Köznapi fikció és műfajpoétikai nyitottság

Márai Sándor történelmi regényei

Márai Sándor - Magyarországon először 2002-ben, Történelmi regényekösszefoglaló címmel kiadott - művei1 történelmi regények-e egyáltalán? Hagyományos értelemben bi­zonyára nem. Ám ezek a regények különféle prózaolvasási elvárások számára is megnyíl­hatnak, s talán még a klasszikus történelmi regényként való olvasat is lehetséges, mint­hogy az elbeszélés - történelem és képzelet összjátékaként - látszólag a megtapasztalható történelem lényegének létrehozását szolgálja. Márai történelminek tetsző regényei két­ségtelenül a régmúltat idézik föl. A Rómában történt valami olvasója Julius Caesar meg­gyilkolásának idejébe csöppen, a Harminc ezüstpénz bibliai időkbe vezet, azErősítő énelbeszélője 1598-ban érkezik Rómába. Az Ítélet Canudosban visszatekintő narrációja 1897 történéseire emlékezik vissza. A hozzánk legközelebbi regényidő is több mint egy év­százados. A régi világ dimenziói megnyílnak, a referenciális illúzió (Riffaterre) is kör­vonalazódik, a históriai színtereken azonban a história folyamatos értékvesztése kap epi­kai formát. A kompozíció ugyan történelmi tények köré épül, de az írói módszer mégsem a történelmi tények megjelenítésére vállalkozik. A múlttól való eltávolodást és a folyama­tosságot egyszerre érzékeltető regények múlt és jelen elválaszthatatlanságában eleve el­térnek a műfaj romantikus hagyományától. Márai azzal is szakít a történelmi regény dis­kurzussal, hogy a történelmet nem a kivételesre alapozza, nem a méltatlanul vesztesek sorsában rejlő végzetszerűséget láttatja. Márai úgynevezett történelmi regényei egyfelől fölülbírálják a hagyományt, másfelől olyan műfajpoétikai nyitottságról tanúskodnak, ami sokféle tradíció (fejlődésregény, parabola stb.) metamorfózisára alkalmas.
Márai a nagyepika elidőző formájával szemben a fabuláris folyamatosságot lényegében széttörő epikus képzelőerőt működtet. Mégsem a szaggatottság, töredékesség poszt­modern koncepciója érvényesül. A négy regény sem a megírásuk idején, sem a kilencvenes években divatozó történelmi regénytípusba nem illik. A hatvanas-hetvenes évek törté­nelmi regénye a félmúltat kutatta (Sánta, Cseres, Dobai), az újabb hullám pedig archaizáló imaginációjában a régmúlt fantasztikus, legendás-mesei felidézésére vállalkozott (Szi­lágyi, Darvasi, Háy). Mégis, Márai igen nagy késéssel érkező regényei a posztmodern utáni átrendeződés folyamatába kapcsolódnak bele. Hasonló dialógus alakulhatott ki az újrafölfedezett Sorstalanságés az ezredforduló (erőit átcsoportosító) prózája között. A hazai posztmodern bő két évtizedig úgy vélte, megtalálta a formáját, s épp azt nem vette
észre, hogy a nyugalom e pillanatától kezdődően el is vesztette a megtalált formát. Ponto­san beszél erről a jelenségről Adorno egy 1952-ben írt tanulmányában: „A művek model­lek lesznek. Csakhogy azáltal, hogy lemondanak az önrendelkezésről, és mozdulatlanul egy helyben állnak, valami halotti vonás ül ki rájuk, s éppen azok az impulzusok bénulnak meg, amelyek korábban a rendszer kialakulását mozdították elő. Nincs középút, amelyen elkerülhetővé válna ez az alternatíva. A rendszerben leülepedett felismeréseket ignorálni: ez nem jelent mást, mint tehetetlenül olyasmibe kapaszkodni, ami túlhaladott. Maga a rendszer viszont rögeszmévé és egyetemes receptté válik. Nem maga a módszer hibás…, hanem a módszer hiposztazálása elhibázott, a másfélének, a módszerben nem analitiku­san bennefoglaltnak az elhárítása.”2 A mágikus elemekkel telített, historiográfiai meta-fikciók, történelmi persziflázsok – a maguk módján – ugyancsak az Adorno emlegette „egyetemes receptek” ellen lázadtak. Ezzel a legújabb jelenséggel azonban Márai legföl­jebb annyiban rokon, hogy őt sem a történelmi kontextus érdekli igazán, inkább a törté­netiség, a történelem mibenléte, a történelemhez való hozzáférés és annak elbeszélhetősége fontos számára.
 
Mi a történelem létmódja? Az Ítélet Canudosban félszázaddal későbbi emlékezője azt az erőt látja, „amiből később történelem lesz”. A megközelítésekre azonban a történelem „a többi némaság” hamleti döbbenetével felel. „Jó lenne tudni végre, igazában mi az a történelem?” – olvasható a Rómában történt valami c. regényben. „És talán igazában nem is az a történelem, amit az emberek úgy neveznek, a háborúk meg a sok hűhó a sze­nátusban, a szájalás…” A valós történelem helyébe itt egy álarcos történelmi komédia lép: „Mint a színész, amikor a pantomimban álarcot vált, felcseréli a barna és a fehér masz­kát.” A kiadó és a történetíró beszélgetésében is az fogalmazódik meg, hogy a történelem nem az ütközetek, hódítások és triumfusok történetében ragadható meg, hanem a mai napban, a kártyás ügyvéd huncut feleségével való séta pillanatában. „– Írjam meg a dik­tátorról az igazat? – Úgy írd meg, hogy ne is említsd a diktátor nevét. Úgy írd, hogy az ol­vasók megértsék, a történelem nem a háborúk, nem a szájalás a szenátusban… Írd meg a másik történelmet, az igazit. […] Írj egy könyvet arról, hogy a történelem nem a rendkívüli események sorozata, hanem valami állandó és unalmas.” A Harminc ezüstpénz a szere­pére rátaláló Jézus és Júdás személyes és személyen túli végzetében a történelembe be­kerülő emberre kíváncsi. „Az emberek – akkor is, ha nem írnak, nem olvasnak – tudják azt, ami személyes sorsukon túl időtlen esemény, tehát »történelem«. És a város ezen az éjszakán (az árulás éjszakáján – O. S.) együtt lélegzett a történelemmel.” A hosszan folytatható idézetekből legalább két dolog következik. Az egyik az, hogy Márai a francia Annales-kör (Fernand Braudel, Marc Bloch) nézeteivel összhangban a mikrotörténelemre helyezi a hangsúlyt. Igaz, erre biztatta a regényírókat Lukács György is.3 Ám a műfajelméleti kérdésekhez is politikai szándékkal közeledő gondolkodó valójá­ban az antifasiszta népfront irodalomtörténeti testet öltésére volt kíváncsi doktriner esz­mefuttatásában. A 20. századi történettudományt alaposan fölforgató francia iskola mint­egy visszamenőleg igazolja azt a felfogást, amely nem akar általános törvényeket földerí­teni, s úgy látja, hogy a történelemből hiányzik a természettudományokból ismert kauza
litás.4 Márai történetszemlélete ugyanakkor rokon azokkal a fölismerésekkel is, amelyek az elbeszélő fikció és a történetírás narratívái közötti hasonlóságot állapítják meg. Hayden White Metahistory c. könyvétől az újhistorizmusig felfokozott érdeklődés mutatkozik a történelmi eseményekhez kapcsolódó apró részletek iránt. „A »nagy elbeszélésekről« való lemondás következtében ez (tudniilik a kis dolgok frekventálása) gyakran együtt jár azzal, hogy »a maga nemében páratlan részlet« visszaírja a diszkurzusba a totalizáló történeti narratívát, amennyiben az epizód sokkal inkább lesz valamely rejtve maradó egység rep­rezentációja vagy lenyomata, mint inszignifikánsan önmaga.”5 A rankei „úgy, ahogy való­jában történt” igényével szembeszegülő történetírás és a 20. századi történelmi regény kö­zötti termékeny kapcsolat egyfelől a történetírás objektivitását, másfelől a 19. századi re­gény realizmusát kérdőjelezi meg. Hayden White 1973-ban megjelent könyve visszame­nőleg és előre is legalizál minden olyan elképzelést, amely a történelemben mindig jelen lévő fikcionális elemnek jelentőséget tulajdonít. Igen, „fattyú műfaj” jön létre, „a történe­lem és költészet istentelen, de nem természetellenes egyesülésének gyümölcse”. Egyszerre lehet valami a múlt eseményeinek modellje, reprodukálása és metaforikus kijelentések, jelképkomplexumok tárháza. A valóságreferenciákkal való összhang mellett a megtörtént eseményeket azonban nagyon sokféleképpen lehet cselekményesíteni. Az ironikus tagadás - mondja Hayden White - egészen odáig vezethet, hogy a narratív beszámoló nézőpontja szerint a történéseknek nincs különösebb jelentőségük, s még abban sem lehetünk bizto­sak, hogy körülhatárolható kezdettel, középpel és befejezéssel rendelkeznek.6
 
Történész és regényíró e fölismerések tükrében (Mészöly Miklós szavaival) a „kiszínezés többletével” él, s ez „mégsem a megmásítás rokona”, „a valóság úgy perverz, hogy csak akkor meztelen, ha felöltöztetjük”. „Felöltöztet” Márai is: az antik történetíróktól a szent­írásig sokféle helyen megtalálható tényeket átrendezi, elbeszélői, az elbeszélésben meg­szólalók mindig csak egy bizonyos részleges nézőpontból tekintenek az eseményekre, me­lyek „önmagukban egy kocka vagy egy gúla módjára léteznek: egy kockát azonban soha nem látunk egyszerre minden oldalról…”7 Márai csaknem mindegyik regényében ragasz­kodik a nézőpontok pluralitásához. Az elbeszélő sohasem egyetlen nézőpont nevében ér­vel, legjobban talán a Rómában történt valami megszámlálhatatlanul sok látószöge érzé­kelteti a részleges igazságok sokféleségét. Ha egy nézőpont érvényesül, mint a Harminc ezüstpénz első százhúsz oldalán, akkor valójában esszéprózát olvasunk. (Fontos, hogy még itt sem esszéregényt. A Rómában történt valami egyik jegyzetében Márai fulmináns megjegyzést tesz „az esszéregény öszvér-zsenijeire”.) Ám akármelyik pólust szemléljük, Márai olyan elbeszélést hoz létre, amely nem csupán egymás utáni eseményekkel és ezen események szereplőinek szándékaival foglalkozik, hanem struktúrákkal, olykor kiismerhetetlennek tetsző masinériákkal, gondolkodásmódokkal. Mintha osztaná Braudelnek az események jelentéktelenségével kapcsolatos álláspontját. Hiszen néhány köznapi ember
sorsán keresztül fő strukturális változásokat képes megmutatni. Nem mintha korábban erre nem lett volna példa: a Háború és békét író Tolsztoj apró események elképesztő hal­mazában forgatja meg hőseit. Ám a mozgások mögött a mindent fölemésztő nagy törté­nelem sejlik föl, melyben egyén és történelem szükségszerűen súrolja, csiszolja egymást. Márai a mindent fölemésztő, kiismerhetetlen kis történelmet, az ismétlődések kisszerű mechanizmusát mutatja meg. Még Márai Jézusa és Júdása is hétköznapi ember. Olyan, a 20. századi regényben egyébként nem ritka elbeszélésmodell jelenik meg Márai regényei­ben, amely a hétköznapi eseményeket, a mindennapi élet szerkezetét jeleníti meg. Törté­nelem alulnézetben – de úgy, hogy a fölülnézeti történelem sem vész el. Már csak ezért sem lehet gond nélkül az áltörténelmi narratívához sorolni Márai műveit.
Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a történelmi érdeklődés útját a 20. századi történeti tapasztalat és imagináció alakítja. Mindez szorosan összefügg Márai történelem-víziójá­nak azzal a vonásával, hogy ő valójában Nietzsche és Spengler felől szemléli a históriát. „Előbbi az »örök visszatérés« – Márai számára mindig is fontos – gondolatával, utóbbi pedig a kultúrák civilizációvá satnyulásának, illetve az »egyidejűségnek«-nek a koncep­ciójával” – írja Lőrinczy Huba.8 Spengler világtörténeti víziójának a többi műben is meg­van a lenyomata. A Harminc ezüstpénzben például ez olvasható: „Minden ember, zsidó és pogány, aki ebben az időben a szellemtájon élt, amelynek földrajzi és népi térképvonalai között a csodálatos élmény, a görög műveltség megszületett, tudta, hogy egy civilizáció befejezte magát. A görögök mint földi hatalom, már eltűntek az időben, csak magasztos bosszújuk árnya terült el a Birodalom fölött, a legyőzöttek örök bosszújának árnyéka, az egyetlen elégtétel: átadták szellemüket egy győzedelmes barbárnak, Rómának és ez a szellem megfertőzte a hódítókat. És mert egy civilizáció alkonyati pillanatát nem lehet homokórával, sem olimpikonok időmértékével méricskélni, még sokáig derengett ez a műveltség, azzal a titokzatos, meleg fénnyel, ahogy napszállat után júliusi estéken fénylik az érett táj, valamilyen földalatti, tellurikus fényforrás erejéből.” Akármilyen kort idéz meg Márai, Spengler gigantikus világtörténeti víziójában tűnik föl minden. Növekedés után hanyatlás: a rend rendszerré válása. Az Erősítő kis karmelita inkvizítora ezért érzi úgy, hogy az örök visszatérés és körforgás mókuskerekéből ki kell lépni: „Nemcsak Rómá­ból kellett elsietni, hanem kilépni mindenből, ami eddig számomra ismerős úti cél…” Kér­dés, megfelelő hely-e Svájc kálvini ridegsége. Egy-két máglya még ott is ég, a lelkek azon­ban végleg kialudtak. Fordított exodusnak vagyunk tanúi az Ítélet Canudosban c. regény­ben. Canudos annak jelképe, amikor az emberek kilépnek államból, társadalomból. Az inkvizítor a józanság és rend sáncai mögé menekül, Canudos a romantikától örökölt „évasion hors du monde” jelképes helye. „…aki megérkezett Canudosba, hamar meg­értette, hogy nem egy új társadalomba érkezett, hanem egy másik életbe. Egy világba, ahol az életnek is, a halálnak is más értelme van, mint máshol…” A 19. századi brazil történet ily módon jellegzetesen 20. századi létélményekkel telítődik, s ez a históriaiból kinövő léttan az egyik legfontosabb jellemzője Márai regényeinek. Az Erősítő (személyiségét még a máglyán is megőrző) Giordano Brunója „úgy nézett maga elé, mint aki nem a mennybe néz, nem is a pokolba, hanem a Semmibe – mint aki megértette, hogy a Semmi az egyet­len valóság, minden más csak képzelgés.” Michelangelo firenzei Pietájának öregember arca pedig „olyan közömbösen néz a mélybe, mint aki már nem vár választ az Istentől.” Válság, kiüresedés, felbomlás ismétlődő, de különösen a mögöttünk lévő századra érvé­nyes élményével néznek szembe ezek a múltbeli, legújabb poklaink skáláját ismerő tekin­tetek. A szerzőnek valójában ezen a mélyen egzisztenciális érdekeltségű ponton meg kel­lett volna állnia. A Rómában történt valami azonban nem elégedett meg a történelmi vá­kuumban elbizonytalanodó ember ábrázolásával, a (Fried István szavaival) „az addig ér­vényes beszédet” megtagadók „ön-átértékeléseinek” modellhelyzetével.9 „…micsoda aljas és gyalázatos színjáték a történelem” – mindez pletykák és rágalmak felől is megjelenít­hető, s ez tökéletesen beleillik a „másik”, az adat nélküli, a névtelen történelem látomá­sába. Cassius és Demetrius könnyen megfejthető kulcsfiguraként való beléptetése azon­ban olyan vélt vagy valós sérelmek, nem titkolt elfogultságok, közvetlen megfeleltetések irányába viszi el a regényt, ami egyértelműen a művészi érték rovására megy. A fölösleges aktualizálás az Erősítőnek sem tesz jót. A mindenkori diktatúrák rajzába beleillik ugyan a padre képzelgése a másként gondolkodókat táborokba gyűjtő erőszakról. 20. századi tu­dás birtokában gondolható el a 16. század végéről az a jövő, amikor majd egyszerre több száz embert lehet a túlvilágra segíteni. A jegyzetek azonban elmaradhattak volna. („Padre Alessandro víziója a közelmúlt és a jelenkori történelemben plasztikusan megvalósult.”
 
A jegyzetek írója a prágai tavaszt, az észak-írországi katolikus-protestáns nézeteltéréseket, a Gulagot emlegeti – lehetséges párhuzamként persze teljes joggal, az olvasó számára vi­szont kínosan publicisztikusan.) A Harminc ezüstpénzmentes marad ezektől a kiszólásoktól, noha a téma (az árulás természetrajza, a kollaboráció) hasonlóképpen csábító. Márai a kétféle kollaboránsról (az egyik kiszolgálja a kommunistákat, a másik kiszolgál­tatja magát a kommunistákkal) szerencsére nem a regényben, hanem egy 1961-es napló­jegyzetben elmélkedik.10Napló és regény között rendszerint mindig fölfedezhető az át­járás. Az élet eleven, természetes rendjéből kivált rendszer gondolata például számtalan naplórészletben megfogalmazódik. Legszebben talán egy 1965-ös bejegyzésben: „Minden, ami Rendszer – vallásos, politikai, gazdasági, szellemi Rendszer –, halálos veszedelem, merénylet az élet eleven rendje ellen. Azt hiszem, ezt akartam elmondani, amikor »ír-tam«.”11 Ha a külső és belső világokat még összekapcsoló nagytörténet felől közelítünk, a négy regény valóban nem történelmi regény. Ám a történelmi és nem történelmi regény között roppant nehéz különbséget tenni. Hiszen a befogadás oldaláról jóformán mindegy, hogy a regény a kortárs jelen ismeretlenjeit vagy a megtörténtek regényes arcát fedezi föl. Ter­mékenyebb szempont, ha nemcsak a történelmi regény (antikvitástól meglévő és nem ki­zárólag a romantikától „hivatalosan” is elfogadott) hagyományára nézünk. Márai művei olyan műfajpoétikai nyitottságra vallanak, amely többféle műfaji örökség revíziójára ad alkalmat. Szegedy-Maszák Mihály azt mondja, hogy „Márai kései regényei mind példázatosak, ám nagyon különböző mértékben. Legkevésbé az Ítélet Canudosban tanító jellegű. Úgy állítja szembe a rajongó szenvedélyt az értelemmel, hogy mindkettő egyformán rom­boló erőnek látszik. Még a Harminc ezüstpénz sem egyszerűen tanmese, hiszen Júdás
nemcsak áruló, de egyúttal hinni képtelen ember, bár a célzatosság itt feltűnőbb, mint az Erősítőben…”12 A példázatos jelleget azonban aláássa a kivétel nélkül minden regényből áradó bizalmatlanság az ésszerűen elrendezhető történelmi tények iránt. A Rómában történt valami a sorsdöntő eseményekkel együtt járó káoszt érzékelteti. Az Erősítő hőse nemcsak az inkvizícióban csalódik, minden (idővel rendszerré váló) dogma ellen tiltako­zik. Mészöly Miklós Saulusára emlékeztető személyiség transzformáció nyomán ismeri föl a hős a sokféle fanatizmus hiábavalóságát. A Harminc ezüstpénz sem morális ítélkezés az áruló fölött. Márai stigmatizált Júdása többféleképpen idegen: kerióti a galileaiak, művelt a műveletlenek, gondolkodó a vakbuzgók között. A regény zárlatában úgy tűnik el, mint aki nélkül nem teljes a Történet. Az Ítélet Canudosban pedig éppen a civilizáció erkölcsi és anyagi fölényével szembeforduló rögeszme, őrületet, ösztönvilág „másságát” villantja föl – tanító példázathoz egyáltalán nem illő módon. Ezekben a regényekben nem egyetlen igazság, nem erkölcsi tanítás fogalmazódik meg, Márai a történelmet nem okulásunkra bármikor előrángatható példázatgyűjteménynek tartja. Modern paraboláiban tükröződik ugyan a megértésről alkotott felfogás, de hiányzik a megismerés magabiztossága, egy-értelműsége, morális igazsága.
Lőrinczy Huba krízisregényeknek nevezi Márai diktátor- és eretnektörténeteit.13 (Az erős egyéniség számára Márai szerint „két létezési lehetőség maradt”: „az eretnek vagy a diktátor életformája”.14) Igaz, hogy „valamely határhelyzet elevenül meg bennük, s bár el­ütnek egymástól, különbözésükben is hasonlítanak; érzékelhető, hogy egyazon alapképlet, egyazon – Máraitól fölötte kedvelt – epikai modell változatai.” (Lőrinczy Huba) Igaz, hogy a regények katasztrófák, krízisek feszültségével telnek meg, s tagadhatatlan, hogy a Márai-regényekben olykor valóban kompozícióformáló szerepük van a krízisszerűen bekövetkező eseményeknek. De a fogalom csak részlegesen jelöli a folyamat poétikai karakterét. A krízis mozzanatai nem coup de foudre-szerű megvilágosodáshoz vezetnek(Erősítő), és a totális értékvesztést és perspektívátlanságot illusztrálják (Rómában történt valami). Készséggel elfogadható a Rómában történt valami történelmi parabola besorolása, kiegé­szítve azzal, hogy a Márai-regényekre olyannyira jellemző nagydialógusokban (például a kiadó és a történész között) olyan fikciós esszével van dolgunk, amely ugyanolyan emberi viszonyokból, külső és belső történésekből, impulzusokból, felismerésekből, vallomások­ból és helyzetjelentésekből meríti tárgyát, mint a regény, s nehezen eldönthető kérdés, hogy az esszé növekszik regénnyé vagy a regényen uralkodik el az esszészerű elgondolás. Márai – mint utaltunk rá – idegenkedett az esszéregény „vértelen” módszerétől, a tárgy esszéisztikus megközelítése azonban nem állt távol tőle. A gondolati tartalom persze el­távolodik a fogalmi logikától, s az elbeszélés első szintjén a gondolat és a róla való elmél­kedés izgalmas történésként jelenik meg. Ez az esszéisztikus megközelítés azErősítőnek is elhanyagolhatatlan jellemzője. Ezért elégtelen holmi „stílusimitációs szatíraként” való emlegetése: „szatirikus parafrázis”, „levélregény”, „tökéletes persziflázs. Naplószerű be­nyomást kelt…”, „voltaképpen levél- s naplószerű beszámoló” – Németh G. Béla sokféle megnevezése eleve bizonytalanságról árulkodik.15 Lőrinczy Huba ezt a művet is a krízis­regény változatának tekinti, s a fejlődésregénnyel, vallomással, esszével, útirajzzal való rokonságot hangsúlyozza.16Csupán a fejlődésregényhez hasonlítás tűnik problematikus­nak. Hiszen hiányzik a nevelődés, tudatos önépítés, művelődés, a tradíció fejleszthetőségébe vetett hit. A hősben a kétely hatalmasodik el, belátja a fanatizmus értelmetlenségét, s fölismeri a másféle, a szabálytalan, a nem irányított élet lehetőségét. Egy inkvizítor pá­lyáján jelentős fordulatok ezek, a fejlődésregény hősében nem.
 
Harminc ezüstpénz írásakor Márai Sándor számára kihívást jelentett a mítosz re­gényformájú felidézése és meghaladása, Júdás bonyolult jelleme és a bibliai példázat uta­lásos narratív módusza. Megidézi a mitológiai, bibliai, pszichológiai, történelmi regény­típust, de el is veti. A bibliai példázat nyomán Márai bölcseleti parabolaregényt teremtett, a legteljesebb mértékben nyitott regényt, minthogy a regény hősei – miután betöltötték szerepüket – észrevétlenül kilépnek a térből és időből. A történetnek nincs vége, de még­sem vész el, mivel bennünk, a jézusi és júdási magatartáson töprengőkben folytatódik. A műfaj különösségét jól érzékeli Szabó Ferenc: Jézus-esszé és Júdás-novella együtt. A könyv „nem sorolható a szokványos értelemben vett »regény« műfajába, hanem inkább »előtanulmány«, legalábbis az első fele; amolyan hosszabb naplójegyzet-sorozatnak is te­kinthető.”17A háttérben egyfelől klasszikus Jézus-feldolgozások (Renan) sejlenek föl, másfelől olyan művek, amelyek (Rónay László kifejezésével) „az árulás természetrajzával”18foglalkoznak. Mindazonáltal meggondolandó Szigeti Jenő észrevétele, mely szerint a regény „nem az események kibomló drámáját követi nyomon, hanem egy különös szép­ségű, képekben gazdag, filozófiai gondolatoktól terhes, új Krisztus-legendát teremt. A könyv – nem szokványos értelemben regény, hanem – egy nagy, epikus, filozofikus tabló, történeti, vallástörténeti gondolatokkal teli vallomás, amiben a naplóíró Márai vall Jézus-élményéről.”19 Ám aligha helytálló az a vélekedés, mely szerint a naplóíró „fölfalta” a re­gényírót. A modern magyar irodalomban számtalan „szabálytalan” műről tudunk. Kosz­tolányi Barkochbája például esszével indul, az esszét szubjektív vallomás követi, s majd csak ezután olvasható a tulajdonképpeni novella.
A négy történelmi regény közül a legjobb, legegységesebb kétségtelenül az Ítélet Canudosban. Minden a helyén van. A félszázaddal későbbi retrospektív narráció a 20. századi létértelmezés pozíciójából kérdőjelezi meg a nagy korok érlelte nagy szerkezetet. A belső szórtság, a széttartó irányok mind arra vallanak, hogy a regény lemondott az összefogott­ság birtoklásáról. Két világ, mentalitás, részigazságokat mindkét oldalon fölvonultató életstratégia ütközik a műben, melynek legfontosabb jelentéseit itt is egy nagy beszélgetés, a Canudost megélt nő és a tábornok dialógusa fogja össze. Egyik oldalon a fölöslegesnek is helyet adó, a természet felismert törvényeivel harmonizáló szemlélet, a másikon a civili­zált ember intelligenciája, látókört szűkítő egyoldalúsága. Ami Euclides da Cunha brazil író A vadon c. művében krónikás beszámoló, a rajongók elleni háború társadalmi, szocio­lógiai, természetrajzi, antropológiai elemzése, az Márainál léttani problémaként jelenik meg. Érdekes komparatisztikai vizsgálat lehet az Ítélet Canudosbanösszevetése Mario Vargas Llosa Háború a világ végén (1981) c. regényével. Ugyanaz a történet – azzal a kü­lönbséggel, hogy Vargas Llosa El Consejero, „A Tanácsadó” alakját és lázadását kíséri vé­gig (Márai regényében csak beszélnek róla), s a realista, naturalista hagyományt is föl­használva inkább a külső eseményekre, harci jelenetekre koncentrál. Jóllehet a megtör­tént dolgokról az a világhírű regény is a jelen nézőpontjából beszél.
 
 
Jegyzetek:
Márai Sándor: Történelmi regények I-II. Bp. 2002. Ítélet Canudosban (Toronto, 1970), Rómában történt valami (Toronto, 1972), Erősítő (az író kiadása, 1975), Harminc ezüstpénz (München, 1983).
Theodor W. Adorno: Arnold Schönberg. In: A művészet és a művészetek. Bp. 1998. 252–253.

3  Lukács György: A történelmi regény. Bp. 1947.

  Vekerdi László: Az Annales történetszemléletéről. In: Befejezetlen jelen. Bp. 1971. 9–32.
5  Dobos István: A szöveg történetisége – a történelem textualitása. Az újhistorizmus. In: Az iroda­
lomértés formái. Debrecen, 2002. 58–103.
6  Hayden White: A történelmi szöveg mint irodalmi műalkotás. In: Testes könyv I. Szerk. Kiss At­
tila, Kovács Sándor S. K., Odorics Ferenc. Szeged, 1996. 334–347.

7   Paul Veyne: Sem tények, sem geometriai létező, hanem események. A történelem poétikája. In: Narratívák 4. Szerk. Thomka Beáta. Bp. 2000. 71.

8 Lőrinczy Huba: Sok mondat a zsarnokról és a zsarnokságról. Márai Sándor: Rómában történt va­lami. Műhely, 2003. 6. sz. 54.
Fried István: Az őrzés könyvei. Márai Sándor emigrációs regényei. In: „…egyszer mindenkinek el kell menni Canudosba”. Tanulmányok az ismeretlen Márai Sándorról. Bp. 1998. 193–194.
10  Márai Sándor: Napló 1958–1967. Bp. 1992. 125.

11  Márai Sándor: Napló 1958–1967. Bp. 1992. 250.

12    Szegedy-Maszák Mihály: Márai Sándor. Bp. 1991. 141–142.
13   Lőrinczy Huba: Sok mondat a zsarnokról és a zsarnokságról. Márai Sándor: Rómában történt va­lami. Műhely, 2003. 6. sz. 51.

14 Márai Sándor: Napló 1945–1957. Bp. 1990. 138.

15    Németh G. Béla: Márai stílusimitációs szatírája: az Erősítő. In: „Este nyolckor születtem…”
Hommage à Márai Sándor. Szerk. Lőrinczy Huba, Czetter Ibolya. Szombathely, 2000. 89–90.
16   Lőrinczy Huba: Az inkvizítor és az eretnek. Márai Sándor: erősítő. Forrás, 2003. 11. sz. 63.
17   Szabó Ferenc SJ: Vallomás a kassai Ulyssesről. Márai megváltás-keresése. Új Írás, 1990. 5. sz. 89.
18   Rónay László: Az árulás természetrajza. Új Írás, 1990. 5. sz. 114–118.

19 Szigeti Jenő: A Harminc ezüstpénz. (A Biblia és egy Márai-regény). In: „Este nyolckor szület­ tem…” Hommage à Márai Sándor. Szerk. Lőrinczy Huba, Czetter Ibolya. Szombathely, 2000. 99.