Juan Forn:
Utolsó requiem Mitteleurópáért
(Fordította: Faix Dóra)
Hadd mutassam meg Önöknek, hogy egy és ugyanaz a kép hogyan látható két, teljesen más oldalról. Az egyik oldalon egy közép-európai öregember öngyilkosságot követ el kis San Diego-i lakásában, Kaliforniában, nyolcvankilenc éves korában, miután két utolsó évét magányosan és mindenkitől elszigetelten töltötte szerény otthonában. Egyedüli örökösei (menye és három leányunokája, mindannyian amerikaiak) annak tulajdonítják a drasztikus döntést, hogy az öregember az elmúlt hónapokban mély depresszióba esett feleségének és fogadott fiának (a három unoka apjának) egymást követő halála miatt. Nagy a négy nő meglepetése, amikor a temetésre érkezvén egyszer csak szembe találják magukat a Szabad Európa Rádió tudósítóival, akik azt kérdezik tőlük, engedélyt adnak-e arra, hogy élő adásban közvetítsék Budapestre a temetést, annak az öregembernek a temetését, akinek neve a négy örökösn számára nem is tűnt fontosnak, aki már negyven éve nem lépett szülőhazája földjére, és aki, ha néha-néha meglátogatták, csak azért szólt hozzájuk, hogy elpanaszolja, neki már a világon senkije sincs, akihez anyanyelvén, magyarul szólhatna.
Majdnem ugyanebben az időben, a Gallimard kiadó párizsi irodáiban, Roberto Calasso, olasz kiadó és író, enged egyik megrögzött rossz szokásának: ahelyett, hogy az értekezletre figyelne, feltűnés nélkül tanulmányoz egy katalógust, amely a közép-európai irodalom 1935 és 1950 közötti időszakának francia nyelvre fordított, régi köteteit tartalmazza. Pár pillanattal később, Calasso szó nélkül feláll, otthagyja az értekezletet, azonnali kiszállítással megrendeli egy ismeretlen magyar regényírónak a katalógusban felsorolt összes művét, majd bezárkózik a kötetekkel szállodai szobájába, hogy addig olvasson, míg járata el nem indul, vissza Milánóba.
Néhány hónappal később, a Frankfurti Könyvvásáron, Calasso vacsorára hívja hat legbefolyásosabb kollégáját, majd a rákövetkező két órát arra szánja, hogy meggyőzze őket, csatlakozzanak a tervhez, melyet az Adelphi kiadón keresztül szándékozik elindítani. Végül, talán a legendás német desszertnek, vagy Calasso nem kevésbé legendás ékesszólásának, netán a berlini fal leomlását követő új szelek fújdogálásának köszönhetően, a hat kiadó beleegyezik, hogy megvalósítsa Calasso hóbortos tervét: a legfontosabb nyugati nyelveken újból kiadják a magyar szerző, Márai Sándor műveit, az öregemberét, aki pár hónappal azelőtt golyót repített a fejébe, San Diego-ban, Kaliforniában.
A kiadók ma már nem abban a lovagias világban élnek, mint régen, és egy alkohollal öntözött vacsora végén tett ígéretek ritkán valósulnak meg, amikor az esküt tett férfiak józan észre térnek és hazatérnek. Mégis, a Calasso által Frankfurtban elindított összeesküvés tizenkét évvel később, egy szerencsés véletlennek köszönhetően, valósággá válik: az új évezredben megjelenő első Márai mű, a szerző által 1942-ben “regénykének” aposztrofált A gyertyák csonkig égnek, hatalmas és váratlan európai siker: 2001-ben Olaszországban, Németországban, Franciaországban, Angliában és az Egyesült Államokban is az év könyve lesz, több mint százezer példányban adják el minden egyes országban, a kritika pedig annyira magasztalja, hogy Márai felülírja Mitteleuropa irodalmának térképét, és neve olyan írók közé kerül, mint Thomas Mann, Robert Musil, Hermann Broch és Joseph Roth, akik mesterien festették meg azt a világot, amely 1914-ben a levegőbe repült. A nagy különbség az, hogy az összes többi írótól eltérően Márai nem németül írt, a “birodalom nyelvén”, amely “civilizált világba” tömörítette a világ összes, Habsburgok uralta területét, hanem saját anyanyelvén: magyarul. És ezt nem Bécsben tette, de nem is Berlinben, hanem Budapesten, egy kerületben, amelyet Krisztinavárosnak neveznek.
2002 elején, a válságtól sújtott Argentínában naivitás lett volna elvárni, hogy A gyertyák csonkig égnek példányai eljussanak az “Első Világból” ebbe az országba. Mint ahogyan naivitás lett volna egy mitteleuropai író szavaiban keresni a választ arra, hogy hasonló összeomlás esetén, hogyan kell élni. De én, mint egy megszállott, éppen ilyen könyveket olvastam azokban a hónapokban, és nem sok reményt fűztem a dologhoz, amikor az antikváriumban, ahol könyveimet szoktam beszerezni, kiejtettem a számon Márai nevét. Az idős könyvárus a már megszokott, rettenthetetlen nyugalommal nézett rám, majd nagy meglepetésemre azt mormolta: “Van itt ilyen könyv”. És nem sokkal később két darab, porlepte, zöld keményfedeles, a spanyol Janés kiadó által 1946-ban megjelentetett könyvvel a kezében került elő a bolt mélyéről.
Az egyik, a Los celosos (A féltékenyek) majdnem négyszáz oldalas volt, a másik, az A la luz de los candelabros (ami magyarul azt jelenti: “A gyertyák fényénél”) sokkal rövidebb, még a kétszáz oldalt sem érte el. Amikor hónapokkal később egy jótét lélek révén végül a kezembe került az El último encuentro (“Az utolsó találkozás”) című regény is, csalódottan, ugyanakkor büszkén tapasztaltam, hogy én ezt már olvastam, de más címmel, ami a félhomályt idézte, és közelebb állt az eredeti magyar címhez, amiről azt mondták nekem, valami olyasfélét jelent, hogy “míg a gyertyák el nem égnek”, mindjárt el is árulom miért.
A két könyvet egy bizonyos Brachfeld F. Olivér fordította. Előbb a rövidebb jelent meg, egy előszóval, melyet maga Brachfeld írt. Azt meséli benne, hogy Márai 1900-ban született Kassán (Ma Kosice, Szlovákia) és, hogy a “világhírnévnek örvendő jogászprofesszor” Grosschmidt Beni unokaöccse volt (a Márai név pedig csak írói álnév). Hogy tizennégy évesen már magyar napilapokban írt, és tizennyolc évesen versei jelentek meg. Hogy amikor a nacionalista Horthy hatalomra került, Lipcsébe ment, ahol beiratkozott az egyetemre és rájött, hogy az egyetemnél jobban szereti a szerkesztőségek légkörét. Még húsz éves sem volt, de már egy híres lap, a Frankfurter Zeitung mozgó tudósítójaként dolgozott, és az elkövetkező tíz évet Berlin és Párizs, Damaszkusz és Firenze között töltötte (Ilonával együtt, aki élete további részében mindvégig a társa maradt, vele együtt fordította ekkoriban Kafka, Trakl és Benn műveit, miközben németül a Zeitung számára írt).
Amikor Márai visszatért hazájába, Zendülők című regénye (1931), amelyben a “fizikai és erkölcsi értelemben vett tavaszi ébredés utat enged minden politikai, illetve érzelmi csábításnak, főleg a tiltottaknak“, meghozta számára a sikert, de egyben felháborodást is keltett. A könyv olyan lázas tevékenység kezdetét jelentette az író és olvasói számára egyaránt, amelyet még a II. Világháború sem tudott elnyomni (bár miután Brachfeld az előszó kezdetén arról tájékoztat, hogy A gyertyák csonkig égnek 1942-ben jelent meg, pár oldallal később azt állítja, a megszállás alatt Márai csak egy könyvet jelentetett meg, egy Füveskönyvet, amely a test és a lélek bajait próbálja gyógyító főzetek receptjeivel gyógyítani, és kódolva arra buzdítja a honfitársakat, hogy szálljanak szembe a megszállókkal, akikre, egy eufemizmussal élve, a “lét bajai” kifejezéssel utal).
Az előszó, amely az 1946-os dátumot viseli, azzal a hírrel ér véget, hogy a felszabadult Európában elterjedt híresztelésekkel szemben Márai nem jutott koncentrációs táborba, mint annyi honfitársa és kollégája. Az örömteli hírrel párhuzamosan Brachfeld előrevetíti az általa oly nagyra becsült szerző további “remekműveinek”, a Los celosos (A féltékenyek) és a Confesiones de un burgués (Egy polgár vallomásai) fordítását (melyek közül az első valóban megjelent három évvel később, a Janés kiadó gondozásában).
Szerencsére a Salamandra kiadó (amely újból útnak indította az El último encuentro-t, azaz A gyertyák csonkig égnek című regényt, de már egy második spanyol nyelvű változattal), vállalkozott arra, hogy folytassa a fél évszázaddal korábban megszakadt folyamatot: megjelent a Confesiones de un burgués (Egy polgár vallomásai), Márai második emlékirata, a Tierra, tierra (Föld, föld), és több regény is: Divorcio en Buda (Válás Budán), La amante de Bolzano (Vendégjáték Bolzanóban), La herencia de Esther (Eszter hagyatéka), La mujer justa (Az igazi), La hermana (A nővér) és legutóbb a La extraña (A sziget). Még semmit nem tudunk a Los rebeldes (A zendülők), Los celosos (A féltékenyek) és a Los ofendidos (Sértődöttek) által alkotott trilógiáról, melynek egy kötetben történő díszkiadásáról maga Márai döntött halála előtt, az emigráns kézben lévő, kis torontói Vörösváry kiadónál, és melyet A Garrenek címen szándékozott összefogni (mint Thomas Mann tette A Buddenbrook-ház című művével). Hozzá kell tenni, hogy a Salamandra által megjelentetett új fordítások spanyol nyelvezete talán tisztább, világosabb, sajnálatos módon azonban nincs a regények elején olyan csodálatos előszó, mint amilyet Brachfeld írt. Az az igazság, hogy az egész kiadói világban nincs még egy ilyen ember, mint Brachfeld, s ennek következtében elég kockázatos vállalkozás Márai életútját rekonstruálni.
Egy, a torontói Vörösváry kiadó által megjelentetett rövid emlékiratból kiderül ugyan, hogy Márainak és Ilonának született egy gyermeke, akit Kristófnak neveztek el, a pici azonban születése után nem sokkal, 1940-ben meghalt. Röviddel azután a légitámadások lerombolták a pár budapesti lakását, ezért vidéken kerestek menedéket, már egy árván maradt kisfiú társaságában, akit Jánosnak neveztek el, és örökbe is fogadtak.
A magyar származású Giorgio Pressburger (aki egy náci koncentrációs tábort túlélve, később felvette az olasz állampolgárságot) a háború alatt megismerte Márait, és azt mesélte róla, hogy “ez az ember, akit kényeztettek a nők és imádtak az olvasók”, aki nemcsak hogy úgy élt Budapesten, mintha az a világ közepe lenne, hanem a világ közepévé változtatta Budapestet, a háború alatt megtiltotta, hogy felesége Ilona (aki zsidó származású volt és akkor tért át a katolikus hitre, amikor hozzáment Máraihoz) kabátjára varrja a sárga csillagot. Radványi Géza (Márai öccse, a legendás háborúellenes film, a Valahol Európában rendezője) szerint minden egyes alkalommal, amikor Szálasi nyilaskeresztesei megállították a Márai házaspárt az utcán, az író egy kézmozdulattal hárította közeledésüket. Ezt a mozdulatot, mely szinte hihetetlen módon mindig hatásosnak bizonyult, állítólag Márai a tükör előtt gyakorolgatta, szinte mániákusan, mivel azt gondolta, hogy ettől függ felesége biztonsága.
“A század első felének kozmopolita polgárosztályához való tartozás volt Márai zászlaja és átka” –teszi hozzá Pressburger, miközben arról beszél, hogy amikor a kommunista rendszer eltörölte a képviseleti demokráciát, Márai úgy döntött, elhagyja Magyarországot. Először csak azt határozta el, hogy nem publikál többet és nem hagyja, hogy akár egyetlen könyvét is újból megjelentessék, inkább “a fióknak ír” majd. Amikor azonban a hatóságok úgy reagáltak hetvenkedésére, hogy nyilvánosan elégették kiadott könyveinek a könyvesboltokban és a könyvtárakban fellelhető példányait, Márai elhatározta, hogy feleségével és fogadott fiával, Jánossal, elhagyják az országot.
Száműzetése első állomása Svájc volt (ahol saját bőrén tapasztalta Bertolt Brecht megállapítását, mely szerint “Svájc az az ország, ahol minden szabadságjog érvényesül – egészen addig, amíg az ember csak turista”), szinte azonnal továbbutazott Nápolyba, ahol alkalma nyílt személyesen találkozni Benedetto Crocéval. 1951-ben szerződtette a Szabad Európa Rádió, és Olaszországból New Yorkba költözött, ahonnan tizenöt éven keresztül közvetítették “Levél New Yorkból” című, névtelen vasárnapi üzeneteit. Az évek teltek-múltak, Márait elfeledték hazája és a földrész olvasói. Akkoriban kizárólag a kommunista rendszert bíráló rádiós közvetítéseinek megírásán, és néhány, a régi korokban játszódó történelmi regényen dolgozott, mint például a Béke Ithakában, melynek témája Ulysses száműzetése, a Rómában történt valami, melynek cselekménye egy nappal Julius Caesar meggyilkolása után zajlik, vagy az Ítélet Canudosban. Ezeket kis példányszámban jelentette meg, saját zsebéből fizetve a költségeket, a kis, magyar emigránsok kezében lévő Vörösváry kiadónál, Torontóban.
“Kit érdekel a magyar nyelv?”, “kit érdekelnek az én írásaim?” teszi fel a kérdést akkoriban írt naplójában, majd úgy dönt, hogy visszatér régi világába, megszakítja a kapcsolatot a Szabad Európa Rádióval, és 1967-ben visszautaznak Ilonával Olaszországba. De a kísérlet kudarcba fullad. Ehhez hozzájárul egy szerencsétlen tapasztalat a nápolyi egészségüggyel, melyet súlyosbít Márai egyre növekvő félelme, hogy a választásokon a baloldal arat győzelmet. Ezen kívül nagyon hiányzott nekik János (a fogadott fiú, aki nősülésekor John-ra változtatta a nevét, majd Kaliforniában telepedett le feleségével és lányaival). 1974-ben a Márai házaspár San Diegóba költözött.
Hogy ezután mi történt, azt már tudjuk: amikor két év leforgása alatt elveszítette feleségét, majd fiát is, az idős Márai vásárolt egy pisztolyt és úgy döntött, hogy követi őket a végső száműzetésbe. Menye és három unokája csak ezután értették meg, hogy a rengeteg, érthetetlen írással teli füzet, amelyet nagypapájuk lakásában találtak, kulcsfontosságú lehet nemcsak saját maguk, hanem az egész emberiség számára, ahhoz, hogy megértsék, miért maradt csendben negyven évig a hazájától távol élő Márai.
Az utolsó találkozás (azaz A gyertyák csonkig égnek) középpontjában szintén egy negyven évig tartó csend áll: ennyi év választ el két gyermekkori barátot, az osztrák-magyar hadsereg egykori tisztjeit, akik közül az egyik magyarázat nélkül hagyta ott a sereget, a hazát és a nőt, akit mindketten egyformán szerettek. Mindkét öregember tudja, hogy halála előtt még el kell számolnia a másikkal, a regény ennek történetét meséli el: nem a negyven évig tartó várakozást, hanem a végső találkozást 1939 egyik éjszakáján, egy vidéki kastélyban. A gyertyák fényénél beszélgetnek egymással, erre utalt Brachfeld fordításának címe is. Az angolok és a franciák azonban úgy döntöttek, inkább a “Parázs” címet adják a fordításnak, utalva a szereplőkre, erre a két, látszólag teljesen elégett széndarabra (Ferenc József két, kiöregedett ex-huszárjára 1939 Európájában), akik azonban belül még parázslanak. Ég bennük a tűz, hogy sort kerítsenek egy függőben maradt ügy megoldására, az utolsó találkozásra.
Az emigrációban írt naplókban Márai azt írta erről a könyvről, hogy csak “egy kisebb alkotás, egy újabb regényke”, és körülbelül azonos volt a véleménye egész regényírói munkásságáról. “Számomra a bolondozás, a magamutogatás, a csalás az irodalomban visszataszító. Az írók egyedüli valóságos alkotásai a levelek, a naplók” – mondta. Összes megjelent írása közül kizárólag a háború utáni korszakban írt, szépséges és végtelenül szomorú emlékezéseit, az Egy polgár vallomásai és Föld, föld! című műveit nem becsmérelte soha.
Az Egy polgár vallomásai Márai életének első harmincöt évét feldolgozó önéletrajzi ihletésű regény, amely 1935-ben jelent meg Magyarországon. Érdekes módon pont azt az időszakot öleli fel, amelyről A gyertyák csonkig égnek hallgat: a monarchia utolsó tizenöt évét, majd az I. Világháborút követő, szédítő tizenöt esztendőt (ez egészen pontosan így igaz: a könyv első része 1914 nyarán fejeződik be, egy ragyogó napsütéses délután leírásával, egyetlen felhő sincs az égen, amikor megérkezik a hír, hogy a trónörökös Szarajevóban gyilkosság áldozata lett; a második rész, a következő oldalon, egy megrázó leírással indul, amikor a megadást követően, a seregek gyalogosan térnek vissza). Ez az az Európa, amely átformálja a címben szereplő polgárt, magát Márait: először a gyermeket, aki az apja által vezetett bank szomszédságában lévő házban töltötte első éveit (ennek következtében egész felnőttkorában olyan hivatalos leveleket írt, melynek megszólítása Liebe Bank, azaz “Kedves Bank” volt); majd a diákot, ki arra születetett, hogy úriember legyen, valóságos világfi, de amikor elhagyja hazáját, felfedezi, hogy az európaiak szemében “magyar” annyit tesz mint “agyafúrt”; s végül a tékozló kozmopolita polgárt, aki miután betöltötte harmincadik életévét, és már egy évtizede nem járt otthon, hirtelen szükségét érzi, hogy hazatérjen Budapestre “körülbelül úgy, mint amikor valaki letelepszik egy kisvárosban, hogy ott töltse nyugdíjas éveit”.
Márai húsz éves korában indult el világot látni, miután abbahagyta tanulmányait, és szégyellt volna a családtól vagy a “kedves Bank”-tól pénzt kérni. A bohém csavargásnak induló utazás néhány hónappal később, egy váratlan, szerencsés fordulatnak köszönhetően átalakult: a tekintélyes Frankfurter Zeitung leközlölte a teljesen ismeretlen magyar fiatalember német nyelvű írásait, aki saját szavaival élve, olyan “vak biztonsággal kezdett dolgozni itt”, “úgy választotta a szavakat és ragozta az igéket, mintha csak álmodna... mintha más nyelvet nem is ismert volna”. A következő tíz évet olyan világfiként élte, amilyen mindig is szeretett volna lenni. Állandóan utazott: Weimar, Berlin, Párizs, London, Firenze, Róma, Trieszt, Damaszkusz, Zürich és Bécs voltak úticéljai, költségeit fedezte a Frankfurter Zeitung, ő pedig az új idők szeleiről értekezett egy olyan idegen nyelven, amely szinte belé ivódott, és a napilap, amely az írott német nyelv védőbástyája volt, szó nélkül publikálta írásait.
Egészen addig, amíg Márai német nyelvezetében egy oda nem illő hang ütötte meg a Zeitung szerkesztőinek fülét, és kapcsolata a lappal “egyszer csak magától abbamaradt, s olyan különös módon, ok nélkül szűnt meg, ahogy kezdődött”. “Egy napon kezdték visszaküldeni cikkeimet. Megjelent egy, visszakaptam hármat. Nem értettem, miért. Cikkeim nem voltak rosszabbak, sem butábbak, mint a régiek. Gondolkoztam és megértettem. Mikor hozzájuk kerültem, azt adtam, amit vártak tőlem. S mikor lassan megtaláltam a magam hangját, egyszerre idegen lett számukra, amit írtam. Mert én továbbra is német nyelven írtam, de idegen szellemben.” – írja Márai.
Márai a magyar nyelv miatt tért vissza Budapestre. Ezzel zárja az Egy polgár vallomásait: elmúlt harminc éves, berendezkedett Budán, Krisztinavárosban, és kerüli a pesti demi-mondain társaságot (azt a “hatalmas kávéházat, ahol végtelenül intelligens és tájékozott emberek gyűlnek össze, hogy a leglényegtelenebb és legkellemetlenebb dolgokról társalogjanak, mindenről és mindenkiről”). Mi érdekli Márait? Mi nem hagyja aludni? “A magyar nyelv kínzott és nyugtalanított; néha úgy rémlett, soha nem tanulom meg hibátlanul, s néha úgy éltem benne, oly otthonosan és boldog könnyűséggel, mint az őselemben” – emlékszik vissza.
Látta a háborút és a háború utáni időszak féktelenségét. Tudósított is róla, egy nyelven, mely nem a sajátja volt. A német nyelvnek köszönhetően világfi volt, úriember. Ezt követően, már saját nyelvén, író lett belőle. “Aki fél, az kiabál. Én, rettegésemben, írni kezdtem.” – írja.
Emlékezzünk csak vissza: A gyertyák csonkig égnek egy este játszódik, 1939-ben. A két főszereplő már negyven éve nem látta egymást, de ezen az estén nem az azóta eltelt időről, hanem életük közös pillanatairól beszélnek, az 1899-es évig bezárólag, amióta nem találkoztak. Ezzel szemben, az Egy polgár vallomásai pontosan 1900-ban kezdődik (ekkor született Márai) és 1935-ig tart, amikor Márai visszatér Budapestre és a magyar nyelvet választja (vagyis azt, amit számára az irodalom jelent). A két könyv közötti kapcsolatot, összefüggést, a Föld, föld! egészíti ki és zárja le, a vallomások második része, amely az 1944-1948 időszakot öleli fel: akkor kezdődik, amikor a németek megszállják Budapestet, és akkor ér véget, amikor a kommunista kormány arra kényszeríti Márait, hogy emigráljon, hogy örökre elhagyja Budapestet.
Míg az Egy polgár vallomásai Márai varázslatos utazását írja le, egészen addig a pillanatig, amikor az író a magyar nyelvet választja, A gyertyák csonkig égnek azt mutatja meg tökéletesen, hogy irodalmi szempontból mire képes ez a nyelv, s végül a Föld, föld! Márai búcsúja a magyar nyelvtől és az országtól egyaránt. Egy búcsú, amelynek megírására huszonöt évet várt (akkor fejezte be, amikor 1972-ben egy ideig Olaszország déli részén lakott). Ez alatt a huszonöt év alatt a lehető legtalálóbb és legszebb módon festette meg egy mitteleurópai ember végtelenül bölcs és szomorú világképét a Történelem viharáról és arról, hogy ez a Történelem hogyan ragadta magával mindazt, amit ő szeretett hazájában.
A két háború hatása a magyarok számára az indulatokkal teli megkérdőjelezés volt. A Trianoni békeszerződés után Magyarország, amely Németország mellett harcolt a háborúban, elveszítette területének kétharmadát. A Birodalommal 1939-ben megkötött szövetség lehetővé tette Magyarország számára, hogy keserű szájízzel bár, de visszakapja erdélyi és szlovákiai területeit (beleértve Kassát, Márai szülővárosát). Ehhez azonban el kellett fogadni, hogy az ország a németek szövetségese, a magyar hadsereg pedig majdnem teljes egészében odaveszett a sztálingrádi csatában. 1944 márciusában a németek megszállták Magyarországot, Horthyt leváltották, és négyszázezer zsidót küldtek koncentrációs táborokba. Vad bombázások után, 1945 januárjában az oroszok kiűzték a németeket Budapestről. Amikor a háború véget ért, Jalta újraírta Európa térképét, Magyarország Sztálin kezeire került, Márai és sok hozzá hasonló közép-európai elveszítette identitását (nem véletlen, hogy harminc évvel később pont ez a könyv lesz az, melyet a beszélgetőpartnerre vágyó Kertész megszállottan olvas majd, egy olyan pillanatban, amikor a történelmi kor ködében Márai már végleg eltűnt a magyarok és a világ szeme elől).
Míg az Egy polgár vallomásaiban szinte meg sem jelenik a háború, a Föld, föld! majdnem kizárólag a háborúról és annak következményeiről szól. Először a nácikról és Szálasi fogdmegjeiről, azután az oroszokról és Kádár fogdmegjeiről. Márai, mint tudjuk, olyan író, aki a fájó, súlyos dolgokról ír. És amiről ír, annak mindig a legmélyére, a velejéig hatol. A Föld, föld! olyan történetek sora, amelyek az első és utolsó alkalmakat idézik: a könyv oldalain bizonyos dolgok agóniája, más dolgok elkeserítő kezdete jelenik meg. Engedjék meg, hogy csak néhány példát említsek:
Emigrációja kezdetén Márai meglepve és elkeseredetten tapasztalta, hogy Nyugaton “senki nem akar a valóságról beszélni: Európa teljes mértékben elveszítette a háborút, nem létezik semmiféle győzedelmes Európa”, s közvetlenül a háború után a következő szavakkal vigasztalódik: “Bármily szörnyű is, ez a világ közelebb áll az én világomhoz, mint a két évvel ezelőtti, amikor a fasiszta őrület volt az uralkodó”. Ekkorra már államosították a kiadókat és a napilapokat, és Márait nem nyíltan bár, de támadni kezdik a fiatal baloldali irodalmárok. Az igazi törés azonban akkor megy végbe, amikor Lukács György visszatér Moszkvából, az új magyar kultúra pópájává szentelik, és kiválasztja Márai egyik frissen megjelent regényét (a Sértődöttekről van szó, mely A zendülők és A féltékenyek után a trilógia harmadik része), hogy leszámoljon a két háború közötti írókkal. Ekkor válik Márai hivatalosan is kegyvesztetté. “Ez elkeserítő. Bal felé nincs mit keresnem, mert osztályomból kilépni egyenlő az erkölcsi öngyilkossággal. Jobb felé egyetlen lépést sem tehetek, ki nem állhatom a fasizmus leheletét, amely a tiszteletre méltó jobboldal mögött, fütykössel és rohamkéssel ólálkodik. Nincs más választás: egyedül maradok.” – írja naplójában.
Közben, bármily reménytelennek tűnik, abban bízik, hogy sorsa jóra fordul, és megindító tevékenységnek szenteli napjait: egyik barátja bejuttatja a budapesti Városi Könyvtár egyik lezárt termébe, ott olvassa, nap mint nap, azokat a 30-as évekbeli régi naplókat, amelyek hamarosan a lángok martalékává válnak majd, azokat a szép krónikákat és életképeket, amelyeket olyan kortársai vetettek papírra, akikhez nem volt kegyes sem az idő, sem a sors, hogy könyvbe gyűjtsék látomásaikat. “Ebben az időben külföldi írók könyveit nem nyitottam fel. Magyar írók könyveit olvastam. De nem a klasszikusokat, nem is a századunkbeli nagy nemzedék műveit. Mint ahogyan az állatok és növények kutatják szárazság idején a talaj mélyrétegében megtapadó nedvességet, én azoknak a költőknek és íróknak a műveiben keresgéltem, akik elvesztek a kocsmákban és a szerkesztőségekben, kerestem azt a valamit, amit el akartam vinni magammal, mert tudtam, hogy idegenben többé nyomukat sem találom.”
A hajthatatlan Kertész Imre (aki túlélte Auschwitzot és negyven évet a Kádár-rendszer Magyarországában) azt mondta, amikor megkapta a Nobel díjat, hogy ha egyáltalán van valamilyen különleges adottsága az az, hogy nem engedett “az ország egyetlen valódi csábításának: annak a szirén-éneknek, amely a pszichés, intellektuális, s végül fizikai öngyilkosságot sugallta”. Nos, nem sokkal azelőtt, hogy Márai úgy döntött, végleg elhagyja Magyarországot, meglátogatta a kórházban egy barátját, aki megpróbált öngyilkosságot elkövetni: a közös teremben, ahol sorban feküdtek az ágyakban azok, akik mind öngyilkosságot kíséreltek meg, Márai rájött, hogy ezek az emberek “nem állásukat féltették, hiszen legtöbbje állástalan volt, nem is társadalmi pozíciójukat vagy egy szerelmet, mert ilyen már egyiküknek sem volt”. Az összes öngyilkossági kísérlet oka, Márai szerint, a következő volt: képtelenek voltak elfogadni, hogy “a Történelem megbízhatatlan”.
Csaknem egy évvel később, olaszországi tartózkodása kezdetén, Márai megírta az egyetlen olyan emigrációban született könyvet, amely saját korában játszódik: ez a San Gennaro vére. A főszereplő végül a mélybe veti magát a Posillipo szikláiról, és ezt a döntést az író a következőképpen magyarázza: ugyanazt tette, mint Stefan Zweig Brazíliában, Ernst Toller New Yorkban, Vlagyimir Majakovszkij Moszkvában és Klaus Mann a Côte d’Azur-ön, mint ahogyan megtették sokan mások, “mert egy napon úgy látták, nincs mire várni... amiben hittek, nincs többé”.
Amikor végül elérkezett a pillanat, hogy számkivetettségét megkezdje, az utolsó estét Márai legjobb barátjának, egy tudós, zenét kedvelő barátnak a társaságában töltötte. Mindketten humanista polgárnak tartották magukat, és az úr-cseléd viszony, a hierarchikus úri Magyarország helyett emberi Magyarországra vágytak, annak építésén munkálkodtak. Márai barátja azt kérdezte magától, vajon azért olyan elkeseredettek és csalódottak-e, mert nem voltak elég erősek ahhoz, hogy megvalósítsák mindazt, ami Magyarországon már megérett a változásra? Márai azt is tudta, hogy a vasfüggöny másik oldalán sincs lehetőség az általuk áhított humanizmus megvalósítására. “Abba a csendes órában, az elhagyott budai kertben, mindörökre elbúcsúztunk” – mondja Márai. Majd hozzáteszi: “Búcsúként bocsánatot kértünk egymástól: ő azért, mert otthon maradt, én azért, mert elutaztam”.
Két teljesen különböző író, Kertész Imre és Fischer Tibor egyaránt ódákat zengnek a Márai művek magyar nyelvezetéről. Egyikük a pokol elől menekült ebbe a nyelvbe, a másik akkor fedezte fel, amikor szülei, az Észak-Angliába vándorolt magyarok nyelvét próbálta megismerni. Egyikük az elszovjetesedett, zord Magyarországon tette mindezt, a másik Blair kényelmes Angliájában. Nehéz elképzelni két, ennél jobban eltérő környezetet, mint ami Fischert és Kertészt körülvette, és mégis, mindketten rátaláltak Márai műveiben arra, amit a valóságban nem leltek, és mindketten az idő és a sok olvasó által megkoptatott példányokban lelték meg ugyanezt.
“A legtöbb, amit magyar író kívánhat a sorstól az az, hogy az életét ellenőrző hatalmak békében hagyják élni és meghalni a hazájában”, írja Márai, az Egy polgár vallomásai utolsó oldalain. A gyertyák csonkig égnek című regényben pedig van egy csodálatos pillanat, amikor a tábornok azt mondja Konrádnak, az ember nem válthat hazát, csak okmányokat. Mire Konrád azt feleli: “Az én hazám Bécs volt, ez a ház, és a kaszárnya. Ami összekötötte az egészet, az a titokzatos kötőanyag, már nem hat többé, szétesett. A hazám egy érzés volt. Ezt az érzést megsértették. Ilyenkor elmegy az ember”.
Minden alkalommal, amikor ezeket a sorokat olvasom, ugyanaz jut eszembe: hol élt és hol halt meg Márai, miután elhagyta Magyarországot. Talán a hazáját az olvasók jelentik. Olyan olvasók, mint Kertész Imre és Fischer Tibor, mint Roberto Calasso, vagy az öreg könyvárus Buenos Airesben, aki ötven éve őrizgette Márai könyveit. És az író, akinek ilyen olvasói vannak, otthon van. És tovább él.
És most engedjék meg, hogy egy kis, személyes történettel zárjam soraim. Létezik egy másik magyar író, a neve Stephen Vizinczey. 1933-ban született, részt vett az 1956-os forradalomban a szovjet hatalom ellen, ezért emigrálnia kellett Kanadába. Idővel Vizinczey olyannyira elsajátította az angol nyelvet, hogy nemcsak, hogy angolul írt (leghíresebb könyve az Érett asszonyok dicsérete), hanem Nabokovhoz hasonlították, nemcsak fogadott nyelvének kezelése, hanem a kiadókkal, a sajtóval és általában véve a világgal való szeszélyes és érzékeny kapcsolata miatt.
Szóval, néhány évvel ezelőtt, egy kiadó barátom arra vállalkozott, hogy megjelenteti Argentínában Vizinczey egyik könyvét, és engem kért meg, hogy írjak pár szót a borítóra. Ez pont abban a végzetszerű 2002-es évben történt, amikor Márait olvastam, ezért, amikor a barátom arról érdeklődött, szeretnék-e valamilyen kérdést feltenni Vizinczeynek, megragadtam az alkalmat és megkérdeztem, mi a véleménye Márairól, bár elég kicsi volt a valószínűsége annak, hogy Vizinczey, mint a pikareszk műfaj arcátlan nagymestere, érdeklődést mutasson a tisztesség és az illem szószólója, Márai iránt.
Vizinczey azonban válaszolt a kérdésre, egy rövid és száraz emailben, amit Londonból, a titkárnőjén keresztül küldött, egy Márai idézettel, amely szerinte a világon mindenki véleményénél ékesszólóbban fejezi ki, ki Márai Sándor. Ez volt minden: nem válaszolt konkrétan a kérdésre, nem is fűzött kommentárt az idézethez, bár szemmel láthatóan nem vette sértésnek a kérdést. A Vizinczey által küldött idézet a következő:
„1918, dél, esik az eső. Egy órája állok már a kastély bejáratában, két, őrt álló huszár előtt. Egyszerre megjelenik a király. Katonaruhát visel, a kabát gallérját feltűrte. Balján fiatal tiszt kíséri. Lassan, zsebretett kezekkel, elindul a park esőtől lucskos útjain, az ázott fák között. Most látom először életemben. Fiatal férfi, arca vörös. Egy pillanatig rámnéz, tájékozatlanul. Köszönésem halovány mosollyal fogadja. A városban már rikoltoz a forradalom. Tizennyolc éves vagyok e pillanatban, s tudom, hogy ez a fiatal király már nem uralkodik sokáig. Talán csak hetek, talán csak napok vannak még számára. Mélyen sajnálom a magányos királyt, amint a fák között bolyong, az esőben. Oly otthontalan, mint csak királyok tudnak lenni, egy perccel a bukás előtt.”
Forn, Juan (2005) „Último réquiem por Mitteleuropa” in: La tierra elegida, Buenos Aires: Emecé, 231-243. (A fordítás a szerző által módosított szöveg alapján készült.)
Juan Forn
Juan Forn argentin író, újságíró, fordító. 1959-ben született Buenos Airesben. 1984 és 1990 között az Emecé Kiadó irodalmi tanácsadója, majd 1995-ig az argentin Planeta Kiadó igazgatója volt. 1996-ban hozta létre a Página/12 nevű napilap kulturális mellékletét, a Radar-t, melyet 2002-ig vezetett. Ekkor egy súlyos betegség miatt egy tengerparti kisvárosba, Villa Gesellbe költözött, Buenos Airestől 300 kilométerre, azóta is ott él. 2008 óta rendszeresen megjelennek írásai a Página/12 pénteki számában, és publikál még az El Malpensante című kolumbiai irodalmi folyóiratban, valamint a www.rebelión.org internetes folyóirat hasábjain. 2007-ben elnyerte az argentin Konex Alapítvány Platina Díját, irodalmi újságírás kategóriában. Többek közt John Cheever, Paul Auster és Yasunari Kawabata könyveit fordította spanyolra, s fordításai kapcsán érdemes kiemelni kötődését az angol nyelvű világhoz. Egyik nagymamája angol származású volt, s első meghatározó olvasmányélményei is ehhez a világhoz kötik. Több regénye is megjelent, mint például a Frivolidad („Ledérség”, 1995), Puras mentiras („Színtiszta hazugságok”, 2001) és a María Domeq (2007). A szerző rendkívüli műveltségét nemcsak cikkei, hanem regényei is bizonyítják.
Utolsó requiem Mitteleurópáért című írása a La tierra elegida (“A választott föld”, 2005) című kötetben jelent meg Buenos Airesben. Egyike annak a 27 kritikai írásnak, melyek egy-egy író, mű vagy művész (legyen akár építész, festő vagy zenész) kapcsán születtek meg. Valamilyen módon mindegyik megérintette a szerzőt, aki a könyv borítóján azt nyilatkozza: “Az én szakmám az, hogy történeteket meséljek. Ennek a szakmának, ennek az hivatásnak az eredete igen könnyen nyomon követhető: szeretem, ha történeteket mesélnek nekem.”
A könyben felsorakoztatott írásokban – mint ahogyan ez jól látszik Márai Sándorral kapcsolatos cikkében is – egyaránt megjelennek utalások a szerzők, illetve alkotók (például Joseph Roth, Fernando Pessoa és Leonardo da Vinci) életrajzára és műveire, valamint a történelmi, társadalmi közegre, amelyben születtek. A különböző művészek által elmondott történet(ek)et Juan Forn rendkívül érdekesen, szép stílusban idézi fel és szövi tovább, miközben kirajzolódik saját ars poeticája, a különböző művekhez való erkölcsi, művészi hozzáállása is.