Márai Sándor és Kassa mítosza

„A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies...A hősies polgári korok alkották Európában azt a remekművet, melynek napnyugati kultúra a neve. A flamand polgár és az erdélyi, felvidéki. A francia polgár, a szó XIX. századi értelmében, s a firenzei polgár, a szó renaissance értelmében. A kis toscanai polgári város-köztársaságok hősies erőfeszítéseikkel. Az északi skandináv polgárság, nagylelkű és tehetséges társadalmi berendezésével. Az igazi polgár szerencsés vegyülete a művésznek és a katonának, alkotó és megtartó, álmodó és megőrző. Ezt a polgárságot, ennek utolsó, legjobb pillanatát ismertem meg gyermekkoromban, a Városban. Életem legszebb, igaz és emberi, európai emlékeit annak a magyar végvárosi, polgári kultúrának köszönhetem, melynél különbet aztán később a világban sem találtam.”

Cs. Szabó mond el egy beszédes anekdotát. ’41 - könyvnap Kolozsváron. Mutatja Illyésnek és Márainak szülővárosát. Elérkeznek a Farkas utcához. Az erdélyi kultúra szakrális útvonala. Másutt írja: bekötött szemmel is érezné szíve dobogásán, hogy közeledik a református kollégium. Minden házról elmondja, ki született, ki dolgozott erre. Márai egyre rosszkedvűbben teszi hozzá a kassai megfelelőt. Új házra mutat az egykori kolozsvári diák: és itt... Illyés közbevág: „és itt született Pascal”. A „népfi” deheroizál; az „urbánusok” elnevetik magukat. Jó csattanó; megdönt, de meg is erősít. Megdönt, mert Pascal nem a kolozsvári Farkas utcában született, nem is a kassai Fő utcán. És a kolozsvári Szent Mihály templom nem a Port-Royal, ahol egykor elmélkedett; a kassai Szent Erzsébet székesegyház nem a Saint Étienne du Mont, ahol ma fekszik. De meg is erősít, mert Kolozsváron jezsuita és kálvinista főiskola, Kassán katolikus egyetem van Pascal századában. És az erdélyi és felvidéki polgárvárosokban, a három részre szakadt országban is fellobban a magyar urbanitás szelleme.
Kolozsvár és Kassa. Zárt polgárvárosok, masszív várfalak között. Középkori gyökerekkel, erősen magyarosodó német szellemmel. Pontosabban európai szellemmel, amit német közvetít. A városi Magyarország csírái és fellegvárai. Gótikus alapokkal, barokkba átfejlődve. Két gótikus katedrális – Szent Mihálynak és Szent Erzsébetnek ajánlva. Két barokk templom – az egyetemeknek szentelve. Az első kettőt dómépítő, áhítatos polgárok emelik; a második kettőt, katolicizmust restauráló jezsuiták. így részei az egyetemes emberi kultúrának. Ami gótikában, mondjuk, az amiens-i székesegyháztól a brassói Fekete templomig terjed. Barokkban, mondjuk, szűkebben a római Gesútól a kolozsvári jezsuita-piarista templomig. Tágabban, mondjuk, az argentin córdobai katedrálistól a marosvásárhelyi piaci istenházáig. Hirdetve a keresztény művelődés templom- és iskolaépítő erejét. Mindenütt, ahol megfordultak jezsuiták. Kolozsvár és Kassa bizonyít még valamit. A provinciák dicséretét. Az európai kultúra végein állnak, a tradicionális civilizáció peremén. Ami Amiens-ben természetes gesztus, Brassóban heroikus alkotás. Ami Rómában szerves művészi fejlődés, Marosvásárhelyen tudatos szellemi telepítés. Messzire pattant szikrák a nagy máglyából. Megejtően csillognak pannon, felvidéki, erdélyi városokban. Itt ragyog a fényük igazán, a sötétség kontrasztjában. És jobban is látszik a tűz természete, mert kicsi, körülhatárolható. Ahogy szélről jobban megismerhető a közép, peremről a centrum. Kolozsvár Cs. Szabó, Kassa Márai városa. Tizennégy évesek, amikor elszakadnak. Az első ‘14-ben, a második ‘15-ben. Nosztalgikus mítosszá emelik az emlékeket. De most nem Cs. Szabóról és Kolozsvárról van szó, hanem Márairól és Kassáról.
Mi is Kassa – történelemben, művészetben? Valóban urbánus mítoszok talaja. Károly Róberttől kap szabadságjogokat. És 1311-ben Omodé nádortól véresen megvédi a kiváltságokat. Céhes polgárok, középkori kézművesek nem lovagi, hanem városi, nem heroikus, de póztalan hőstette. 1369-ben Nagy Lajos küld címert Kassának – Magyarországon először. Itt hal meg – gyanús körülmények között – Bocskai. Itt házasodik – fényes körülmények között – Bethlen. Az egri püspök 1657-ben főiskolát alapít. 1660-ban egyetemmé lesz, 1661-ben doktorokat avat. Batsányi János lakik a városban, Baróti Szabó Dávid és Kazinczy Ferenc. Itt teremtik – 1788-ban – a Kassai Magyar Museumot. Archaikus, pompázatosan szép belváros. Az épületek alatt eltemetett gótika. Pincében, kapualjban; ülőfülkében, boltívben. Fölötte a „lengyel reneszánsz” remekei. Három vagy öt ablakkal csodálkozva az élénk főutcára. Itt a barokk Fekete Sas-ház, ahol Kazinczy és Petőfi lakott. A gótikus Lőcsei-ház, ahol Bethlen Gábor és Brandenburgi Katalin esküdött. És a Báthori Zsófia építette barokk egyetemi templom. Igen, Kemény Zsigmondtól ismerős. A Rajongók buzgón imádkozó, titkos-katolikus hercegnője, II. Rákóczi György hitvese.
És persze a dóm. A karcsú Szent Mihály kápolna és a zömök Orbán-torony között. A Kárpát-medence egyedülálló gótikus remeke. Épül is majd másfél évszázadig, mint az igazi katedrálisok. A XIV. század végétől, a középkor alkonyától a XVI. század elejéig, az újkor hajnaláig. Az utolsó szakaszban a legendás István mester is építi. Kassai polgár, talán Márai János mestere őspéldája. Két fényes kapu, északi és nyugati – mestermunkákkal tele. És a Szent Mihály kápolna felé nyíló, elrejtett déli kapu. Fölötte Szent Erzsébet szobra. Márai drámájában, A kassai polgárokban éppen készül – tragédiák kiinduló- és ütközőpontja. Benn – mind a XV. századból – a Királylépcső, Utolsó ítélet-freskó és az Árpád-házi Szent Erzsébet-szárnyasoltár. Az altemplomban a Rodostóból megtért fejedelem, Rákóczi hamvai.
Egészen természetes: ha születik magyar városi mitológia, magyar polgári legendárium, itt születhet. Adva vannak a kellékek; lakóházban, szentegyházban, életformában. Születik is. Márai a mestere. Még ott a Csermely, gyermekkori kirándulóhely; a Bankó, gyermekkori kilátóhely. Élete sohasem feledett szent helyei. Róluk szól életműve fele. Talán a legjobb, legmélyebb fele.
 
A Polgár Legendáriuma
„Az éjszakán, mikor Kassa népe hadba szállt, a kőfaragó feleségét megölték a nádor fejszései. Megölték az órában, mikor a templom kigyulladt és leégett. Kassa polgárai megfogadták, hogy új templomot építenek. Hatalmasabbat, mint a régi, méltóbbat Istenhez és a hívő emberekhez. Templomot, melyen nem fog az idő, a tűz, és megáll a századokban. A harang hirdeti, hogy ma raktuk le a templom alapkövét. Érsek úr és püspök úr, Kassa polgárai kérik, áldjátok meg ezt a munkát és a köveket.” 
Arnold rector szavai A kassai polgárokban. A dómépítés bejelentése; a mítosz szíve. Az életmű e metszetéről szólok. A szakrális város és patrícius polgár legendáriumáról. Három lépcsőben bontakozik. ‘34: Egy polgár vallomásai – a mítosz alapja. ‘37: Féltékenyek – a mítosz építése. ‘41, ‘42: Kassai őrjárat, A kassai polgárok – a mítosz virágzása. E két utóbbi az igazi tárgy. A két előbbi fontos előzmény. Ezekről a következő sorok.
Lázadó polgár
...nincs olyan emberi közösség, céh, osztály, amelyben el tudok helyezkedni; szemléletemben, életmódomban, lelki magatartásomban polgár vagyok, s mindenütt hamarább érzem otthon magam, mint polgárok között; anarchiában élek, melyet erkölcstelennek érzek, s nehezen bírom ezt az állapotot.
Egy polgár vallomásai – fiatalkori alapmű. Talán az egész életmű csúcsa. Idegenségre, lázadásra, rossz lelkiismeretre esik hangsúly. Polgár, aki nincs otthon a polgárságban. Tékozló fiú, de visszatér. Mindkét pólus fontos. Polgáriság és tékozlás; otthontalanság és visszatérés. A szabvány polgár nem reményteljes, csak a tékozló. Az elszánt otthontalan nem ígéretes, csak a visszatérő. E feszültség – polgáriság és tékozlás, otthontalanság és visszatérés között – műve termékeny magja. Először a tékozlás és otthontalanság erősebb – lázadó polgár. Később a polgáriság és visszatérés erősebb – megtartó és hűséges polgár. De éppen a lázadás a mítosz igazi alapja. Ám ekkor még az emlékezés pontossága dominál és az önéletírás szociografikus hűsége. Persze a művészet hitelesítő erejével.
A gyermekkorban a bérház az alap, ahol lakik. A társadalom keresztmetszete, öt szoba az első emeleten, az archaikusán szép Fő utcára néz. A lakás mellett bank, ahol az ügyvéd apa dolgozik. Családias vállalkozás. Kisemberek pénzintézete. Parasztok jönnek kölcsönért, iparosok váltóért. Patriarchális szigorral él – nyájasan ad, keményen árverez. Később terjeszkedik, üvegtetejű csarnokot épít a bérház udvarán. Szerény, provinciális Gründerzeit a polgári kultúra peremén. Dicsfény övezi, de árnyéka is van. A banké a ház is. A földszinten, sötét lakásban szegény ortodox, a második emeleten, napfényes lakásban gazdag neológ zsidók. Az előbbieket – leereszkedően – kedvelik. Az utóbbiaktól – finoman – idegenkednek. Kedvelésben-idegenkedésben sem igazi meleg, sem kemény hideg. Az első nem simogat, a második nem mar. A „patriarkális-családias antiszemitizmus” liberális fénykora. Már messze a tiszaeszlári folyópart, még messze a téglagyári gettó. Az öt szoba konyhájában cselédek. Ott laknak, étkeznek, tisztálkodnak. Hátsó lépcsőn közlekednek. Elöl a bank üvegcsarnoka, hátul a cselédlét rossz levegője. Mint Zola Tisztes úriházában. Persze a szemlélet más. Aranykori derű lengi körül, nem determinista komorság. Ettől lesz a leírás is más. Kevésbé naturális, de nem kevésbé pontos. Az ablakokból nemcsak gótikus rekvizítumokat látni, de „osztályharcot” is. Nem kerüli el az analitikusan éles tekintetet. Béresnek szegődő paraszt-sihederek és munkáskezet kereső uradalmiak verekedése az emberpiacon. Sétáló bakák csatlakoznak és bámészkodó mesterlegények. Csendőrök teremtenek rendet. Nem keményen véres dráma, csak apró történelmi lecke. Nem hagy gyógyíthatatlan nyomot, de nem feledhető.
Kétfelé gondosan elhatárolt polgári lét. Lefelé szegényektől, felfelé előkelőktől. Szegényekkel a bérház világában találkozni, előkelőkkel a budai intézetben. Itt kölcsönre váró parasztok, szomorú cselédek, verekedő bakák. Ott egyenruhás úrfiak, királyokkal rokon grófok, pápai kamarások. A kassai Fő utcán a szegényeknek úrifiú. A budai Ferenc József internátusban az előkelőknek polgárivadék. A gyermekkor végén megindulnak felfelé. Bérlakás helyett családi ház. öt szoba helyett tizenkettő. Meg a szobákban boltívek, oszlopok; a kertben lugasok, szökőkutak. Ám mindez a nagy proli ház tövében. Egy másfajta lét árnyékában. És valaminek a végén is. Mire elkészül a ház, kitör a háború. Alapjaiban rendül meg a kassai patríciusok világa. Csúcs, de a bukás kezdete. Parkinson mondja a pénzvilág törvényeiről: egy intézmény, ha fényes székháza felépül, hanyatlani kezd. így e világ is. Provinciális Parkinson-elv a század eleji urbanitás magyar peremvidékén.
A családban is kettős elhatároltság, főként a nagyszerű portrékban. Pontosan látszik a két irány: lefelé és felfelé. Lefelé Dezső van, felfelé Ernő. Mindkettőben vándorösztön, a kitörés vágya. Csak az irány és módszer más. Az első faragatlan és szegény, a második hűvös és előkelő. Dezső nem érettségizik, kimarad az iskolából. Mészáros lesz. Pesti külvárosi üzletében, felhalmozott hústömegei, véres szerszámai között boldog, legalábbis nyugodt. Ernő kiugrott katonatiszt, világkóborló muzsikus. Lokálok zenekarában játszik. A gazdag svájci szállodában csupán alkalmazott, boldogtalan, legalábbis szomorú. Lefelé és felfelé, Dezsőnek és Ernőnek, ösztönök veszélyzónáján át az út. Véresen, de ártalmatlanul kiél az egyik. Finoman, de rezignáltan szublimál a másik. Hentesbárd és hegedű. Békés levezetés, békétlen kihordás. Mindkettő kivezet a polgári létből. Az első a félproletár-lét alacsony, de szilárd, a második a félművész-lét magas, de lebegő világába. Főleg az utóbbi érdekes. A későbbi életmű egyik tétele: az igaz polgár művész is. Értékőrző életformája artisztikus rangot teremt. Ernő szublimációja az első híradás. Lefelé menekülők, felfelé kilépők között megtartók. Több variációban is. Sorsformáló nagynénik, az iszonyú Irma és finom Zsüli. Elrontott életét családján bosszulja az egyik, emelkedett lényével családját aranyozza a másik. De bosszúban és aranyozásban egyazon tartás. A hazai urbanitás szívós erődépítése. A csúcson, de a körön belül jogász nagybácsik. Az ideális szocialista bécsi professzor, a robusztusán életerős pesti rektor. Mutatják a határt: az életforma idáig emelhető.
Eddig a környezet szociografikus hitelességű állapotrajza. Ezen túl kezdődik a mítosz. Az idill halálában és a lázadások krónikájában.
Az idill halála a Bankó Péter-Pál napja – 1914-ben. Meleg, kora nyári délután, őserdők tövében, a város fölött. Szétáradnak a béke utolsó napsugarai. Az asszonyok a férjeket várják a városból. Konflison érkeznek alkonytájt. Esemény is készül. A gazdag pesti ügyvéd megkéri az előkelő kassai hölgy kezét. Békebeli szenzáció a végső pillanatban. Még ép a fenyves is a nyaraló mögött. Uzsonnára terítenek a verandán. Az Apa az alispánnal beszélget. Megyei hajdú érkezik a fojtottan suttogott hírrel: megölték a trónörököst. Nincs még robbanás, csak döbbenet. Vagy csak a szele érkezett, hangja még nem. De kimerevedik a kép. Végítéletként rögzíti a merengő emlékezet. Néhány nap múlva vihar tombol. Elpusztul az ősvadon a Bankó fölött. A tabló – asszonykérés, uzsonna, napsütés, hajdú, halálhír – megemelkedik. A történelmi és pszichológiai szimbólumok világába. Sokszor és jól megírt nap az irodalomban. Itt csendes és megrendítő.
A lázadások krónikája lelki barlangok megnyílása – a születő pszichoanalízis szomszédságában. Tudattalan-szexuális robbanások és robbanások inspirálta kényszercselekvések. Bennük a még nem humanizált ösztönerő ambivalenciája. Egyik arca emberi tartalom és épülő kultúra; a másik emberalatti indulat és készülő rombolás. Három rebellió. Mindegyik az életforma ellen irányul, és az életformán belül marad. Polgár, de lázadó; megtartó, de rossz lelkiismeretű.
Az első nyolc-tíz éves kori gyermekforrongás. Féktelen bandázás. Sápadt arcú, izzó szemű proli gyerek a titokzatos vezér. Mágikus vonzás és megfellebbezhetetlen erő. Félelmes előkép. A század baljós népvezéreinek alpári karizmája. Az úr-rabszolga játékban szociális igazságtevés és szexuális aberráció. Pillanatnyi örvény. Utána elsimul a gyermekévek víztükre. De nem gyógyul nyomtalanul. A psziché röntgenképén meszes góc.
A második, látszólag motiválatlan világgá futás tizennégy évesen. A későbbi vándorösztön első lobbanása. De csak féloldalasan. Az első futásban valahonnan menekül, nem valahova. Nincs hova, csak honnan. Később hova és honnan is van. De a honnan már nem valami, amit megtagad, hanem fix pont, ahova visszatér. A menekülés előtt fenyegető jelek. Két baleset. Fegyverekkel játszanak. Majdnem lelövi unokaöccsét; unokaöccse majdnem lelövi anyját. A Bankó idillje nemcsak a történelmi, a pszichés szférában is szétesik.
A harmadik nagydiákok erotikus-halálos játékközössége. Későkamasz forrongás a felnőttkor küszöbén. Kényes váltás. Ifjúból férfi lesz, erotikumból szexualitás. Jó esetben a férfi őrzi az ifjút, a szexualitás felszívja az erotikumot. Rossz esetben a férfi legyőzi az ifjút, a szexualitás megsemmisíti az erotikumot. Itt az utóbbi. Erotikus-halálos játékból kirobban a szexuális aberráció. Az ifjúkor romantikus végjátékából a férfikor rossz szájízű prózaisága. Atmoszférikus sejtetés helyett praktikus valóság.
Mindhárom lázadás lényege: játék. Játék, amiből – mint tudjuk – kultúra lehetne. De elborul a világ – persze, valahogy mindig elborul –, és elrontja a játékot. Először pszichés torzulássá teszi; másodszor fojtott agresszivitássá; harmadszor triviális szexualitássá. A lázadó polgár nevelődési regénye. Kívül-belül otthontalanság – ennyi az eredmény. Ám a harmincas években a világ valóban – konkrétan-történetileg – elborul. A személyes múlt átszíneződik. A tagadott előtörténet mögül előbukkan az elveszített aranykor. Kezd épülni a mítosz – nemes pszichológiai-históriai önvédelem.
 
Megtartó polgár
„Szeretném látni, először életemben, madártávlatból a Várost, melyhez egyedül van személyes közöm a világon. Igen, ez itt a Dóm... Látom az utcák kusza szalagjait, megismerek egy házcsoportot, s egyszerre látom az egészet, zsúfoltan, összezártan, ahogy középkori város és erőd tud csak egységes és összetartozó lenni, minden részletében szervesen ugyanahhoz a központhoz tapadó, s ez a központ a Dóm, melynek tetőzete lezár és magába foglal egyfajta lelkiséget és világképet, a keresztény Európa világképét. A dómtornyok kötözik össze, légvonalban a keresztény európai kultúra őrhelyeit... Ezek a dómtornyok őriznek egyfajta útvonalat a pusztuló világ felett – Kassa és Tours, Uppsala és Reims, Köln és Firenze fölött kóvályog a lélek e hetekben, s a pusztulás fölött a harci lángokban villogó templomkeresztek mutatják az elsötétülő világban a tévelygő léleknek az utat. Ez a Dóm, szülővárosom időtlen remeke, egyike az európai lélek világítótornyainak.”
 
Vallomás a városhoz a virágzó mítosz egyik alapokmányából, a Kassai őrjáratból. Ám még a virágzás előtt vagyunk. A mítoszépítés főműve a Féltékenyek. A „trilógia” középső darabja, a Garren-dinasztia hanyatlásának históriája. Előtte A zendülők van, a harmadik lázadás lírai története. Utána A Sértődöttek, a klasszikus polgárság végjátékának krónikája. ‘37-ben születik. Szükség van már az értékek mítoszára. A mítoszépítés néhány alapmotívum köré csoportosítható.
Az első az Apa mítosza. Már az Egy polgár vallomásaiban fellobban. Végig jelen a figura, és – bátor művészi paradoxon – halálában beteljesedik. A pátosztalan-nemes haláltól kap mitikus aurát a pátosztalan-nemes élet is. Nyugodt-mozdulatlan arccal fekszik a párnán. Intézkedik az orvosok honoráriumáról, és békés éjszakákon a Bankóról álmodik. A fennsíkról, ahol befejeződött valami. Visszanosztalgizálja a hőskort, aminek a szarajevói merénylet véget vetett. Méltóságteljes fejedelemként hal meg. A Bankón történt történelemre ráüti egyéni-személyes pecsétjét. A Féltékenyekben e mítoszcsíra kibomlik. Középpontban az Apa és halála. A vallomásokban saját, valóságos családja; a regényben a Garrenek képzelt dinasztiája. Ám az Apák halála egymást folytatja az egyre mitikusabbá váló történelmi időben. És még nagyobb hangsúlyt kap az Apa műve. A Város évezredes keresztény kultúrájának és aszúvá érett jelképrendszerének szakrálisán konok megőrzése. Mert az Apa egy a várossal. A trónörökös halálhíre után vagyunk. Megszakadtak a régi folyamatok. A Kálvária hegyéről – a regénybeli Kálvária a valóságos Bankó jelképe – jól láthatóan „elmozdult” a város. Meg bejöttek az idegenek. A bevonulás éjszakáján – gyönyörű művészi metafora! – az Apa felemelt karral tiltakozik. Szaggatott mozdulata nemes régmúlt időkből való, nemtelen új időket tagadó, eleven mementó. Aztán megbetegszik, ahogy haldoklik a város is. Szimbolikus események sora. Amikor ágynak esik, lezuhan egy kőtömb a székesegyház tornyáról. Nehezen értelmezhető gótikus torzalak. Elszabadultak a városban az értelem alatti világ szörnyei. Átszakad a tengert kordában tartó gát. Megsemmisülnek az életet szabályozó erkölcsi fékek. Meg – furcsa fintor! – kigyullad a városi börtön. Megrendül az évszázados jogrend. Mintha a törvény válna kérdésessé. A kultúra, az emberi együttélés lehetőségeit rögzítette. Halála után lebontják a Garrenek házát. Biztos gótikus alapokon nyugodott, felül talán lengyel reneszánsz.
A második a művész-polgár létforma jelképe – Garren Gábort művésznek tekintik. A városban a művész az egyetlen igazság könyörtelen kimondója. Az Apa nem alkotás, hanem életforma művésze. Nem megfogalmazza-kimondja, de éli-hordozza az egyetlen igazságot. Kereskedő, ám foglalkozásáról lekopott minden praktikus jelentés. Csak jelkép maradt – földrészek eleven cseréje, kultúrák lüktető vérkeringése. Kifejezője a hárfa a kirakatban. Ma már elnémult. Régen finoman szólhatott. Halála után eladják. Egyébként is csak – egy archaikus kultúra jelképeit – régi térképeket, sárguló kottákat, megkopott metszeteket árulnak. Nem is vásárol senki. A művész-polgár életében minden szimbólum. Főként az életformáé. Művészet rangján űzött mesterségé, életvitelé, gondolkodásmódé.
A harmadik a provinciális Thomas Mann nemesen ezüstkori attitűdje. Provinciális a legjobb, heroikus értelemben. Tartós kultúrát teremt – nem nyugodt centrumban, de viharos peremen, nem napsugaras Délen, de zord Északon. A Garrenek Buddenbrookok. Nem a tényleges-történelmi Lübeckben, hanem a mitikus-regénybeli Kassán. Meg adottak további asszociációk is. Nem tartásukat, de életfeltételeiket kikezdte a kor. Ezért válnak anakronisztikussá. Mint Aschenbach Velencében, Kröger Lübeckben. A három Garren fivér a polgári lét három variációja. Az első megtartó polgár. Régi kor embere. Vándor, de hazatér. Tékozló, ám bűnbánó. Az Apát folytatja, de elborult égbolt alatt. Megmarad, de a világ megváltozik körülötte. A második elbukó polgár. Üj kor embere. Vándor, aki otthont is veszít. Tékozló, és büszke is rá. Az Apától eltávolodik, nem törődik az elborult égbolttal. Túlél, mert alkalmazkodik a megváltozott világhoz. A harmadik jelentéktelenné lett polgár. Saját zárt világának embere. Nem vándorol, még sincs igazi otthona. Nem tékozol; se bűnbánata, se büszkesége. Nincs köze az Apához, nem tud az égbolt elborulásáról. Ó is túlél, mert meglapul a megváltozott világban. Három variációban is az Apa a mérce. Példázat – nem létezik, de érvényes.
A negyedik a külső-belső romlás érezhető jelentkezése. Nem a Féltékenyek, inkább a folytatás, a Sértődöttek történelmi ideje. Fáradtan aranyló napsütés, az őszi Párizs késő-bizánci pompája. Rekedt hang a rádióban. A harmincas évek Európája – nem nehéz konkretizálni. Kívülről, a világból szól. Jelzi a veszélyt; a művész-polgár magatartásra, az Apa művére, a városra leselkedik. De belülről, a lélekből is szól. Az egykori lázadó indulatok artikulálatlan hangja. Az emberiség gonosz-megváltatlan kamaszkoráé, amiből nem lett sem nemes ifjú-, sem bölcs férfikor. A rossz játéké. Nem kultúra lett belőle, hanem pszichés torzulás, fojtott agresszivitás, triviális szexualitás. Mintha világállapottá vált volna a bandázás. Törvénnyé az álomvilág erőszakos szétzúzása. És a világgá futáskor sikerült volna az álcázott merénylet. Unokatestvért és anyát talált a tudatosan véletlen, tudattalanul szándékos golyó. Elszabadulással fenyeget a psziché alvilága. Amit féken tartott az Apa műve, a város mítosza.
Hűséges polgár
„Itt élt a kereskedő... Ezt a várost építette, keresztény erkölcs és magyar ízlés szerint... Ezt az utcát építette, e házakat, s mindent, ami e házak mögött és körül van, mindent, ami felgyűlt a lelkekben, melyek e házakban pislákoltak, évszázadokon át. A kereskedő és a költő tudta, hogy hazája érdekeit akkor szolgálja legigazibban, ha megnyitja lelkét a világ előtt. A rotterdami ezüstműves leveleket váltott a kassai kékfestővel: cseréltek valamit, eszmét és anyagot, formát és igényt, melynek közös neve az európai kultúra volt. És ez itt a Lőcsei Ház, a céhjelvénnyel, a ház, ahol Bethlen Gábor tartotta lakodalmát Brandenburgi Katalinnal. Delet kongattak, itthon vagyok, menjünk sörözni.”
‘40 nyara. Kiépült mítosz. Kassai őrjárat – esszé-útirajz a Városról. Többnyire így, nagybetűvel írva. A helyzet egyértelmű. Négy héttel Párizs eleste után. A rekedt hang úrrá lett a világon. Elkövetkezett a kultúra végveszedelme. Huszonnégy órára visszatér a városba. Nem a Garrenek művét keresi. Tudja, úgysem folytatható. A kollektív üdv lehetetlen. Csak az egyén, a saját kultúra túléléséről van szó. Mit lehet megmenteni – magánhasználatra – az eltemetett gyökerekből.
Végigjárja a gyermekkor, a trónörökös halálhíre előtti idő szent helyeit. A lázadások térképeit is. A fennsíkot, a Bankót. Eltemetett aranykor erkölcsileg megroppant, fizikailag ép, szomorú szimbóluma. Meg persze a temetőt, Fő utcát, Dómot – és a Lőcsei Házat, a patinás sörözővel. A múltban otthonosan, jelenben otthontalanul. Apró, ám beszédes mozzanat. Szülővárosában szállodában lakik. Mint a művészetben Tonio Kröger – az életben mindenki, aki már elszakadt. Sokat ad a zarándoklat vagy keveset? Gyakorlatilag semmit. A város és amit képviselt, az aranykor és a Garren-legenda oda. Elméletileg mindent. A város visszfénye, az aranykor emléke, a Garren-legenda reminiszcenciája tiszta tudatot teremt. Világos benne a pusztulás. Az Apa halála után vége mindennek. Csak a forma marad. Ebédidő. Évezredes mozdulatokkal szegik az apák a kenyeret. Ám illanóban a tartalom. Nem a városban, de a világban. A lázadások visszája hatalmon mindenütt. Agresszívvá, rombolóvá lett játék. Hogy lehet polgárnak maradni?
Lelkiismeret-vizsgálat után és nem bűntelenül. A háború a polgári kultúra vége. Kívülről döfik le, de belülről is meghasonlott. Valaha szélességben-mélységben egységes volt. Kereskedelemben és mesterségben, vándorlásban és visszatérésben; ízlésben és életformában, városképben és költészetben. Ez egység tette művészetté. Ma így mondanánk: magas- és tömegkultúra egysége. Amit az alkotó polgár létrehozott, a gyűjtő polgár elsajátította. Citoyen és burzsoá? No, nem egészen. Inkább nyitó és bezárkózó alkat. Az első teremti az életforma tartalmát; a második őrzi az élettartalom formáját. De ez sem egészen igaz. Inkább a kultúra szellemének gyötrelmes-makacs kihordásáról és aprópénzre váltásáról van szó. A legnagyobb és legkisebb Garren fivérről. Az egyik az Apa erkölcse, a másik vagyona örököse. Ma végletesen szembekerült a kettő.
Ezért esik a kultúra is szét. Az alsó szint, a gyűjtő polgár a civilizációba süllyed, tömeggé lesz. A felső szint, az alkotó polgár a kultúrában marad, elitté emelkedik. Az elit arisztokratikus is. Nem tehet mást. Ellensúlyozza a tömeges civilizáció veszélyeit. Ismerős gondolatmenet. Ortega a forrás. Az európai értelmiség közkincse a világháborúk között. Ám itt személyes átéltséget és tragikus pátoszt kap. Egyéni sors is múlik rajta, meg a művészet értelme is. Mert a művészet a hajdan volt egység emlékének őrzése, az elvesztés tényének kérlelhetetlen kimondása. A kultúra fennmaradása a tét. Veleje igazság, arány, mérték. Védelemre szoruló, alapvető szellemi-erkölcsi értékek. Klasszicitás? Lehet! De nem természetes-derűs, aranykori, hanem heroikus-komor, ezüstkori klasszicitás a pusztulás árnyékában. Megint csak közkeletű gondolat: az írástudók árulása. A fogalom utolsó hiteles hazai értelmezése. Áruló az írástudó, ha nem rendezkedik be elszánt védelemre. Persze ha álértékeket szolgál, akkor is. Érdekes metaforapáros: katedra és hordó. Az elsőn hűséges, a másodikon áruló írástudó. A katedrán tanítanak – igazságot, az örökkévalóság számára. A hordón szónokolnak – féligazságot, a pillanat számára. A művész nem léphet katedráról hordóra. Ha megteszi, elveszett. De ez már más gondolatsor. A művész-polgár dilemmája. A mítosz legmélyebb rétege.
 
A Véső Példázata
„Az irodalom belső értelme nem tudott többé azzal a tiszta erővel sugározni, amely nélkül nincs igazi hatás, nincs megtisztulás. Ez a belső értelem nem más, mint hogy az író könyörtelenül és a legtökéletesebb formában az igazat mondja, mindig az igazat, azt az egyetlen végső igazságot, amely a szépség és a dallam is: mert az igazság mindig szép és dallamos, az igazság mindig művészi. Csak a hazugság torz és idétlen, giccses és hamis... Ingyen nem adják, még azt a szenvedést sem adják ingyen, amely az alkotómunka légköre, feltétele. A boldogtalanságot sem adják ingyen. Az írói munka – akármilyen a minősége – megköveteli, hogy a szívet, az ideget és eszméletet valamilyen, az átlagos élet-érzésnél perzselőbb hőfokon tartsuk. ... »Boldog« ember nem alkot; a boldog ember egyszerűen boldog.”
A városmítosz csúcsán az alig értékelt színjáték – A kassai polgárok. Benne az összes motívum – nagystílűen – összegeződik. Hőse János mester. A mítoszkör legszimbolikusabb alakja. Az Apa-legenda reinkarnációja. Művén dolgozik. A szobron, mely a várossal egy. Ám élete megroppan – csak fia fejezheti be. Művész-polgár. Az életforma klasszikusa. Kőfaragó mester – élete csúcsán művész, mint az igazi mesterek. De provinciális, azaz heroikus művész. A Dóm kapui fölé faragja a szobrokat. Ám nem Chartres-ban, „csak” Kassán. Ezért éli intenzívebben művész-polgár léte életveszélyes dilemmáit. Kívül-belül rátör a vész. Kívül a nádor hadai támadnak Kassára. Belül fellobban a szerelmi szenvedély. Kassa szabad város – a nádor merénylete törvénytelen. Szerelme az unokahúga – szenvedélyének fellobbanása apokrif. A törvénytelen támadás Kassát veszélyezteti, élete tartalmát. Az apokrif szenvedély művét veszélyezteti, élete értelmét. Meg kell védenie élete tartalmát és értelmét. Ám mi az ára? – A dráma magja.
A háttér ténylegesen történelmi. A híres 1311-es esztendő. Harc Károly Róbert és a bárók között. Omodé nádor Kassára tör. Hogy birtokává tegye – megszüntetvén a királyi kiváltságokat. Az utcán döfik le – a várost, polgári jogokat védő kassaiak. A város hősmondája, a polgári létforma heroikuskeresztlevele. Ezt emeli a színjáték mitikus magaslatra. Erősen stilizál, de maga a történet is poétikus.
Csupa szimbolikus figura. Gergely, a páter – keserű kötelesség. Jakab, a kereskedő – megalkuvó számítás. Albertus, az író – művészi hivatás. Genovéva, az unokahúg – pusztító szenvedély. Ágnes, az asszony – rendíthetetlen hűség. Nincs egyénítés; nem is kívánja a kompozíció. Szimbólumok és szerepek, szimbolikus szerepek drámai költeménye vagy költői színjátéka. Hagyó mányos vagy szokvány-dramaturgia felől nem értelmezhető. Csak János lép túl a szimbolika vagy allegorizmus egysíkú keretein. Végzete, hármas válaszútja összetett képlet. Egyrészt sorsot eldöntő emberi dilemma. Másrészt üzenetet hordozó költői paradigma.
Szimbolikus-költői a nyelvezet is. Messze túl a mindennapok nyelvén – a sűrített dialógusok magaslatain. Majdnem vers. Valószínű: így, versként lehetne elemezni. A nyelvi jel az egyszerű jelentésen túlmutató, önálló élete, azaz a poétikai funkció felől. És a nyelvi jel egyszeri jelentésén, denotatív jelentésén túlmutató plusz- és mellékjelentések hálózatában, azaz a konnotatív jelentésmező felől. De ez más dolgozat tárgya lehetne. Most csak két megjegyzést. Először: a verses – ez esetben majdnem verses – forma kiemel a hétköznapi közegből. Epikában és drámában is. Biztosítja a történet és történetmondás emelkedett-poétikus szintjét. Másodszor: e dráma nyelve a naturalista dráma nyelvének ellentéte. Az hétköznapi-konkrét szinten fogalmazódik; csupán visszacsengésében hordoz poétikus-általános – nem jelentést, csak – utalásrendszert. Ez poétikus-általános szinten fogalmazódik; csupán visszacsengésében hordoz hétköznapi-konkrét – nem jelentést csak – utalásrendszert.
Mindez János mester alakjára vonatkozik. Körülötte bonyolódik minden. Mitikus-költői középpont.
Vésőből tőr!
János Mester:
(Elfoglaltan, figyelmesen néz egy vésőt.) Ezt a vésőt Prágából hozattam húsvétkor. Jó véső, német acél. A legkeményebb márványon sem tompul a hegye... (nyugodt mozdulattal mutatja a vésőt): Látod ezt a vésőt? Valami örökkévalót akartam faragni vele. De a sorsom mást rendelt. (Övébe szúrja a vésőt.) Elmegyek azok közé, akik nem a végtelenséggel és az örökkévalósággal verekednek, hanem a pillanattal és a mulandóval.”
Van a drámában evidens felszíni réteg. A nádor támad. Vad, barbár erők a város ellen. Védekezni kell. János tétovázik – művét félti. Végül megvédi-megvédik a várost, a kultúra évszázados értékeit. Elmúltakat-befejezetteket – jövendőket-keletkezőket. Egysíkú cselekmény, árnyalatlan jelentés. Keletkezésekor, ‘42-ben aktuális. Aktuális, de nem művészi. Mert pillanathoz kötött, érvényében mulandó. Az igazi, távlatos üzenet e mögött van. A művész-polgár művészi-erkölcsi, polgári-heroikus dilemmája.
János művén dolgozik. Árpád-házi Szent Erzsébet szobrát faragja. Ott áll a Dóm déli kapuja fölött. Nagy Konstantin, Xavéri Szent Ferenc, Szent Ágoston között. Fején korona, vállán palást, ölében rózsa. így jelenik meg a drámában, ‘42-ben. így áll a kapu fölött, öt évszázada. A drámabeli János mester a történelembeli István mester jelképe. Aki a Dómban a törékenyen monumentális szentségházat faragja. Erzsébetet Genovéváról mintázza. Unokahúga és nevelt lánya. Ám apokrif szenvedélyének tárgya is. Titkos bűn? Igen. De főként lángolás, szenvedély, ami az alkotáshoz kell. Tomboló érzelem, sőt: ösztön a pszichében. Formálódó alkotás, sőt: átlényegítés a művészetben. Egyetemes jelentéssé transzfiguráit magánérzelem, áhítatos kultusszá szublimált egyéni gyötrelem. Erósz és művészet titkos-szép kézfogása a „középkor alkonyán”. Mint latin himnuszban, francia trubadúrdalban, német Minnesangban. A Mária-kultusz szakrális erotikájának, megszentelt szerelmének egyéni változata. Platóni szenvedély-alkotás, szerelem-művészet kettős a középkorvégi Kassán. A nagy európai-mediterrán láng szikravillanása messze Északon, zordon havasok távoli völgyében. János művész-polgár létének ép megvalósulása. Szenvedély és alkotás egysége. A kőfaragót szobrásszá, mestert művésszé, művészetet istendicséretté emeli. Mint mindenütt a keresztény európai kultúrában. Szobra Genovéva vagy Erzsébet? Genovéva és Erzsébet. Genovévából lett Erzsébet. Égi szentté emelt földi lány. Örökké tett pillanat, legális-szakrális művészetté avatott apokrif-profán lángolás. Ám még befejezetlen. Ekkor tör a barbár Omodé, a vad történelem Kassára. Széttöri a lélek formálódó harmóniáját, amiben megvalósulhat a mű. A szerelem-művészet, szenvedély-alkotás kettős elv mellett megjelenik egy vészes harmadik. Kötelesség. Kötelesség a megtámadott várossal szemben. A szerelemből művészet normálútjának végigjárása Jánosnak lehetetlen. Nem fejeztetik be a mű. Ám láthatóvá lesz két másik út.
Az első utat először Jakab, a kereskedő hívása, másodszor Genovéva, a szerelem csábítása kínálja. De hívás és csábítás nem elég erős. Jakab elvenné-elvinné Genovévát, és Veronába hívja Jánost. Háza áll a Piazza Erbén – Dante is lakta valaha. János járt ott a vándorévek alatt. Számára a napfény birodalma. Szellemét képviseli a borús Északon. Most ott lehetne műterme. Dante jelenléte avatta a művészet szentföldjévé. Ha ezt választja, elhagyja a város iránti kötelességet. Nem Északon folytatja Délt, hanem eladja Délért Északot. És persze elhagyja Genovévát. Megkapja a napfényes alkotást, elveszíti a sötét szenvedélyt. Genovéva mellette, ám másé. Nem övé. Sem szerelemben-életben, sem szoborban-művészetben. Ezen változtat Genovéva csábítása. Az út indulásán, ahonnan elvezet, nem. De irányán, ahova érkezik, igen. El a városból, délnek. De nem Jakabbal, hárman. Csak Jánossal, ketten. Genovéva csábítása Jakab hívásának visszája. A hívás tiszta alkotásra vonatkozik, a csábítás tiszta szenvedélyre. Nincs már szenvedélyből születő alkotás. Csak – Jakab oldalán – alkotás szenvedély nélkül. Vagy – Genovéva oldalán – szenvedély alkotás nélkül. A művészlét lényegéről van szó. A feszültségből fakadó egységről, ami élteti. Alkotás szenvedély nélkül rutin. Rutinból nem lesz művészet. Szenvedély alkotás nélkül boldogság. Boldogságból sem lesz művészet. Bármerre, de borul az egység. Különösen, ha a kötelesség is számításba jön. Az északi peremember sajátja – erről is szól a tét. Az igazság könyörtelen kimondása, nem napi, de örökkévaló érvénnyel.
A második utat először Gergely, a páter intelme, másodszor a város, a kötelesség hívása kínálja. A város védelméről van szó. Kapu előtt a szennyes had, küszöbön a támadás. Érvényteleníti az alkotás és szenvedély egységét, alkotás vagy szenvedély dilemmáját. Abszolutizálja a kötelességet. Meg kell védeni a várost – erőszak ellen erőszakkal. János tétovázik, maradna a szenvedély-alkotás egység, a mű, a készülő szobor mellett. Ezt választotta korábban is. Nemet mondott Jakab variációjára, szenvedély nélküli alkotásra, rutinra. És Genovéva variációjára, alkotás nélküli szenvedélyre, boldogságra. Ám elsodorják a gótikus műterembe betörő brutális tények. Belép Dyles, a molnár. Malmát felgyújtották, lányát megölték, fél karját levágták. És belép Leonardus, a szűcs. Szekereit megtámadták, prémeit elrabolták, öccsét meggyilkolták. Elindul János a város védelmére. Oda a szobor. Döntése később igazoló dik. Megölik Ágnest, asszonyát, a rendíthetetlen hűség jelképét is. Övébe tűzi a Prágából hozatott német-acél vésőt. Azzal döfi le az utcán a nádort. A kultúrát jelképező városra törő barbár őserőt. Teljesíti kötelességét. Vésőjéből tőr lett. Nem áhítatos, végtelen és örökkévaló mű eszköze, hanem véres, pillanatnyi és mulandó tetté.
Tőrből véső?
János Mester:
Megtörtént, ahogy akartad, páter.
Gergely Páter:
(mély megrendüléssel) Isten akarta így, mesterem.
János Mester:
(A bárói emelvényhez lép, felemeli a vésőt, megnézi): Jó véső volt. (kettétöri, visszadobja a pengerészeket az asztalra) Most már elmehetek. Ég véletek, uraim.
Gergely Páter:
Hová mégy?
János Mester:
Hová mehetnék? Vissza műhelyembe.
Gergely Páter:
Mit művelsz ott?
János Mester:
Végzem a dolgom, páter. Követ faragok, ahogy az élők és holtak rendelik.
Gergely Páter:
A szobrod, mester? Meglátod, egy napon élni kezd.
János Mester:
A szobor? Meghalt. Bennem halt meg és semmi nem kezd élni, ami meghalt egyszer. (Bizalmasan.) Látod, a kő is meghal, atyám. Mit reméljünk az emberektől?”
Megtörtént a tett. Mi lett János dilemmarendszerével a tett után? Alkotás, szenvedély, kötelesség hármas útjával? A kötelességet – véresen – teljesítette. Visszaléphet-e alkotáshoz vagy szenvedélyhez? Netán a kettő teremtő egységéhez? Lehet-e visszamenni az időben? Semlegesíthető-e a megtörtént? Legalább eredményében? Keresi a színjáték a végső választ, bevonva a mű, a szobor, a véső, az eszköz szimbólumát.
Érdemes a történteket összegezni. Művészi-polgári döntés kellett sorsa hármas útján. Sőt belejátszott a férfi is. Művész, férfi, polgár. Gyötrelmes döntés.
Az első utat Jakab kínálta. Alkotás Délen. Szenvedély nélkül, amiről lemondott. Kötelesség nélkül, amit elhárított. A magányos művész etikája – a férfi és polgár kárára. A mű, szobor elkészül. De szenvedély, Genovéva ihletése nélkül, nem művészet, csak mesterség. Az isteni szikra hiányzik belőle; a mesterséget művészetté emelő titkos vízjel. A véső véső marad. Nem mozgatja az elragadtatás szent, de kordában tartott tüze, ami Genovévát Erzsébetté avatja. A művészetet áhító mester Jakab útját elutasítja.
A második útra Genovéva csábított. Szenvedély Délen. Alkotás nélkül, amiről lemondott. Kötelesség nélkül, amit elhárított. A magányos férfi etikája – a művész és polgár kárára. A mű, szobor nem készül. Tiszta szenvedélyben, Genovéva ihletésében nincs művészet, még mesterség sem. Az isteni szikrából lobogó láng lett; boldogságot adhat, művészetet nem. A véső véső marad. De a korlátokat elemésztő szabad tűz nem mozgathatja, hogy Genovévát formálja vagy Erzsébetet. A művészetet áhító mester Genovéva útját is elutasítja.
A harmadik utat Gergely követelte. Kötelesség Északon. Alkotás nélkül, amiről lemondott. Szenvedély nélkül, amit elhárított. A Közösségi polgár etikája – a művész és férfi kárára. A mű, szobor nem készül. A város védelmében, Gergely ihletésében nincs művészet, még mesterség sem. A kötelesség pátoszában sem isteni szikra, sem lobogó láng, csak történelmi küldetés. A vésőből tőr lett. Faragható-e tőrrel Genovéva, vagy formálható Erzsébet? A kötelességtől megszállott mester Gergely útját követi.
Nos, a dráma – itt tényleg dráma! – megrendítő válasza egyértelmű. A véső egyszer lehetett tőrré, a tőr vésővé soha. A mester nem folytathatja a művét. Legfeljebb kőfaragó ha lehet, művész már nem. Véres kézbe fegyver való, nem művészi szerszám. Tragikusan kettős eredmény: etikai-polgári győzelem; alkotói-művészi halál. Tette utólag – a város szempontjából – igazolódik. De egyidejűleg – a művész szempontjából – megsemmisítő. Erzsébet szobra áll a déli kapu fölött. Erzsébeté, nem Genovéváé. Az átlényegülés megtörtént. De nem János fejezte be, hanem Kristóf, a fia. Tehette, mert ő is szerette Genovévát. Helyreállíthatta a szenvedély-alkotás, szenvedélyből alkotás egységet. A történelem igazolta a tettet. A művészettörténet folytatta önmagát. De János pályáját, művészetté magasodó mesterségét a brutális valóságból fakadó véres tett örökre összetörte.
Még valami a színjáték tanulságaiból. Ez is a mítosz sugallata. A polgári kultúra folytatódik. De a véres intermezzóban örökké égő sebet kapott. A művész-polgár egység vészjóslóan felborult. A tett az oka. A polgárt hőssé emelte, de megölte a művészt. Mert a hős nem művész. Végleges a szakadás? Nem. Ám a polgári létformába feszültség költözött. Egyfelől gyógyuló, de el nem múló seb; örökös borulásveszély. Másfelől érlelődő, de nem végleges harmónia; örökös egyensúlytörekvés. Az egyensúly mindig veszélyeztetve van, de mindig helyreállítható. Új nemzedékek újra megküzdenek érte. Hagyományban, ízlésben, életformában. Az egykori tett egyszeri történelmi hősiesség. A megújuló küzdelem állandó kulturális heroizmus. Észak szomorú rangjelzése – ahogy a peremen őrzi Dél vívmányait. De a vívmány és őrzés jellege más. Délen természetesen adva van, Északon heroikusan csinálják.
 
Utolsó kérdés. Márai mitikus magyar polgári kultúrája – illúzió vagy realitás? Erkölcsi-művészi félillúzió! Élt a történelmi Magyarország peremvidékén. A Felvidéken és Erdélyben. Mint fokozatosan nemzetivé váló német-magyar urbanitás. Amint megvalósult, leválasztották; azóta el is enyészett. Beavatkozott a nem szervesen építkező, hanem erőszakosan manipulált történelem. Ám érdemes elmélkedni az illúziók természetéről. Illúzió és realitás nem feltétlenül ellentét. Lényege a létező-való, nemlétező-valótlan ellentétpárral nem értelmezhető. Be kell vezetni a legyen, a kellő fogalmát. Klasszikus magyar urbanitás, patrícius-polgári tradíció félig létezett. Művészetével segítette, hogy egészen legyen. A történelmileg befejezetlent poétikusan befejezte. A históriától enyészetre ítéltetett életműve palackpostájában megőrizte. Patetikus, mégis leírom: megőrizte az esetleges jövendőnek. A klasszikus liberalizmus mércéjével mérhető európai-polgári Magyarországot. Művészetében biztosan megvan, talán a valóságban is meglehet. Emelet – fájón hiányzik történelmi-szellemi épületünkből. Ám mindez nem kíván magyarázatot.
Megtörés és folytatás, hiány és beteljesülés – János mester jelképezi. Figurája az egész mítoszkör csúcsára emelkedik. És – még egyszer hangsúlyozom – az életmű csúcsára is. Eldöntötte sorsát – eldöntötték sorsát. A tiszta kötelességnek igaz hit volt; puszta szenvedélynek keserű csalódás; állhatatos hűségnek rendíthetetlen szeretet:
János mester:
Vigyázz a szoborra és Genovévára. Egyszer visszajövök még ide. Elve vagy holtan. (El.)
Albertus:
(utánanéz): Elment, mert törvény van a szívében. Én hittem benne.
Genovéva:
(utánanéz): Én csalódtam benne.
Ágnes:
(utánanéz): Én szerettem.”
 
Kortárs, 1990. március