszi. Az expresszionizmuson nevelkedett Márai szabálytalanabb, kiszámíthatatlanabb, s ezért regényeibe egyre többször iktat egyensúlyt teremtő monológokat, amelyekben az emberi élet eszményeiről elmélkedik. Abban a korban, amikor a magyar regényt és lírát szinte mindenestől áthatotta a korral való kapcsolatteremtés vágya, Márai szándékosan emelkedett általánosabb szférákba, s onnan tekintett némi szkepszissel, nem kevés kiábrándulással és alig palástolt megvetéssel a világra. S ahol az ábrázolás izgékonyságát, szabálytalanságát ezek a monológok sem viszik nyugvópontra, az esszé kiegyenlítő közbeiktatásával kísérletezik. Ez a jellemzője a Szindbád hazamegynek, amely meghatott és sejtelmes lírával átszőtt szellemidézés, ugyanakkor azonban annak a véghangulatnak is szinte maradéktalan kifejezése, mely a Féltékenyeket is áthatotta. A mű utolsó mondataiban („A gyertya csonkig égett s utolsó lobbanásával megvilágította Szindbád arcát. Most bölcs volt a csukott szemű arc, közömbös és szigorú. Csak Keleten tudnak ilyen közömbösen és méltóságteljesen nézni az urak, mikor vége van valaminek.”) A búcsú gesztusa a legerősebb, s az a tudat fogalmazódik meg egyértelműen, hogy az az írói tartás és morál, melyet Márai Krúdyból kiolvasott, végérvényesen a múlté. Az íróságnak ez a sajátos értelmezése, a művészetek önmagáért való szemlélete és gyakorlata olyan eszménye volt az írónak, melyet annál makacsabbul vallott s közelített meg új és új változatokban, mennél inkább kellett azt tapasztalnia, hogy kora nem tud és nem is akar vele azonosulni, „Én úgy akartam élni, mint aki álmodik és emlékezik; mint a költők ...” – ezek már a Kassai őrjárat utolsó mondatai, melyeket bízvást elfogadhatunk keserű önvallomásnak is. De milyen is az igazi költő Márai szerint? Milyen az íróságnak az a legsajátabb természete, melyet követni akart? A Vendégjáték Bolzanóban Casanovája arról elmélkedik egy helyütt, hogy Voltaire s a hozzá hasonlók koronás főket ingathattak meg, mégsem ők az igaziak, hiszen hiányzott belőlük a csend és a művészet átszellemültsége. A kortól és az egyes történeti időszakoktól függetlenedő, azoknak tudatosan hátat fordító művész ideálja fogalmazódik meg itt, Márai igazi életpéldája. S amikor másfél napra visszatért életének ösztönzőjéhez és szárnyra bocsátójához, Kassához, ezt az újabb ,,őrjárat”-ot nagyszerű alkalomnak érezte, hogy megkísérelje azt a számvetést, melyet legjobb regényeiben elvégzett már, de melyet most az újra felfedezett esszé segítségével is el akart végezni, még sűrűbben, még nagyobb gondolati izzással. De a túlhevített gondolatsorokból nem az önvizsgálat keserű és józan igéit hallhatjuk ki vezető szólamként, hanem az európai válságtanok, kivált Spengler filozófiájának elegáns variációit. Az elmélkedő Márai a katona mesterségéhez hasonlítja az íróét, s maga – mint ezt Örley István fejtegette – mintha hiábavalónak s fölöslegesnek érezte volna a műveit korábban jellemző általánosítás igényét, inkább magatartásának bástyáit erősíti, s elkötelezett vallomást tesz a polgár mellett, mintha azt akarná bizonyítani, hogy a kor uralkodó áramlatával, a népszemlélettel szemben, még mindig ez az osztály birtokolja a haladás lendületét.
De hogy benne magában mind erősebb lett a kétely, mi sem bizonyítja jobban, mint a Mágia elbeszélései, melyekben szakított írásművészetének eddig legfőbb jellemzőjével, a lebegő zenével, s egy másfajta kísérlet igényének engedve, élményeit a valósággal szembesítve olyan elbeszélő modorral próbálkozott, melynek előtte Kosztolányi volt a legnagyobb mestere. Ez a legsajátabb természetén tett erőszak aligha vált hasznára. Mert ami Kosztolányinak erőssége volt, élmény és stílus nagyszerű egysége, az Márainál inkább bizonytalanság forrása lett: neki, akinek elég kevés kapcsolata volt a valóság legjellemzőbb rétegeivel, stiláris eszközökkel kellett ellensúlyoznia e hiányt, elbeszélései sokkal inkább érződnek szabálytalan variációknak egyetlen téma fölött, semmint korjellemző életanyag kibontásainak. „Márai egyelőre olyan viszonyban van a novellával – írta szellemesen ugyancsak örley István -, mint aki egy vadonatúj öltönyben kissé peckesen, mereven, feszengő kimértséggel mozog. Vagy, mint aki egy új társaságba tévedve – akár a Kalandban – egyelőre még túlságosan is tiszteli az uralkodó konvenciókat.11
Mintha csak válaszolni akart volna bírálóinak az író az Ég és földben, melynek két kulcsfogalma a készenlét és a változékonyság. A művésznek nem szabad beleragadnia egyetlen modorba – fejtegeti –, mert ,,a végső cél . . . maga a harc”: az anyaggal és a kifejezéssel vívott szenvedélyes küzdelem, mely nyugtalan és kiszámíthatatlan változatossággal telíti a művet és kiismerhetetlenné teszi az írót magát. Meglehet, van ezekben a szeszélyes jegyzetekben önigazolás is, hiszen Márai nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a műalkotás nem születhetik szabály és rend szerint, benne épp a kiszámíthatatlanul áradó, spontán ihletés hordozza azt a fluidumot, mely a remeket elválasztja a mesterember munkájától. A távolságtartás, a rezignált Fölény álarcát magára öltő író voltaképp szenvedélyes elkötelezettséggel védi a maga legszemélyesebb írói hitvallásának törvényszerűségeit: a függetlenséget, a csak a témával, az anyaggal való foglalatosság igényét, melyet nem befolyásolhat a kor, az élet lármája, csak a tehetség kiszámíthatatlansága.
A háború alatti Márait mindennél inkább jellemzi ez a függetlenségre való törekvés. A háború olyan volt számára, mint egy félelmes, szörnyű csapás, de elsősorban nem azért, mert iszonyú pusztításokat okozott, hanem mert megcsúfolta mindazt, amit a művészet éteri tisztaságú világa – melyet mindennél fontosabbnak érzett - a maga keretei között meghatározó ideáljainak vallott. Ez a háború elbizonytalanította. Míg korábban világosan állt előtte a képlet; a polgárság létét vagy nem létét látta a fejlődés döntő kérdésének, most földrészek távlatában kellett volna gondolkodnia, s ezt csak megválaszolatlan kérdések feltevésével tudta megvalósítani. Már a Kassai őrjáratban is, de még nyilvánvalóbban Röpiratában (Röpirat a nemzetnevelés ügyében) keserűen szembefordult a „tömegember”-rel, aki a technikai civilizáció jóvoltából kényelemben élhet, s úgy érzi, joga van különösebb - szellemi felkészültség híján is beleszólnia a világ eseményeinek irányításába. Márai egyfajta elitkultúra letéteményesének érezte magát. Ebből a pozícióból - melyet Ortega nyomán alakított ki - hirdette meg az autonóm ember ideológiáját, azt a számára egyedül lehetséges szellemi magatartást, mely esetleg megőrizheti a válságba került, az összeomlástól fenyegetett nyugati kultúrát. Ha nem teremnek majd a technikai civilizációnak is nagy összefüggéseket látó lángelméi, eddigi világképünk homlokzata marad csak meg, hirdetve, hogy a büszke külzet mögött leégett egy civilizáció, az életformák romba dőltek, s a raktárakban nincsen semmi, csak üres konzervdoboz”.
Márai szerint a kultúra egyetlen lehetséges hordozója a polgárság. S amikor a világháború befejezése után ráébredt arra, hogy osztálya nem kizárólagos letéteményese a műveltség ügyének, úgy érezte – sajátos perspektívatévesztés áldozata lévén -, hogy beteljesedett víziója: ,,eddigi világképünk homlokzata maradt csak meg”. A maga részéről úgy vonta le e felismerésének következményeit, hogy új hazát választott, melynek közegében többféle változatban megteremtette önigazolásának mítoszát. S hogy ez a mítosz, melynek olyan darabjai vannak, mint a szimbolikus Ítélet Canudosban, vagy a történeti környezetben a mához szólni szándékozó Erősítő, végelemzésben mégsem lett teljes értékű, azt bizonyítja már említett utolsó regénye, a Judit… és az utóhang. Ennek fájdalmas szkepszise aligha előzmények nélküli. Hiszen a Füveskönyvben büszkén mondta ugyan el, hogy a világ fia, de ebben a hazaszeretetről is írt egy rövid költői szépségű passzust, mely sokkal igazabban és hitelesebben vall eredeti szándékáról és magatartásáról, mint következő lépései:
,,Mindig mindent adjál oda hazádnak. A világnak nincsen semmiféle értelme számodra hazád nélkül. Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak a haza nevében. Mindez érdektelen. Egyáltalán, semmit ne várj hazádtól. Csak adjál, azt, ami legjobb életedben.
Ez a legfelsőbb parancs. Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri.”
A Füveskönyv, de a Napló is több helyen és több variációban szól arról, hogy az igazi gondolkodónak a legnagyobb veszélyek között is a helyén kell maradnia. Ezt a következtetést azonban hibás premisszából vezeti le: úgy hiszi, a mi korunkban lett igazán időszerű, amit Arisztotelész írt: „A nagy tömeg egészen rabszolgalelkületet mutat, s a barmok életmódját követi.” A Napló első és legjobb kötetét mindvégig áthatja az az alapérzés, hogy olyan ember ad számot benyomásairól, s   mindenekelőtt  az  alkotás   parancsoló  szükségességéről,   aki   magára   maradva felülemelkedve a tömegen, továbbra is a kultúra teremtésén és megőrzésén fáradozik. Márai teljesen homogén képet alakított ki magának a kor emberéről, a nyilasokat, akikről megvetéssel és undorral beszél, azonosítja a „tömeg”-gel, s így igazolja a maga számára, hogy a polgárságnak, a polgárságból inkarnálódott művésznek kell megőriznie a világmentő eszményeket. Azt ugyan elég világosan megsejtette, hogy ez csak elméleti fejtegetésekben sikerülhet, hiszen pontosan érzékelte, hogy a háborús körülmények, a mind zaklatottabb hétköznapok között született műveiből hiányzik az egység és rendezettség, mely korábbi alkotásait többnyire jellemezte. De úgy hitte, hogy nem lehet rosszabb és szörnyűbb egy író számára, mint ha nem írhat. A lét fenntartása csak másodlagos. Az első: az írás. A makacs és következetes alkotás folyamán, melynek végén megszületik maga a mű, s azt – mint tiszta üzenetet – rá lehet bízni a hétköznapi lét szennyesen háborgó habjaira.
A második világháború idején született Márai-regényekről tisztelettel és a nagy írót megillető becsüléssel ugyan, de megsemmisítő bírálatot mondott a következő nemzedék egyik legszenvedélyesebb kritikusa, Örley István, és egyik legműveltebb szelleme, a tragikusan korán elhunyt Lovass Gyula. Ezek a művek kétségtelenül nem érték el a Féltékenyek s a többi jelentékeny mű színvonalát. Az író, aki egész addigi művészetét egy virtuális értékrend szívós védelmének rendelte alá, megdöbbenve tapasztalhatta, hogy azokat meghaladta az élet, s meghaladta az irodalomszemlélet is. Márai tudatosan emelkedett a legendák és a titkok szférájába, az adott világ azonban nem kedvezett a mítosznak, kivéve, ha a faj mítoszáról volt szó. A Napló első kötete azt mutatta, hogy Márai nem tudott függetlenedni eszményeitől, azokhoz makacsul ragaszkodott akkor is, amikor a történelem más művészi választ sürgetett volna tőle. „Pártatlan” akart maradni, mert a „lázadó idővel” szemben az írónak csak egyetlen méltó fegyverese lehet: a „magatartás”. Ezt o képzeletbeli, eszményített művész-magatartást védte, amikor a legnehezebb napokban is teljesítette a magára kirótt penzumot, elvégezte munkáját, azaz: írt. Ám e „magatartás” mégsem adhatott teljes választ a korra, mert jórészt elvont erkölcsi emelkedettségre törekedett, s hiányzott belőle a morálnak a másik személy vagy a kor felé nyúló tartalma. Amikor Márai feljegyezte gondolatait a „láthatatlan nyilvánosság számára”, voltaképp egyoldalú maradt, mert lejegyzett impresszióit úgy tárta a képzeletbeli - pontosabban: a majdani - olvasók elé, hogy tudatosan elzárkózott a kapcsolatteremtésnek minden lehetőségétől, önarcképet rajzolt – háttér nélkül, gondosan ügyelve az eszményített vonásokra, megfeledkezve a fény és árny egybejátszatásának szükségességéről. Mégsem állíthatjuk, hogy a Naplónak ez a kötete steril mű. Belőle az elszánt íróság szuggesztív megfogalmazását éppúgy kiolvashatjuk, mint egy következetesen vállalt magatartás csődjét. Korábban a polgár úgy foglalkoztatta írói fantáziáját, mint értékhordozó és értékőrző közeg. A Naplóban már nem a polgárról van szó, hanem egy polgárról, aki a túlélés lehetséges esélyeit latolgatja, miközben a műalkotás intaktságának reményét fogalmazza meg új és új, egyre keserűbb változatokban. „Jeleket keresett, a bombázott Budapesten”, mint Verses Könyvében írta, de c jelek hűtlenek lettek hozzá, immár nem világítottak fölötte eligazító fényességükkel: „az Értelemnek nincsen szava már”.
A Naplóból kiolvashatjuk, hogy miközben bombák hullottak körülötte, s egyre nehezebben szerezte meg a mindennapi léthez szükséges anyagi eszközöket, szenvedélyesen dolgozott A nővér című regényén, s hatalmas látomásán, a végül is torzóban maradt Sértődötteken, melyet talán azért sem tudott befejezni, mert amiről írt, a polgári kultúra és világszemlélet összeomlása, maga sem volt befejezett folyamat. A műveltség ugyan - mint a regény során szerzett tapasztalatokat összegző táviratban olvashatjuk – „meghalt”, de a ,,Nihil” él. Garren Péter keserű történeti tapasztalatok birtokában fogalmazta meg e felismerését, melyet lelki síkon élt át elsősorban, mint egy elvonatkoztatott kultúreszmény megsemmisülésének tapasztalatát. Azok a keserű megjegyzések, melyeket Márai korábban az arc nélküli, manipulálható „tömeg”-gel kapcsolatban tett, itt lesznek regényformáló tényezők, s hogy a műből végül mégis éppen a regényszerűség hiányzik, annak alighanem az a magyarázata, hogy kilúgozta belőle az élményszerűséget, az alkotás fellegvárait oly eltökélten őrző író épp azokat a történelmi, hétköznapi eseményeket rekesztette ki a műből, melyek meggyőzhették volna arisztokratikus-individuális szemléletmódjának hiányosságairól. Amit hitelesen és néhol magával ragadó erővel ábrázolt, mint atmoszférát, azt nem tudta átváltani cselekménnyé, részletesebb, elmélyültebb jellemrajzzá.
„Nem vagyunk utolsó emberek” – vetette papírra a felismerést az Európa elrablásában. Ha pontosan olvassuk ezt az utolsó vallomását, alighanem azt vehetjük ki belőle, hogy Márai felismerte: a magyar kultúra megmentheti és visszaszerezheti mindazt, amit politikusai a második világháború idején elveszítettek. Nagy kár, hogy e felismerését nem kamatoztatta további pályáján.