Márai Európában és Amerikában

Magyar vagy, európai vagy és író vagy:

egyetlen osztályt sem szolgálhatsz, mert

az emberek ügyét kell szolgálnod.

(Kassai őrjárat)

Márai Sándor életében és munkásságában az európaiság, Európa hagyományainak őrzése – középponti fontosságú. Amikor a második világháborúban a német csapatok bevonultak Párizsba, ő hazautazott Kassára, kedves szülővárosába. A polgárság nemes eszményeit, életmódját, értékrendjét, szabadelvűségét, műveltségét – egész életében féltékenyen és „sértődötten” idézte, megőrizte. A kassai polgár a pusztuló világban – a dómok, a székesegyházak jelképes útmutatására figyelmeztetett: az európai lelkek világítótornyaira, Kassától Párizsig. Szorongva, elkeseredve, otthontalanul és „sértődötten” (kedvenc szavát ismételve) – az európai szellemben lévő „kozmopolitizmust” akarta visszaszorítani, és a magában is élő nemzeti érzést ébreszteni, mely nem kötődik semmiféle politikához. Az európaiságnak és a magyarság-érzésnek össze kell fonódnia akkor, amikor Varsót bombázzák, Dünkirchen romokban hever, Brüsszel háztetőin gyűjtőbombák tűzcsóvája villan, óvóhelyekre menekülnek Berlinben, Londonban és Budapesten. Az írói felelősségre gondol, amikor „országokat szabdalnak szét és fércelnek össze, nemzedékeket fognak rabszolgamunkára a koreszme piramisainak építéséhez, meggyalázzák a megegyezéseket, felrobbantják a hidakat, melyek embertől emberhez vezetnek…” Márai vállalja a szörnyű világban a babitsi szellem világítótornyának írói őrhelyét és felelősségét. 1939. szeptember 3-án búcsúzni kényszerül Európától, második hazájától: „sötétedni kezd a drága táj fölött”, ahol hadszínterek vannak, ahol pusztítják az igazi európai értékeket Descartes-tól Goethéig és Arany Jánosig. Sötétedik, vasfüggöny fedi a tájat, pártprogramok rejtik el Európa egyik arcát, és gázmaszkot illesztenek rá. És eltakarja Európa másik arcát, az igazit, az emberit, az értelemmel fénylőt, melyet Márai még a békében ismert meg Svájctól Londonig. A világháború időszakában megborzong: talán nincs többé Európa, amibe kapaszkodjon. 1943–1944-es naplójában a háború embert torzító hatására figyelmeztet: „Betegség, háború, üldözés, rágalmazás, nyomorúság, bujkálás, feljelentés, dögvész, unalom, önzés, kapzsiság, kegyetlenség… mi ez, együtt? Téboly, hagymázas lidércálom? Nem: az emberi élet.”
 
A valóságban lévő és az eszményekben őrzött Európa: elvált egymástól, hihetetlenül eltávolodott a béke napfényében és a szellem sugárzásában megismert Európa a világháborús-embertelen Európától. Az író, Márai kénytelen ezt a kettősséget észrevenni, felfogni, leírni. Hiszen az ő álomeszményeit széttépte a „történelem”, Hitler és Sztálin politikája. És hiába próbálna elzárkózni a politikától a szellem embere: „Az író, aki tagja lesz egy pártnak, eldobta kardját vagy tollát, ahogy tetszik. Az író csak egy módon politizálhat: elmondja az igazat az életről, s a hazugsággal, az érzések és az öntudat lustaságával szemben igényérzetre neveli az embereket” (A négy évszak). Márai polgári-európai eszményeit összeroppantja a háborús világ, a bombázások, a német csapatok bevonulása Párizsba, Magyarország német megszállása. „Valaminek vége van, nemcsak nálunk, talán egész Európában. Ez a háború becsukott egy világképet… Fizessünk” (Vasárnapi krónika). A kóristák rémuralmáról ír naplójába. Másutt az erkölcs hiányát veszi észre. De Márai naplója nemcsak a szörnyű világról vall, hanem a „mesterséges békéről”, a szellem napvilágáról: Bachról, Mozartról, Goethéről, Shakespeare-ről. S közbeveti: ha egyszer megírják az emberiség igazi történetét: megmarad-e egy kínai váza vagy a Bach-fuga? Az, amit az ember alkotott Palladiótól Rodinig? (Napló1943–1944)
 
Európa sokféleképpen élt Máraiban: Berlinben és Párizsban élt, tanult. Frankfurtba, Londonba látogatott, közel-keleti utazást tett, 1939-ben a Napnyugatiőrjáratban tette közzé útiélményeit („Ebben a levegőben a tenger lehelete vegyül el, a világ íze, igen, a kaland, az egyetlen emberhez méltó kaland, a szabadság kalandjának íze” – írja Londonban.) Igen, az utazás többet jelentett egyszerű tanulásnál, élmények felhalmozásánál: a szabadság kalandjának ízét is megőrizte minden utazásakor. Egyszer a valóság és az olvasmány élménye fonódott össze: Roger Martin du Gard Thibault családjának történetét 1940-ben kísértetiesen időszerűnek, befejezetlennek, évtizedek múltán – kicsit megszédülve –, a tegnapot és a mát együttlátva jegyzi meg: „Nem, e regénynek nincsen vége.” Máskor pedig a maga nézete, véleménye beépül a regényébe, így a Sértődöttekbe, A hangba: Európa „legmélyebb értelme nem az egység, hanem a különbözés, az élet sokfélesége és ellentéte, a fajták és nyelvek tragikus és nagyszerű küzdelme és vitája” (Sértődöttek). Az európai „egység valamiféle torz, helytelen gondolatával vitázik, „Pán-Európa” szomorú szavairól, ezeket a „félreértés és tudatlanság” jelszavainak nevezi. Eltűnődik a vámhatárokon, az önmaga által is sokszor átélt határátlépések hivatali packázásain, a napjainkban – sajnálatosan – még időszerűbbé váló lánykereskedelmen és kábítószer-csempészeten. Márai igazi író: ő elutasítja magától az európai problémák „hatalmi”, „katonai”, „közgazdasági” megítélését. Ne felejtsük el a „határ-kérdés” egyik korábbi szomorú eseményét: amikor a világháború idején a német csapatok lerohanták és bekebelezték Ausztriát. Márai aznap a szerkesztőségbe megy, félelmes híreket hall, elkezdődött az Anschluss, „Isten óvja Ausztriát! – mondja Schuschnigg lemondásakor, a német csapatok átlépik az osztrák határt, éjjel megy hazafelé. Otthon megáll könyvei előtt, nézi TolsztojHáború és békéjét, Ausztriára gondol, a háborúra, Tolsztoj hőseire, Pierre-re, Andrej hercegre, Natasára…
 
Olaszország állt talán legközelebb Európából Máraihoz, sokszor írt itáliai élményeiről. Az Európa elrablásában, a világháború után a régi szellemi Európát keresi, a milánói dóm előtt valamiféle reménytelenség, időtlenség, esetlegesség foglalkoztatja. Rómában Mussolini egykori palotájában a velencei műtárgyakból való kiállítást nézi meg. közben hazagondol: az otthoni, a magyarországi nehezen elviselhető gyűlöletről ír. De Márai felülemelkedik a politikai nézeteken, és örömmel állapítja meg, hogy az olaszok csatáját Mussolini elvesztette, de Michelangelo, Leonardo da Vinci és Dante – megnyerte. Az 1945–1957 között írt Napló két külön időszakra bontható: még otthon van a háború után Leányfalun, találkozik az orosz katonákkal („De szabadságot nem hozhatott, mert az neki sincs. „Föld, Föld!…), és be kell látnia, hogy el kell hagynia hazáját… A Napló másik része már „európai”, nyugati élmények rögzítése Nápolytól New Yorkig. Az egyik legszeretettebb ország és vidék Európában Márai számára: Nápoly, Possillipo, Salerno. Közben fájdalmasan vesz búcsút Magyarországról, hiszen csaknem mindent elvesztett, az ifjúságot, az otthont – a hazát. Bár a szomorúságot éreztető szavak közben felkiált, a szabadságot köszöntve, mégis vissza-visszatér a hontalansághoz, az idegenséghez, a kilátástalansághoz, a San Gennaro vére című regényhősének halálához, félig öngyilkosságához, Formiánál, a tengerben. Ahogy a Halotti beszéd című versének soraiban írja: „lehull nevedről az ékezet.” Mindent elvesztett. Hiszen egy idegennek ki volt Ady? „Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? / Arany szava? Rippli színe? Bartók vad szelleme?” (Halotti beszéd). Ez igaz. De minden látszólagos magánya, elzárkózása, idegensége, otthontalansága ellenére csodálatos pillanatokkal lett gazdagabb Itáliában. A nápolyi környezetben, a Parco Virgilióról minden reggel megnézi a zöldmohás sziklát, melyet „ulyssesi küszöbnek” nevez a világban, ahol Európa kezdődik. A napló 1945–1957 közötti szakaszában elvezet minket a sorrentói múzeumba, a „bölcs és gőgös tájon” mereng, narancserdőket csodál, az állomáson egy fiatal tengerészt figyel, a tengerre szállás „a világ széljárta végtelenségének” igézetét veteti észre. A Monte Oliveto templomban Rosselini domborműve figyelmezteti korunk émelygős álművészetére. S közbeveti: „Manet, Renoir, Cézanne is új formanyelven szólottak, de nézd meg Renoir húsát, Manet selymesít!… Amit ma csinálnak, fájdalmas csalás” (Napló, 1945–57).
 
1956. A magyar forradalom és szabadságharc nagy korszaka. Márai naplójában 1956 októbere előtt is fontos adatokat, észrevételeket találunk. Oroszországban valami elkezdődik, melyet egy forradalom előjátékának vagy utójátékának nevez. A hajdani forradalom befejezésére gondol, esetleg valami új szakasz elkezdését veszi észre – „a szocializmusnak álcázott terror-diktatúra” után. Ír „Sztálin leépítéséről”, a bolsevizmus, a kommunizmus „módszereiről”, a terrorról, a tehetetlen, nem emberszabású világról. Nagyon fontos a poznani, a lengyel eseményekre való utalás. A lengyel munkások, a tüntetők harcára – a rendőrtankokkal szemben. És több más témájú naplórészlet után egy nagyon híres Márai-idézet a naplóból: „Október 23. –  Isten malmai gyorsan őrölnek.” Itt az epigrammatikus tömörség  feltűnő. Mert Márai most áradozhatna, indokoltan részletezhetné 1956. október 23-ának korszakos jelentőségét, vagy verssorokban is meg tudná fogalmazni a magyar csodát, mely történelmi korszakváltást jelentett. S többek közt még a Nobel-díjas Albert Camus is nagy szavakban vallott a magyarok véréről. Márai szavai épp azzal válnak különösen súlyossá, hogy kihagyta mellőle a „magyarázatot”, az érzelmes kommentárt. Így lett a próza – vers. Aztán ír repülőútjáról, a „fénylő világról”, a leereszkedő gépről, Európáról. A leeresztett zászlókról, a gyászünnepélyről, Magyarországért tüntető emberekről. Most a napló következő része kicsit bővebb: München, 1956. november 10. Az író a Budapestről menekülő magyarokkal beszél. Több személy mondanivalójából emel ki egy-egy részt: az egyik még látta Budapesten Márai öccsét; a másik a várt nyugati segítség hiányáról beszél, s azt fogalmazza meg, hogy már minden késő. Semmit sem lehet tenni. A harmadik és a negyedik – vagy többen is – egymás szavába vágva mondják: „Az oroszok nem mernek éjjel kijönni a tankokból.” – Volt tíz nap, amikor Nyugat felé nem volt határ, vas-függöny… Mindenki jött-ment, ahogy akart. November háromig ez így volt, még aztán is két-három napon át. Mos már nehezebb… Nagy Imre látta, hogy baj lesz. A szabadságharc október huszonharmadikán kezdődött, az orosz tankokat szétvertük, visszavonultak, nagy zavarban voltak… Reméltünk fegyveres segítséget… De a józanabbak tudták, hogy ez lehetetlen…” Nápoly, 1956. november 15. „Mindenki ezt kiáltja: Ungheria, Ungheria!” Ez a kiáltás visszhangzik a Vezúv alatt, a kikötőben. A Via Brigida templomban nagy tömeg. A pap, széttárt karral, ezt kiáltja: „Ungheria!” És: „mortificazione”. „Mindenki lehajtja a fejét, sokan tenyérrel elfödik arcukat.” Később, Münchenben, november 22-én viharban az író repülőgéppel visszamegy, az egyik magyar menekülttel vált szót: „Nem volt antiszemitizmus az október huszonharmadikát követő napokban. Nem volt osztály, nem volt vallás. Mindenki együtt volt. Ezért érdemes volt élni. Zsidó vagyok, sok rossz emlékem van. De ezekben a napokban először éreztem, hogy büszkeség magyarnak lenni.”
 
Napló 1956-tal kapcsolatos feljegyzéseit bővebben idéztük, mert mind a magyar történelem, mind az egyetemes história egyik legjelentősebb 20. századi eseménye. S ugyanakkor Márai európai és amerikai életét is meghatározó időszak volt. S aMennyből az angyal című versét 1956. forradalmi Magyarországának írta New Yorkban: „Nem érti ezt az a sok ember, / Mi áradt itt meg, mint a tenger? / Miért remegtek világrendek? / Egy nép kiáltott. Aztán csend lett. / De most sokan kérdik: mi történt? / Ki tett itt csontból, húsból törvényt? / És kérdik, egyre többen kérdik, / Hebegve, mert végképp nem értik – / Ők, akik örökségbe kapták: – / Ilyen nagy dolog a Szabadság?…”
 
A szeretett Európát otthagyta Márai, a „hordozható hazát” idézve, és – részben János, nevelt fiuk miatt is – Amerikába költöztek. Mégsem tudott teljesen elszakadni Európától: gyakran visszatért, olykor Salernóban volt, Olaszországban. Felejthetetlen sorokat ír naplójába, hogy miként búcsúzik el Salernótól: „Vigasztaló volt közöttük élni, az eszes, jó modorú és emberséges délolaszok között, Itáliában –, amely most mocsaras, de bizonyos, hogy túléli a válságot, amiben vergődik, ha az egész, a Nyugat, aminek organikus tartozéka, túléli a Kelet áradását” (Napló, 1976–1983). Visszarepül Amerikába, az eltömegesedés riasztja, nem örül a homoszexuálisok tüntetésének, örömmel figyel egy hajléktalan fiatal pár szerelmére. San Franciscóban a Golden Gate ezüst ködben lebegő ívei alatt „mint apokaliptikus bálnák úsznak az öbölben az olajos tankhajók”. Márai még öregkorában is örömmel utazik. S közben azon tűnődik, hogy fiatalon mit jelentett neki az utazás, és aztán milyen ez öregen: „csikorgó lendülettel kilépni az öregség rutinjából” – ez most az út, az utazás. Egy máig időszerű esemény: a repülőtereken a „terror-frász” miatt átvilágítanak minden utast. „Az emberiség gyanús. A gyanú nem alaptalan” – jegyzi meg. Örül az óceáni levegőnek; sok japánnal találkozik; a házak előtti, gondosan nyírt gyep és szép cserje tetszik az írónak. Felnéz: láthatatlan üvegharang van felette, az égbolt, mintha határtalan lenne. Carmel hajdan kis halászfalu volt, most meg már fényűző fürdőhely lett. Két évtized alatt. Európában talán száz év is kellene ilyen fejlődéshez.
 
San Diego. Itt telepszik le Márai. Múlik az idő. Öregszik. Különösen figyeli a többi időst például az autóbuszon. „Hetvenkedni, így-úgy még lehet. De nyolcvankodni már nem lehet többé” (Napló, 1976–1983). Az öregek „napövezetében” a szállodákban támolyognak. Vadnyugat mintha átköltözött volna Európába. Sok a fegyveres támadás, rablás például Rómában. Talán „balkanizálódik” Európa. Mindenütt „konzumcsömör”, „reklámtéboly”, „tolakodó üzletiesség”, amit sajnos Amerikától vett át Európa. Amerikában élve, a demokrácián tűnődik el: a cinikus öreg Churchill szavait idézi: rossz rendszer, de van előnye, az, hogy nincs jobb. Visszagondol a klasszikus görög demokráciára, mely kapzsi és kegyetlen volt. de Athén a demokrácia idejében csodás műveltséggel ajándékozta meg a világot: Szophoklésszel, Aiszkhülosszal, Euripidésszel stb. mindegyik naplókötetében rengeteg olvasmányélménnyel, felfedezéssel lepi meg olvasóit Márai. Múlik az idő, az író felett is elröpülnek az évtizedek, de ő mindig olvas, Thomas Mannt, Krúdyt, Tolsztojt, Huizingát, Euripidészt, Marcus Aureliust, Simone de Beau-voirt, Baudelaire-t, Lampedusát, Füst Milánt. A magával vitt hajóláda mélyéből előkerül a régen olvasott Jaspers. Meglepődik, hogy hány ceruzajel, bejegyzés található a könyvben: akkor mindezek vitára ingerelték. mindig olvas. „Az olvasmány itt, az óceán partján olyan, mint párbeszéd egy láthatatlan mesélővel. Csak a hangját hallani… a hang az óceáné…” (Napló, 1976–1983).
 
Az utolsó években, Amerikában megszólalt benne a költő. AManhattaniszonettekben, New York „forró belében”, a Nyolcadik Sugárút peremén itt áll – kilencmillió emberrel együtt –, és keserűen kérdezi meg: „Ha nincsen haza, minek hazajutni?” És szerelmi vallomást fogalmaz meg: „Tested ismerős, mint egy titkos térkép…” S így fejezi be a Manhattaniszonetteket: „Sok földet, vizet megjártam azóta, / Most megismertelek: te vagy Európa.” Egy verstöredékben őszen és agársoványan mégis örül a nyárnak: „Sétabottal közelít az öregség.” (1963) Utolsó naplókötete 1984–1989 között íródott. „Nagyon nehéz embernek lenni” – írja. Még öregen is mindenre figyel: ez Orwell éve, a szuperponyva esztendeje. A nukleáris terrorizmus időszakát érzi. A szökőév arra figyelmezteti, hogy „egy nappal több”. Mint kivégzés előtt, egy nap haladék. Az is valami, teszi hozzá. Nehezen megy, támolyog, bal szemére sötétkék függöny nehezedik, nem lát vele. Nagy fáradtság önti el. Lola betegeskedik, kórházba kerül, látogatja, alig tud menni. Szédeleg, az óceánnál az ólmos ég alatt egy öreg sirályt bámul. Éjjel mindig olvas, verseket, Marcus Aureliust, Arany Jánost. „Mint a fuldokló, aki az utolsó korty oxigént kortyolja” (Napló, 1984–1989). 1986. Január 4.: felesége, Lola meghalt. Magányos. Olykor álmaiban felidézi a régi karácsonyokat, a Sándor-napi összejöveteleket. Naplójának utolsó bejegyzése: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje” (Napló, 1989. január 15.). Öngyilkosságot követ el 1989. február 21-én.
 
„Miért »ír« egy ember? Valamit el akar mondani az embereknek – de mit? Személy szerint, néha azt hiszem, ezt: tiltakozni és lázadni kell, mihelyt valaki vagy valakik az élet eleven, természetes rendjéből Rendszert akarnak csinálni. Minden, ami Rendszer – vallásos, politikai, gazdasági, szellemi Rendszer –, halálos veszedelem, merénylet az élet eleven rendje ellen. Azt hiszem, ezt akartam elmondani, amikor »írtam«” (Napló 1958–1967.)