Interjú Szőnyi T. Zsuzsával

Szőnyi T. Zsuzsa 1924-ben született Budapesten. 1942-46-ig a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészkarán tanult. 1944-ben ment férjhez Triznya Mátyáshoz. 1949-ben Ausztriába menekült, majd Olaszországban telepedett le. 1950-1965-ig az olasz rádió (RAI) magyar nyelvű adásának volt szerkesztője és riportere. 1956-ban magyar nyelvű hetilapot szerkesztett, s a menekült táborban olaszt tanított. 1965-1989-ig az olasz Miniszterelnökség külföldi sajtóosztályán volt szerkesztő és fordító. 1989-től a Vatikáni Rádió magyar osztályán dolgozik mint fordító és riporter. A római Katolikus Szemle megszűntéig szerkesztőségi munkatársként segített és több magyar könyv római kiadását gondozta. Folyamatosan segítette a Rómába érkező magyar ösztöndíjasokat, írókat, művészeket. Könyvei: Szőnyi István (szerk.) – Róma, 1982.; A Triznya–kocsma –Kortárs kiadó 1999.; Roma summus amor. Cs. Szabó László és Szőnyi Zsuzsa levelezése– Kortárs kiadó 1999. Vándor és idegen. Márai-levelek, emlékek– Kortárs kiadó 2000.
 
– Márai Sándorért én egyszerűen rajongtam, mint nagyon sok budapesti és magyarországi fiatal akkoriban, a háború előtti években, '37–38-ban, mert ő volt akkor az, aki kimondta az igazságot. A német időkben olyan könyvek és olyan újságcikkek jelentek meg, hogy mind hazugság volt. Viszont Márai nem hagyta magát. Ő mindig azt írta meg, amit gondolt, és ez olyan hatással volt az akkori fiatalságra, hogy egyszerűen kerestük a könyveit és a színdarabokat. Amikor bemutató volt, lélegzetvisszafojtva vártuk, mit fog mondani. Csodálatos színházi esték voltak, valami olyan élmény, amire azóta sem emlékszem, hogy ilyenben részem lett volna. Természetesen nem ismertem személyesen, de minden könyvét, ami akkor megjelent, elolvastam, és '47-ben volt az első alkalom, hogy egy pillanatra személyesen is láthattam, amikor édesapám, Szőnyi István festőművész másokkal együtt Svájcba utazott. Hubay Miklós rendezte ezt a művész-utazást egy svájci hölgy meghívására, aki a kiéhezett és lesoványodott művészeket fel akarta táplálni egy kicsit Svájcban. Szőnyi Istvánt, Ferenczy Bénit, Illyés Gyulát, Márai Sándort hívta meg. A Nyugati pályaudvaron álldogáltak, amíg a vonatra föl nem szállhattak. És hát én csak Márait néztem, aki kinézésre nem volt nagyon elbűvölő egy fiatal lány számára, mert sápadt volt, beesett arcú és hideg, valahogy nagyon hidegnek tűnt számomra, de ennek ellenére a szemében egy nagy mélységet lehetett látni. Nekem borzasztóan tetszett, és próbáltam pár szót váltani vele. Jóságosan rám nézett – amennyi jóság tőle telt –, és azt mondta: reméli, hogy majd máskor is találkozunk. Ez a máskor-találkozás be is következett teljesen váratlanul, mert '49 februárjában mi kimenekültünk Magyarországról szögesdróton és mindenen át, és Rómában kötöttünk ki. Ők is Olaszországba jöttek. Akkor egy baráti fogorvosnál találkoztunk, ahol ők is kezeltették a fogukat. Feljöttek Nápolyból, és a fogorvosnál ismerkedtünk meg. Majd amikor meghalt édesapám, ő írt egy nagyon szép levelet nekem, amire én válaszoltam, s ezután egy hatalmas levelezés kezdődött meg. Később följöttek Rómába, akkor találkoztunk, eljöttek hozzánk. Az azután következő római utazásaik alkalmával mindig megkerestek minket, és nagyon nagy barátság alakult ki közöttünk.
– Az egyik levél tanúskodik arról is, hogy Ön például foglalkozott egy-egy kötettel. Márai azt írja Rómába, hogy – most nem pontosan idézem – köszöni Szőnyi Zsuzsának a Naplóval való törődését, illetve kéri a segítségét. Ennyire megbízott Önben? Mi volt ez a segítség: technikai jellegű, esetleg más?
– Nyilván megbízott bennem,de az is hozzájárult ehhez, hogy mi Rómában laktunk, ahol volt egy nagyon jó nyomda: Detti. Már kiadta a Katolikus Szemlét és más magyar újságokat, és nagyon gondosan megcsináltatták még a magyar betűket is. Teljesen olasz cég volt ez, viszont nagyon ügyes, a végén még a magyar elválasztást is megértették, ami igen nehéz és egészen más, mint például az olasz, angol vagy francia szavak elválasztása. Márai akkor azt kérte tőlem, hogy járjak oda a nyomdába, nézzem, hogy halad a szedés és hogy halad azután a könyv nyomása. Sőt néha arra is megkért, hogy nézzem át a kefelenyomatot is. Én szívesen átnéztem, utána viszont sajnos ő kérte a végleges kefelenyomat átnézését, és azt elég pongyolán csinálta, úgyhogy elég sok hiba is volt a könyveiben. Később, mikor Amerikában élt, egy másik nyomdához fordultak. Nem akarta leszállítani az olasz nyomda a könyveket, ezért megint megkért, hogy menjek el a nyomdába. Egyszer még arra is megkért – Giordano Bruno történetéről írt az Erősítő című könyvében; Giordano Bruno a Campo de’ Fiorin máglyahalált halt és ott égették el –, hogy onnan, ahol fogságban tartották – ez egész másutt volt – gyalogoljak el a Campo de’ Fioriig, hogy ez az út vajon meddig tart. Szépen el is gyalogoltam, és megírtam neki, hogy húsz perc. A következő években oda is elvittem Márait, ahol támogatták a halálraítélteket, beszélgettek velük és erősítették a lelküket – ezért is Erősítő a könyv címe. Ez egy kolostor, nagyon nehéz megtalálni, mert egy eldugott utcában van, onnan kellett elgyalogolnom a Campo de’ Fiorira.
– Bizonyára meglátogatták őt Salernóban. Hogyan éltek? Ön is és mások is együtt írják le Lolát, a feleségét és Márait – tehát ők elválaszthatatlanok voltak, ami persze a Márai-naplókból is kiderül. Hogyan éltek Salernóban? Beszélt-e Márai arról, hogy amikor elhagyta Magyarországot, hogyan dolgozta föl magában azt a politikai kurzust, amit itt kellett hagynia?
– Márai annyira szerette Magyarországot és a magyar nyelvet, hogy soha más nyelven nem írt, holott tudott minden nyelven. Nagyszerűen tudott németül, angolul, franciául, de igazi regényeit és írásait soha más nyelven nem írta, mint magyarul. Pár sora is van a Naplóban a magyar nyelvről. Arról, hogy Magyarországot hogyan hagyta ott, a Föld, föld című könyvében ír csodálatosan. Leányfalun laktak, amikor bejöttek az oroszok. Hogy micsoda emberséges és milyen érző lélek volt, az abból látszik, hogy nem az oroszokat ítélte el, mert megérezte, hogy az orosz katonák parancsra jöttek Magyarországra. Azt se tudták, hogy Magyarország micsoda, eleinte azt hitték, a Szuezi-csatornához jönnek, és viselkedésük is olyan volt, mintha gyerekek lennének. Egy gyerek természetesen rúg, köp, nem lehet elvárni tőle mást, de nem igazán rossz. Ezt írja le csodálatosanFöld, föld című könyvében. Igazán rossz a rendszer volt és az ideológia, ezzel próbálták az embereket elbódítani, hogy egyszer majd jobb lesz. De hát egyre csak rosszabb lett. Viszont az emberek észrevették, hogy egyre rosszabb, ezért egyre nagyobb lett a terror. Ő a kommunizmusról rengeteget írt, arról, hogy mennyire elítéli a hazugság-tömeget, amit a kommunizmus produkált, és azt is, hogy emberek százai és milliói pusztultak el. 1967 elején Zebegényben meghalt édesanyám. Mi nem mehettünk haza, mert még nem volt meg az olasz állampolgárságunk, s anélkül persze nem mertünk hazamenni. Erre ő írt egy gyönyörű szép levelet, amely még a halál gondolatával is foglalkozik, majd a háromnapos otthoni tartózkodásunkról – anyánk halála után tudtunk csak hazajönni – ezt írja: “Egyezik sok mindennel, amit mások is mondanak. A kommunizmus teljes bukás. Mint eszme, mint gyakorlat. Maradtak a kommunisták, akik egy bukott eszme bukott gyakorlatával tákolnak össze Pekingtől Budapestig újra és újra valamit, aminek prolongált jóvoltából ők, a kommunisták léteznek. S minthogy a bukott kommunizmus egyáltalán nem bukott hatalmi rendszer, változatlanul itt vannak, és lehet, hogy még sokáig úgy marad minden, ahogy van. Mert a hidrogénbombákkal megtömött zsákutcában senki nem mer döntően cselekedni. De ez sem biztos.” Azután nagyon szépen írt, amikor leírtam neki, milyen volt a temetés, a temetés után mi elmentünk. “Amit a zebegényi temetőről ír, ahol a nagyszülőktől le és fel szépen együtt van mindenki, körülbelül a legjobb, ami egy családdal történhet. A mi halottainkat kissé szétszórta az idő. Már bajos is lenne összeszedni őket. Most májusban, ha igaz, mi is közelebb kerülünk hozzájuk. De a temető helyett beérem e jól működő kéménnyel. Pap, ének és koszorúk nélkül. Nem sürgős.” Ő nem volt hívő ember, bár mindig kereste az Istent és keresett valamit, amiben hinni lehet. Erre a legjobb példa az, hogy mit kérdezett ,amikor lementünk Salernóba. Meghívtak minket egy nagyon meleg augusztusban három vagy négy napra, s mi persze boldogan mentünk hozzájuk. Egy hatemeletes népházban laktak, ahol csupa olasz volt, rettenetes gyerekbömbölés, televízió-ordítás és autótülkölés közepette, mert ráadásul ez a ház a Battipaglia-i országúton volt. Tulajdonképpen a felesége, Lola örökölte egy nagybácsitól, aki Nápolyban dolgozott egy ideig, és úgy látszik, ezt a kis lakást megvette öröklakásként. Amikor meghalt, ők megörökölték. Külön el kell még mondani, hogy ő, Márai soha egy pillanatra nem vált meg Lolától. Egész életükben együtt voltak: egy emberként éltek együtt. Amikor megérkeztünk hozzájuk, egy kis szobát adtak nekünk, mert hát, azt hiszem, összesen egy nagy szobájuk volt és két kisebb. Talán három napig voltunk ott, és nagyszerűen éreztük magunkat, rengeteget beszélgettünk. Márai – az utolsó emelet volt ez – fönt a teraszon, amit az olaszok ruhaszárításra használtak, már reggel mindig kiült egy nagy karosszékbe egy pohár whisky és egy újság vagy könyv mellett, és onnan nézte a tengert is, ami nem volt messze. Azután délelőtt mindnyájan lementünk fürdeni, és a konyhában lévő naptárba Lola minden nap felírta, hogy pl. ez a nyár 95. fürdése. Büszkén jelentette, hogy már ennyit fürödtek, de ők minden nap, még rossz időben is megfürödtek, mert mind a ketten nagyon szerettek úszni. Ezért tényleg elég jó kondícióban voltak. Egyik nap azt javasolta, menjünk föl a közeli hegyre, egy Cava dei Tirreni nevű faluba. Egy egész picike kis falu van ezen a Salerno feletti hegyen, azt nézzük meg, mert ő ott mutatni akar valamit. Erre a kocsival fölmentünk a kanyargós úton. Amikor fölértünk, láttuk, hogy egy csodálatos bencés kolostor van ott, és egy XIII. századi freskó az egyik boltív alatt Szent Istvánt és Szent Lászlót ábrázolja, mert Nápoly környékén a magyar szentek is divatba jöttek. Az eldugott kis templomban tényleg nagyon jól oda van írva, és az attribútumból is lehet látni, hogy az egyik Szent István, a másik Szent László. Nagyon boldogok voltunk, hogy ilyen felfedezést tehettünk. Amikor kijöttünk a templomból – nagyon szép, régi templom –, akkor az ösvényen, a bencés kolostor felé vezető úton egy öreg bencés jött szembe velünk, aki nyilván esti sétáját végezte, és mosolyogva odaköszönt. Persze mi visszaköszöntünk, majd a Márai megkérdezte, hogy mi ad olyan derűt ezeknek. Erre én azt feleltem neki, hogy ha meg akarja tudni, mi ad nekik ilyen derűt, menjen el Tomek Vince atyához, a piaristákhoz, aki Rómában élt és 15 évig a piarista rend generálisa volt, az egész világ összes piaristáinak a főnöke, és Rónay György az öreg bölcsnek nevezte. Mondom, kérdezze meg  Vince atyától, hogy mi ad olyan derűt nekik. Erre Márai megkérdezte, hol van ez a piarista rendház, s én megmondtam neki. Majd amikor Rómába jöttek, akkor tényleg elment Tomek Vincéhez, de hogy ők ketten mit beszéltek, azt persze én nem tudom. Úgy tudom, másodszor is elment hozzá. Tehát nagy érdeklődés volt benne az olyan emberek iránt, akiknek van hite, és bizonyos fokig irigykedett rájuk.
– Mennyi ideig voltak Salernóban?
– Már nem emlékszem pontosan, de évekig éltek Salernóban. Először Nápolyban, Posillipón éltek, onnan mentek le Salernóba, amikor Lajos bácsi, Lola nagybátyja meghalt. És amikor a fogadott fiúk, János, akit magukkal hoztak Leányfaluról, tízéves lett, átmentek Amerikába. Azt gondolták, hogy az olasz iskolák elég hanyagok és sokszor van szünet meg sztrájkolnak; szóval nem a legkiválóbb oktatási rendszer, s talán Amerikában sokkal jobban fejlődik majd a gyerek. Az ő kedvéért, János kedvéért mentek ki. Márai egyáltalán nem szeretett ott, és amint lehetett, jött vissza. Megkérdeztem, hogy milyen az az Amerika, erre azt mondja: “hát a világ legjobb könyvtára ott van”. Az ember bezárkózik a könyvtárba és akkor az egész világirodalmat és történelmet és minden könyvet, amit kér, egy gombnyomásra megkap. Neki ez volt Amerika. Nem érdekelte, hogy a lakás vagy más egyéb milyen, neki ez volt a legfontosabb. Ott éltek egy ideig New Yorkban, azután átköltöztek San Diegóba. János nagyszerűen elvégezte az egyetemet és mérnök lett. Nagyszerű állást kapott, azt hiszem, egy számítástechnikai gyárban, mérnöki munkakörben, de az volt a baj, hogy 3000 km-re tőlük. Azután megnősült, elvett egy amerikai lányt feleségül, és három gyerekük, három kislány született. Majd amikor Márai megint visszajött Európába – mert lehetőleg évente egyszer visszajöttek –, akkor már Rómában laktak, és többször tudtunk találkozni. Egy apácakolostor-szerűségben, litván apácáknál vettek ki szállást, mert hát az tiszta, csendes, és ott ő jól érezte magát. Az volt a baj – aztán elmesélte –, hogy a menye, ez az amerikai lány megkérdezte tőle, miféle nyelven ír és miért nem angolul, amit ők is elolvashatnának. A kislányok meg abszolút nem értették, hogy a nagypapa egy furcsa nyelven ír és furcsa nyelven beszélnek otthon. A fia, János szintén nem olvasta el egyetlen írását sem. Egyszerűen nem érdeklődött. Mérnök ember volt, egész más beállítottságú: őt mindaz, amit apja magyarul ír… hát mi ez, miért érdemes magyarul írni? Akkoriban a könyveit eleinte saját pénzén adta ki. Később felfigyeltek rá a külföldi magyar kiadók, és mások is kiadták a könyveit. De eleinte több könyvét, a San Gennaro vérét, a Naplókat mindig a saját pénzén adta ki, s ez persze nem hozott annyit. Úgyhogy inkább a Szabad Európának fölolvasott cikkekből élt, azután a német televíziónak adott el egypárat a régi darabjai közül. Németre, illetve franciára még le is fordították A gyertyák csonkig égnek-et „Les braises” címmel, ami most, 1998-ban olaszul is megjelent, s most először lehet azt mondani, hogy a világ is kezd felfigyelni Máraira. De a legnagyobb újságokban, a Messaggero-ban egyoldalas cikkek jelentek meg, egyiket például Pressburger írta, akit Olaszországban is ismernek, és határozottan kezdenek felfigyelni Márai írásaira is.
– Az előbb említette a San Gennaro vérét. Ez a regény valóban azt a hangulatot adja, amiről az előbb beszélt, a tengerpartot és azt a lakást, ahol Máraiék laktak. Ebben a kötetben és az előző levélrészletben is van még, ami utángondolásra érdemes, például a halál gondolata. Tehát nemcsak a nyüzsgő olasz élet leírása. Beszélt-e erről? Mert végül a Naplókból is, az utolsó Naplóból döbbenetesen kisejlik, hogy ennyire foglalkozott ezzel.
– Állandóan foglalkozott a halállal, mert természetes, hogy egy mélyen gondolkodó ember foglalkozik. Neki már csak azért is rettenetes volt, mert nem hitt, tehát azt gondolta, hogy a halál után nincs semmi. De persze voltak más gondolatai is, például egyik legutolsó levelében azt írja: “ez a nagy titok, de azért talán mégiscsak van valami, mert ugye a lélek az létezik”. S hogy mi a lélek? “Egy természetfölötti dolog, amit az ember nem tud igazán megérteni”. Egy levelében azt írja a halálról: “minden bölcselkedés ilyenkor értelmetlen, nem tudunk semmit. De néha gondolok arra, hogy talán a személyiség, mint energia, hullámhossz, frekvencia tovább rezeg, amikor már nincs hozzá testi médium. De csak gondolok erre, nem hiszek benne. Az igaz, hogy a fájdalom nélküli gyors halál nagy ajándék. És még valami: ha valaki megéli a saját halálát, az rendjén van, akármilyen fájdalmas az itt maradottaknak. A másik, az erőszakos és akcidentális halál, mennyi van és hány féle, nem a miénk, azt csak kiróják, hogy a statisztikában ne legyen hiány”. És akkor anyámról ezt mondja: “A maga édesanyja megkapta a saját halál ajándékát fájdalom nélkül. Amikor nagyon szomorú, gondoljon erre is. És mi is szeretettel gondolunk magára.”
– A Triznya-tanyán hogyan viselkedett? Kivel beszélgetett, milyen volt ez a légkör, milyen volt Márai?
– Ő soha másokkal nem akart beszélgetni. Tudta nagyon jól, hogy nálunk nagy társaság jön össze, de soha nem akart más emberekkel találkozni. Annyira, hogy nagyon meg is sértett embereket. Amikor például Salernóba becsöngetett hozzá egy itteni nyelvészprofesszor, ő kinyitotta az ajtót – ismerte természetesen az illetőt –, és amikor meglátta, azt mondta neki: “hozzám bejelentés nélkül nem lehet jönni, jó napot kívánok”, és becsukta az ajtót. Holott ez a szegény ember, azt hiszem, a Magyarok Világszövetsége részéről azért ment oda, hogy Máraival találkozzék és tiszteletét fejezze ki. De hát ő ilyen volt. Éppen ezért nálunk, amikor meghívtuk őt, tudtuk nagyon jól, hogy ott más ember nem lehet, mert ő csak velünk akart beszélgetni. Mindig kérdeztük is magunktól, hogy mi az az érdekes rajtunk, ami miatt egyáltalán szóba áll velünk. Mert hát hozzá képest kis fiatalok voltunk, de úgy látszik, az, hogy apámat ismerte, bizonyos fokig garancia volt, vagy pedig egyszerűen szimpatikusak voltunk neki. A férjemmel időnként nagy vitái voltak. A férjem például sokat foglalkozott a történelemmel, a kínai történelemmel, mert az volt a véleménye, hogy egy európai embernek nemcsak Európával, a görög és a latin világgal kell foglalkoznia, hanem tessék másfelé nézegetni. Erre beszélgettek Kínáról – Márai minden iránt érdeklődött –, és Márai azt mondta: “a tízezer éves kínai kultúra”, mire a férjem kijavította: szerinte csak négyezer éves. Márai ránézett: “Ugyan! Az tízezer éves”. Tehát nem hagyta magát. Minden, amit ő tudott, az a jó. Éppen ezért nem nézett nagyon utána a dolgoknak. Ha valaki bele akar kötni a Naplókba és írásaiba, ezer olyan helyet lehet találni, amely nem biztos, hogy száz százalékig megfelel a valóságnak: az évszámok, a városnevek, az emberek nevei nincsenek jól leírva, az olasz utcák, sőt még ahol laktak, annak az utcának a neve sincs igazán pontosan leírva. De őt ez nem érdekelte. Őt a lényeg érdekelte. És amikor lent voltunk Salernóban, együtt voltunk velük éjjel-nappal három napig, akkor mindig reggel lement a tengerhez, megmártotta magát a vízben, utána felment a hetedik emeletre a teraszra, és amíg senki nem volt ott, üldögélt a nyugágyban, mint egy szent Gandhi, és meditált a világ sorsa fölött. Rettentő pesszimista volt a világ sorsát illetően. Bár voltak optimista ötletei is, ezek talán még rémesebbek voltak. Az egyik ötlete az volt, hogy az emberiség a teljes technikai civilizáció felé halad. A testünk egészen el fog satnyulni, mivel nem használjuk, és egyre nagyobb vízfejünk lesz. A vízfej nagyon okos lesz, kitalál mindenféle gépet, meghódítja a planétákat és abszolút kényelmet biztosít a csenevész lényeknek. Én erre azt mondtam neki, hogy remélem, előbb kihalok, mint hogy ilyen kényelmes életem legyen. Csodálatosképpen lelkesedett mindenért, ami technika. A hűtött-fűtött levegőért. A New York-i könyvtár azért bűvölte el, mert elég egy gombot megnyomni, és már futószalagon jön ki a könyv, amit kért. Meg hogy minden lakásban legyen hűtőberendezés, ami, mondjuk, Salernóban csakugyan nem rossz ötlet. De hát nekik nem volt, a tengerben hűtötték magukat.
– Visszatérve ezekre a találkozásokra, talán arról is érdemes beszélni, hogy Márai, amint mondta, a társasági életben nemigen vett részt vagy nem vett részt. Volt Ön tanúja olyan esetnek, amikor az emigráció más jeles képviselője találkozott Márai Sándorral, vagy Olaszországban erre nem került sor?
– Az egyetlen ember, akivel tudtommal találkozott, Papp Géza fogorvos volt, akinél a fogát kezeltette, nagyon kedves, aranyos ember. Sajnos már meghalt. Cs. Szabónak iskolatársa volt, így az irodalomba is bekerült. Én irodalmi fogorvosnak hívtam. Máraival nagyon jóban volt és tisztelte, de hát a fogorvossal nem tudott igazán beszélgetni, mert nem volt Márai színvonalán. Mondjuk, Cs. Szabó László színvonal lett volna, viszont egyszerűen nem bírták egymást. Amikor hozzá mentünk le, vagy pedig Cs. Szabóval beszéltünk, lehetőleg mindig letagadtuk, hogy láttuk a másikat, a gúnyos megjegyzések miatt. Márai persze az egyik könyvében meg is írta Cs. Szabóról, ami elég kellemetlen dolog,. hogy “ja, a főiskolai tanár”. Cs. Szabó meg Márairól, hogy “csak ül, ül a papír előtt és nem ír”. Hát ez nem volt igaz, Márai rengeteget írt. Viszont az igaz, hogy Cs. Szabó reggeltől estig írt. Amikor együtt voltunk velük Franciaországban – nagyon gyakran együtt nyaraltunk –, akkor reggeltől estig mindig szépen írta a napi penzumot, mert ő maga is mondta, hogy nem érdemli meg a napi levest, hogyha nem ír eleget. Márai meg akkor írt, amikor rájött az ihlet, vagy valami gondolatot ki akart fejezni.
– És az Önökkel való beszélgetések során azért oldottabb volt, vagy ez a távolságtartás ugyanúgy jelen volt, mint ahogy mások is emlékeztek erre? Esetleg a felesége tudta ezt oldani?
– Velünk nem volt távolságtartó, mert mondom, hogy valahogy megszeretett minket. Felesége ki sem nyithatta a száját az ő jelenlétében, úgyhogy ha szegény Lola megszólalt, akkor ránézett, de olyan pillantással, hogy azonnal elhallgatott. Mert ő maga szeretett beszélni. És akit elfogadott beszélgetőpartnernek – az uramat, Triznya Mátyást például –, azzal teljesen úgy beszélt, mint egy baráttal, szóval semmi távolságtartás nem volt. Én is tudtam vele beszélgetni, és rajtam nyilván inkább mulatott, mert én meg elég szemtelen voltam, és minden gondolatot, ami eszembe jutott, megmondtam neki. Ő reagált, és engem is esetleg leteremtett, de mindezt nem kellemetlenül, hanem barátian csinálta. Nagyon érzékeny és magányos ember volt, aki biztosan megérezte, hogy mennyire szeretjük, a könyveit és az írásait elolvassuk és nagyra tartjuk, ami a levelekben is nagyon meglátszik. A Katolikus Szemlében –ahol segítettem Békés Gellért szerkesztőnek a kefelenyomat-javításban –, amikor egy-egy Márai-könyv megjelent, Békés Gellért mindig engem kért meg, hogy ismertessem. Így például az Erősítőről, a Giordano Brunóról szóló könyvről is a Szemlében írtam. Ez 1976-ban volt. Ő azután Salernóból megköszönte a recenziót, és ezt írta: “Tegnap kaptam meg a Katolikus Szemle tavaszi számát, melyről a képeslapom megemlékezett. Úgy látszik, valamelyik postászsákban csücsült a három példány. Amit könyvemről ír, olyan élesen, pártatlanul látott beszámoló, ami tisztesség a könyv számára és a legjobb értelemben jellemző a könyvismertetés írója számára. Mindent észrevett, amit az író mondani akart és megtalálta a mondatot, a gombot, amire felvarrtam a köntöst. »Amíg egy ember él« stb. – ez lehet retorikus, de azt hiszem, van benne igazság is. Miért írja, kedves Zsuzsa, hogy asszonyi csacsiságnak magyarázom, amit a recenzió végén a hit szükségességéről írt. A vallás – mint a szerelem, a forradalom – illúzió, de az illúziókra szükség van, különben sivár lenne az élet. Igaz, Titánia reggel felébred és megérti, hogy éjszaka-hosszat egy szamárfejet csókolgatott. A forradalmár a barikádon felocsúdik, mert megérti, hogy éppen olyan magányos és idegen maradt, mint volt a szisztémában, amely ellen segített barikádot emelni. És a hívő egy pillanatban megérti, amit a biológus Jacques Monod – nemrég halt meg, majdnem azt mondom, kár – így fogalmazott: »Az ember végre tudja, hogy az univerzum közömbös végtelenjében egyedül van és véletlen következtében lépett elő ebből a végtelenségből. Sem eredete, sem sorsa nem előírt, meghatározott.« De hinni szabad. Igaz, Gide, az öreg hugenotta agnosztikus, óvatos volt, amikor elővigyázatra intette a buzgón hívő Claudelt. Monsieur Claudel azt hiszi, hálókocsiban lehet a mennyországba utazni” – írta. “Kár, hogy nem élünk közelebb egymáshoz, jó lenne időnként egy jó duma magával. Mindketten barátsággal köszöntjük...”
– Nincs módunk ezt a majd' száz levelet felolvasni, de később is, amikor ő már elment Olaszországból, Önök folytatták a levelezést. Mégis mi olvasható ki ezekből a levelekből – amelyek most már irodalomtörténeti jelentőségű dokumentumok – Máraival kapcsolatban, a szereteten kívül?
– Amikor elment Amerikába, ott is magányos maradt. Magányosan élt egész életében, és nem kereste az emberek társaságát. Az egyik levelében például azt írja: “Magányosan élek. A fogadott fiam, János és családja egy autós óra távolságban vannak tőlem. Segítőkészek, gyakran látom őket. Máskülönben mintha barlangban élnék, ahová csak denevérek tévednek. Ez nem is lehet másképp. Öregkorban dönteni kell, mit kezdjünk a magányossággal. Talán helyesebb egyedül magányosnak lenni, mint társaságban. De az öregség így is probléma.” Ez a mondat árulja el – ez a bizonyos “jobb egyedül magányosnak lenni, mint társaságban” –, hogy ő a társaságban is magányosnak érezhette magát. És éppen ezért nem járt társaságba, nem kereste az emberek barátságát. Úgyszólván csak a kiadójával, Vörösváryval volt jóban, aki Kanadában élt, és a feleségével, de hát azokkal is csak telefonon vagy levélben érintkezett, és néha-néha találkoztak. Azt hiszem, ő igazán magányosan érezte jól magát, máskülönben miért ne kereste volna a barátokat Rómában is, meg Salernóban is. Ott ugyan olaszok voltak inkább, azokat viszont igen szerette, az egyszerű embereket, akikkel nem tudott semmiféle nagy témáról beszélgetni, de azt a légkört szerette. Azt írja egyik levelében: “Amit a [...] olasz életkedvről írt (mármint én írtam erről, hogy az olaszok milyen nagyszerűen veszik a lapot mindig), megnyugtató. Ahogy múlik az idő, nem szűnő együttérzéssel gondolok olasz éveinkre, és vonzó maradt a bölcs, rezignált ottani életszemlélet.” Tehát neki az olaszok életszemlélete és maguk az olaszok – mint a San Gennaro véréből is látszik – nagyon imponáltak, mert ő nem tudta utánozni ezt az életkedvet és ezt a fantasztikus energiát és aktivitást, ami az olaszokban van, és nyilván nem is akarta, ezért örökre magányos ember maradt. Ez a magányosság azután borzalmas teher volt. Amikor Lola – ő volt a barátja, mint írja az egyik levelében: “Lola anyám, lányom, barátom, szeretőm, gyerekem volt” – meghalt, akkor mindent elvesztett. Mert János fia messze élt tőle, és nemsokára ő is hirtelen meghalt agyvérzésben – rettenetes csapás volt számára –, azt hiszem, 46 éves korában. Azután ottmaradt teljesen egyedül a lakásukban San Diegóban. Egy takarítónő járt hozzá, hogy rendben tartsa egy kicsit azt a lakást. Amikor látta, hogy már nem tud lemenni az utcára és nem tud saját magáról gondoskodni, öngyilkos lett...
– Az ezres példányszám sem volt akkor nagy, vagy akkoriban nagynak számított?
– Akkor nagynak számított, mert egyenként kellett a különböző érdeklődő olvasóknak elküldenie. És ezer emigráns, akiknek általában nem volt pénzük, a világ minden részén szétszórtan éltek – hogy tudták meg egyáltalán, hogy ez a Márai-könyv létezik –, szóval az ezer példány nem volt olyan nagyon sok, és azt hiszem, hogy nagy nehezen el is kelt. Ennél több nem is kellett akkor. Különben egyszer azt írta erre vonatkozólag: “Manapság megnyugvás tudni, hogy vannak még, akik hajlandók megkeresni egy könyvben, amit az író mondani akart. T. S. Eliot a harmincas években Amerikából Angliába expatriált, ott Criterion címmel kritikai folyóiratot alapított, de hamarosan felhagyott vele, és a búcsúszámban írta: »Az elkövetkező időben és talán hosszú időre a műveltség kontinuitását egészen kevés számú ember tudja csak fenntartani.«” Erre Márai hozzáteszi: “Ennek közel fél évszázada, és Eliot már nem élte meg jóslása beteljesülését. De maradt a »from person to person«-akció lehetősége, így hatott rám a maga írása is.” Mindenesetre pontosan ez a “person to person” volt az amerikai Literature Council jeligéje – hogy az egyik ember adja a könyvet a másiknak. A vasfüggönyön túlra akkor nem lehetett másképpen bejuttatni a könyveket, hanem csak úgy, hogy valaki megkapta itt, Nyugaton, elrejtette vagy betette a csomagjába és átvitte a határon. Ez volt a “person to person” – egyik személy a másik személynek...
– Talán nem véletlen, hogy ha Európába jött, New Yorkból mindig Olaszországba ment. Vonzódott Itáliához. Tehát a néhány év Salerno után Amerika, és ha utána Amerikából Európába jött, csak Olaszországba ment. Ez is érdekes dolog.
– Amikor Amerikából Európába látogattak, eszükbe se jutott, hogy máshova menjenek. Mindig Olaszországba jöttek, minden évben egyszer, úgyszólván azért, hogy egy kis mediterrán levegőt szívjanak – ezt ő maga is mindig így mondta. Azonkívül ők Amerikában azért választották San Diegót, mert az kicsit hasonlított vagy Nápolyhoz, vagy Salernóhoz –tenger mellett volt. És eleinte, amikor New Yorkban éltek, alig bírta. Viszont San Diegóban úgy érezhette, hogy olyan emberek is laknak ott, akik egy kicsit hasonlítottak talán az olaszokhoz. Amikor Európába jöttek, mindig Olaszországba, Rómába jöttek, és itt, Rómában a kis panzióban laktak, ezeknél az apácáknál. Úgyhogy amikor találkoztunk, mindig a Piazza del Popolo-ra mentünk. Van ott egy kávézó, ahol ki lehet ülni, ő nagyon szeretett ott üldögélni, mert hiába, a pesti kávéházakat ezek a nagy írók soha nem tudták elfelejteni. Amikor régen Karinthy és más írók a kávéházban üldögéltek és ott vagy veszekedtek, vagy beszélgettek, az volt az igazi. Neki ez egy örök nosztalgia volt: kávéházban üldögélni, beszélgetni. Mindig odamentünk – Canovának hívták ezt a kávéházat –, ott találkoztunk velük, akár délutánonként. Nagy beszélgetések voltak, ami azt jelentette, hogy ő mondta a gondolatait, mi pedig nagyon-nagy tisztelettel – nem tisztelettel, hanem csodálattal – hallgattuk. Az is fantasztikus volt, hogy minden mondatát, minden szavát azonnal le lehetett volna írni. Annyira tudott beszélni, mint ahogy írni tudott. Soha nem volt pongyola. Mikor megfogalmazott – vagy nem is fogalmazta, hanem önkéntelenül így jött – egy-egy mondatot, kár, hogy az ember nem vehette föl magnóra. Akkor senki nem gondolt rá, azonkívül ő, szerintem, rögtön megsértődött volna, és nem folytatta volna. Csodálatosan érdekes dolgokat tudott mondani, nagy kár, hogy a levegőbe ment és nem lehetett megjegyezni. Mindig nyugodtan és megfontoltan beszélt, elég lassan, éppen azért, mert nyilván közben fogalmazta a mondatokat, de folyékonyan, meggyőződéssel – és néha haraggal, amikor politikáról beszélt, vagy az amerikaiakról. Amerikát nem szerette, hanem egy olyan hatalmas nemzetnek tartotta, ahol minden megfér és ahol demokrácia van, mert mindenki tényleg azt csinálhatja, amihez kedve van, és Amerikában igazi szabadság van.
– Úgy tudom, hogy ez a levelezés szinte Márai Sándor haláláig tartott. Mennyiben változott a levelek tartalma, hangvétele ahogy Márai Sándor idősödött és már Amerikából üzent vagy kért, vagy hírt adott a világ és a saját dolgairól? – Nagyon megváltozott a levelek hangja, amikor öregedett. Nem tudom, hogy másoknak is ilyen hangú leveleket írt-e. Halála előtt az egyik utolsó levélben, amely '88 októberéből való, arra válaszol, hogy én azt írtam neki: valamit álmodtam róla, és az álomban egy lépcső volt és szőlőskert – már nem emlékszem, mi volt még ebben az álomban. Erre nagyon közvetlenül és részletesen válaszol, amikor azt mondja: “A halál, amire nem vágyakozom különösebben, nem probléma, hanem szükségesség. Eddig még mindenki túlesett rajta, és utólag senki sem panaszkodott.” Hát ez pontosan egy Márai-mondat. Mert hihetetlen humora volt. Egy pesszimista, kesernyés, igazi bölcs ember humora. Azt mondja: “De a meghalás lehet probléma, különösen a mostani időben, amikor kitalálták a mesterséges létezés trükkjeit. Ez a veszély sok aggastyánt riaszt. Ideje lenne írni egy korszerű ars moriendit. De másról akartam írni, elsősorban arról, hogy igaz örömet szerzett okos, emberi és baráti soraival. Felhívtam a kanadai Torontóban élő kedves barátnőnket, Vörösváry Irént. Lola ráhagyta szerény kis ingóságai közül Krúdy Álmoskönyvét. Kértem, nézzen utána, mit jelent a szőlő és a lépcső.” Mert én egy álmomban – úgy látszik – Máraival kapcsolatban valami szőlőt és lépcsőt láttam. “A szőlő sokfélét jelent, múlhatatlanul felötlik a »savanyú a szőlő«. Vágyunk valamire, ami elérhetetlen. A lépcső lehet megtorpanás, lépcsőn üldögélni lehet félelem, mert felfelé indulni nincs erőnk, lefelé veszélyes. Mindkét álom aggódó, amire mindig van ok. Mégis jó lenne még egyszer magával ülni a spanyol lépcső márványhabos vízesésének egyik fokán, megbeszélni álmot és valóságot, aztán inni a Grecóban egy pohárka fanyar ürmöst. Mostanában az egyedüllétben engem is kísértenek az álmok. Laikus módon szeretnék választ kapni egy illetlen kérdésre, amit jó társaságban nem szabad kimondani. A kérdés így megy: lehet, hogy talán mégis van lélek? Az új asztronómia mintha pedzne ilyesmit. Kedves Zsuzsa, köszönöm, hogy írt. Jó lenne még egyszer látni magát. Remény erre nincs, mert cudarul megvénültem. Utazni se kedvem, se erőm. Kívánok magának még sok szép álmot, békés ébrenlétet, és szeretettel kezét csókolja a vén Sándor.” Azt hiszem, hogy ez volt az utolsó levele, amit tőle kaptam.
 
(Műhely, 2000. 2-3. szám)