Interjú Simányi Tiborral

Simányi Tibor 1924-ben született Kiskunfélegyházán. A Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán angol és német nyelvet, irodalmat tanult. A háború után a színház és a könyvkiadás területein dolgozott. Később segédmunkás lett. 1956-ban elhagyta Magyarországot, Bécsben telepedett le. Újságszerkesztő és könyvkiadói lektor volt, 1970–1981-ig a kölni Deutsche Welle – Németország Hangja – rádióállomás munkatársaként (Erster Redakteur) tevékenykedett. Hét éven át volt a magyar szerkesztőség vezetője. Számos rádióműsor és újságcikk szerzője. 2008. februárjában hunyt el Bécsben. Könyvei: Der Raub Europas – Biographie eines Kontinents, Madame de Pompadour – Eine Biográphie, Kaunitz oder Die diplomatische Revolution, Er schuf das Reich – Ferdinand von Habsburg Titel der italienischen Ausgabe: Ferdinando I d’Ausburgo, Die Österreicher in Berlin – Der Husarenstreich des Grafen Hadik anno 1757 – Ein österreichischer Beitrag zur 750-Jahr-Feier Berlins, Wien und Budapest auf alten Photographien ( verntwortlich für die Budapest–Artikel), Julius Graf Andrássy – Baumeister der Doppelmonarchie – Mitstreiter Bismarcks, Wolkenfetzen –Unzeitgemabe Notizen eines Mitteleuropaers, Das Bündnis. Geschichte eines Untergangs
 
 Beszéljünk a levelekről. Milyen Márai Sándort ismerhetünk meg az Önhöz írt levelekből? Azt a csalódott, visszahúzódó Márai Sándort, aki azt írja – nem is egyszer – Naplójában, hogy Arany János, Krúdy Gyula és a nagy klasszikusok mellett van, és ez jelenti neki a kultúrát? Esett-e másról is szó ezekben a levelekben?
– Nem mutatkozott visszavonultnak, hanem nagyon is élénken kommentálta a napi eseményeket, és, hogy úgy mondjam, szellemileg mindig részt vett a világ történésében. Ami nem jelenti azt, hogy kiállt volna. És ha azt mondom, hogy nem állt ki, nem jelenti azt, hogy nem volt álláspontja. Sőt, éppen ellenkezőleg. Érdemes ezért figyelembe venni egyik levelét, amit Szűcs Lászlónak írt. Nekem elküldte a levél fénymásolatát. A rövid története az, hogy “a Varázzsal kapcsolatos levélváltás – írja (a Varázs egy színműve) – megszakadt. Mellékelt levelemre nem érkezett válasz. A könyv, amelyet küldtem, postafordultával pontosan visszajött. Néha még dolgozik a posta”. A levél, amit a Nemzeti Színház dramaturgjának, Szűcs Lászlónak írt, a következőképpen hangzik: “Salerno, 1975. november 16. Kedves László, megkaptam leveled és a külön borítékban küldött nyomtatványt. Utóbbit illetőleg meglepetéssel olvastam, hogy Vendégjáték Bolzánóban című regényem hőse Cagliostro. Úgy emlékeztem, eredetileg Casanova volt a hőse. De ez csak tollhiba. Leveledben ezt írod: »Utólagos jóváhagyásod reményében odaadtam a Varázstelolvasásra a Madách Színház főrendezőjének« stb. Sajnálom, hogy előzőleg nem értesítettél erről a szándékodról. Ezért most utólag írom meg, amit ezzel kapcsolatban szükségesnek vélek szíves tudomásodra hozni. Számomra mindig a legnagyobb tisztesség és igaz elégtétel lesz, ha valamely írásom – régebbi vagy újabb – eljut a magyarországi olvasóhoz. Részemről ennek feltétele: csak akkor egyezem bele valamely írásom magyarországi bemutatásába, ha a magyar nép élt a nemzeti önrendelkezés jogával, és demokratikus, szabad és tiszta választáson kinyilvánította, milyen politikai, társadalmi, gazdasági rendszerben kíván élni.  Elébb nem egyezem bele, hogy bármely írásom, bármilyen formában Magyarországon közreadják. Márai Sándor.” Hát azt hiszem, ez a levél mutatja azt, amit az előbb mondtam, hogy ő bizony kiállt az álláspontja mellett, és hordozója volt egy magatartásnak, amelynek alapja az ellenállás. Az ellenállás az ellen, ami kulturálatlan, ami emberellenes. Ő a kommunizmust így jellemezte: nem emberszabású. Egy rendszer, amely nem volt emberszabású. Ez ellen a rendszer ellen ő harcolt – a maga módján, az író módján, az író szavával. Hogy ezt visszavonultan tette? Nem állt föl a pódiumra. Nem ment el Londonba, ahol a Hyde Parkban mindenki fölállhat és elmondhatja a véleményét. Ezt nem tette. De írt, és megpróbálta írásait eljuttatni Magyarországra. Elküldte a könyvét, a Föld, földet, ami visszajött postafordultával. Itt van, mellékelte a retúrt. Elküldte Szűcs Lászlónak a könyvét. És ez a könyv visszajött azzal, hogy nem fogadták el. Tehát a Magyar Posta nem kézbesítette ki. Ez az ember a maga hatalmas kultúrájával, bőséges anyagismeretével – úgy értem, irodalmi és egyéb anyagismeretével – és mélyen magyar nyelvével szolgált valamit, ami akkor Magyarországon nem volt megvalósítható.
– Amikor találkoztak San Diegóban, Bécsben és Salernóban, akkor volt egy közös hullámhossz, amin rögtön egymásra találtak. Milyen ember volt Márai Sándor, a magánember, aki rajongásig szerette feleségét, Lolát, de társaságban – úgy tudom – nemigen tudott föloldódni? Önök hogyan, miről tudtak akkor beszélni? Önnel szemben is megtartotta azt a kis hűvös távolságtartást?
– Ez tényleg érdekes, mert ez a bizonyos távolságtartás – erre én nem emlékszem. A távolságtartás úgy történt, hogy megtartottuk a civilizált emberek közötti formákat. Ez természetes, de nem lehet távolságtartásnak nevezni. Ő nagyon is föloldódott a beszélgetésben, és nagyon is elmondott mindent. És még egy nagyon jó tulajdonsága volt: tudott hallgatni. Úgy értem, meghallgatni a másikat. Mindig figyelmesen meghallgatta azt, amit mondtam, és azután válaszolt. Soha nem vágott a szavamba, és ezt – gondolom – mással szemben sem tette meg. Volt közöttünk pontosan 24 év korkülönbség. Tehát néha kérdeztem tőle dolgokat, amikről fogalmam sem lehetett, és amire ő aztán válaszolt. Az első világháború idejéről, a húszas évekről, Párizsról, ahol ő élt – ezekről nekem mind fogalmam sem lehetett, sőt még a harmincas évekről sem, amikor gyerek voltam. Ezekről mind bőbeszédűen és nagyon szívesen beszélt. Lola különleges jelenség volt. Elsősorban nagyon szép, másodsorban nagyon finom. A lényéből kifolyólag volt finom. Finom, előkelő. A szónak nem ripacsos értelmében előkelő, hanem belülről, ami azt jelenti, hogy akceptálja a másik embert, a másik ember lényét, a másik ember nézeteit, de természetesen hangsúlyozza a saját egyéniségét is. Ebben találkoztak ők ketten össze. Mind a ketten valahogy ilyenek voltak. Mindig figyelmesen hallgatva voltak együtt emberekkel anélkül, hogy feladták volna azt, ami az ő sajátjuk. Többször találkoztunk. Először Salernóban, ahol két nyáron át nyaraltam. Ott hosszú sétákat tettünk, a tengerpart nagyon szép. Nekik volt egy lakásuk fönn az ötödik emeleten, egy hatalmas terasszal. Ott szeretett élni, szeretett Olaszországban élni, mint ahogy azelőtt Posillipón, tehát Nápoly mellett, ahol Benedetto Croce-val találkozott, mielőtt kivándorolt Amerikába. Amerikában kényszerűen élt. Kényszerűségből, anyagi okokból főleg. S amikor megszerezte az anyagi alapot, akkor gyorsan elhagyta Amerikát és elment Salernóba, ahonnan 1980-ban mentek vissza Amerikába – hatalmas átköltözködés, el lehet képzelni, egy 80 éves ember. Lola, azt hiszem, két évvel volt fiatalabb. Visszamentek Amerikába, mert a fogadott fiuk, János ott élt. Közben jártak Bécsben. Úgy vettem ki a szabadságomat a Deutsche Wellétől, hogy akkor én is Bécsben lehessek. Itt laktak a „Hotel Kaiserin Elisabeth”-ben, ami a belvárosban van. A Naplójában – azt hiszem, a '73–74-es Naplójában – egyébként hosszan ír erről a bécsi tartózkodásról. Itt is majd' minden nap együtt voltunk. Mindig csak azt mondhatom, hogy azt a bizonyos hűvösséget, amiről beszélnek, én nem tapasztaltam. Természetesen nem volt bratyizás közöttünk, ilyesmiről nem lehetett szó, hanem, amint már mondtam, a társadalmi érintkezési formák betartásán belül nagyon is élénken és nagyon is odaadóan beszélt egy-egy témáról. Egyébként Bécsben történt, a „Tirolerhof” nevű kávéházban, ami a bécsi belvárosban van, hogy felajánlotta nekem a tegeződést. Ez '73-ban volt, ha jól emlékszem, vagy '74-ben. Talán emlékezzünk meg a haláláról. 1989. február 22-én este olyan 10 óra körül csöng nálam a telefon a bécsi lakásomban, és Washington jelentkezik, Thassy Jenő, a Voice of America magyar szerkesztőségéből. Csodálkoztam, hogy fölhív. Valamit éreztem. Mondom: “Jenő, mi van?” S akkor csak egy szót mondott, azt mondta: “Sándor”. És akkor megértettem, itt arról van szó, hogy meghalt. A körülményeket még akkor nem tudtuk pontosan, de Thassy Jenő akkor kért, hogy beszéljek róla, a kapcsolatunkról, és kérdés-válasz formájában elmondtam egy-két dolgot, ami akkor hirtelenében felmerült bennem, mert előbb még meg kellett valahogy emésztenem, hogy meghalt. Tudtuk, hogy öreg volt, tudtuk, hogy beteg volt, tudtuk, hogy meg fog halni természetesen, de ha az ember így, ilyen ütésszerűen kapja egy telefonon a halálhírt, az mégis felkavar. Akkor körülbelül húsz percig beszélgettünk róla, aztán a Voice magyar adásában adta ezt a beszélgetést, és ha jól tudom, a Voice of America magyar adásában értesült a magyar világ először arról, hogy Márai Sándor meghalt.
– Ön 168 Márai-levél birtokosa. Már próbáltunk szemezgetni ezekből a levelekből. Fölolvasni lehetetlenség. Néhányat idekészített. Idézzünk ezekből a levelekből néhány jellemző részletet, amely esetleg segít megismerni az írót, vagy kiegészíti a magánember ismereteit is. Úgy látom, Ön előtt van egyik utolsó levele Márai Sándornak, amelyet '89 januárjában keltezett.
– Igen, ez az utolsó levele. Ezután már csak a halálhír következett. Így szól a levél (nem olvasom fel az egészet, csak pár sort): “Kedves Tibor, szíves soraid kerek egy hónapig utaztak, amíg ideértek. Megnyugvással olvastam, hogy Te és a Tieid jól érzitek magatokat. Sajnos magamról nem sok jót jelenthetek, a gyöngeség tartós és nincs javulás, sem panacca. Magányosan élek, ahogy lehet, és várom a behívót, nem sürgetem, de nem is tiltakozom ellene. Megnyugvás számomra, hogy a könyv, amit Kanadából küldöttem, eljutott hozzád. (Ez a könyv A Garrenek műve.) Innen küldeni körülményes lett volna. A beírást még, remélem, pótolom egyszer. (Sajnos, már nem tudta pótolni.) Ez a könyv, valószínűleg, bajosan találja helyét a hazai és a külországi magyar irodalmi térfogatban. De talán búvópatak módjára itt és ott felbukkan. Ez a tél itt szokatlanul fárasztó, mert bősz, arktikus hideg és szélviharok döngetik a narancsfákat. És az itteni építkezés nem számolt ilyen hideg időjárással. A falak inkább deszkából és cementből ácsolt tapéták, mintsem igazi falak. Hasztalan a fűtés, nem tartják a meleget, és hideg szobában üldögélni még a barlangi medve sem szeret. Nagy érdeklődéssel várom a Voice-ban elhangzott recenziót. Barátsággal gondolok reátok, és jó egészséget, békességet kívánok: a vén Sándor.”
– Ebben a levélben volt egy mondat, amely az utolsó napló utolsó mondata.
– Igen. Ez az, ami így hangzik: “Magányosan élek, ahogy lehet, és várom a behívót, nem sürgetem, de nem is tiltakozom ellene.”
– Akkor lehet, hogy itt írta le először.
– Lehet, hogy itt írta le először, ezt már nem tudjuk megállapítani. A recenzió, amiről szó volt, természetesen A Garrenek művének a recenziója...
Annak illusztrálására, hogy Márai Sándor milyen intenzíven részt vett a világ eseményeiben – szellemileg, természetesen –, fölolvasok egy részt egy leveléből, amely 1976. március 1-jéről datálódik. Salernóban írta. Így szól: “Amikor a moszkvai pártkongresszuson Berlinguer meghirdeti a nacionalista kommunizmust, tehát az emberarcú, a szabadságjogokat tisztelő, koalícióképes kommunizmust, valószínűleg szovjet súgásra ilyen bátor, másképp aligha képzelhető el, hogy ötezer szovjet delegátus, száznál több külföldi delegátus és a legfőbb zsinat jelenlevői előtt elhangozzék ilyen eretneki nyilatkozat. Ez lenne a francia, spanyol stb. mintára a mézesmadzag, amit e pillanatban tanácsos elhúzni a szavazók orra előtt, hogy aztán Olaszországban és máshol a választásokon a kommunisták közelebb kerüljenek a kormányhoz, vagy éppen bevegyék őket a demokratikus kormánykoalícióba. Ilyesmit a feszültség idején vargabetűvel valószínűleg súgtak Moszkvából Nagy Imrének is, Dubčeknek is. Mikor aztán túlfejlődött a demokratizálás, az elképzelt demarkációs vonalon megindultak a szovjet tankok. Az olasz, francia stb. kommunisták az euro-kommunizmust csak addig ígérgethetik, amíg hatalomra kerülnek. Minthogy aztán már meg kell valósítani a rendszert, az embereknek a magántulajdon, a szabad vállalkozás, a szellemi és politikai szabadságjogok teljességét, kezdődik a terror és a gulág. A régi pesti vicc: Egyik pesti azt kérdi: »Mondja, a gazdaságilag fejlett országban is meg lehet valósítani a kommunizmust?« A másik: »Igen. De minek?«” ...
– Nyilván nem tudjuk felolvasni az összes levelet, de néhányba beleolvastunk. Valahogy az az embernek az érzése, hogy a levelek – már beszéltünk ugyan róla, hogy hasonlítanak egy kicsit a naplóhoz, de – még inkább a mikrovilágot közelítik meg. Tehát azt is értem ezen, hogy Márainak a legapróbb dolgokkal kapcsolatban is van észrevétele, akár vele történik meg, akár másokkal. Ez az egyik – és a másik az, hogy majdnem mindegyik levélben, legyen az magánjellegű vagy politikai dologgal kapcsolatos, mindig van valami művelődéstörténeti háttér a reakciókban. Ez igaz, vagy nem igaz?
– A második kérdésre: igaz. Ez egyszerűen azért van, mert ő a műveltségről nem csak beszélt, nem csak papolt a műveltségről – ő a műveltséget élte, és a műveltségben élt. Tehát az, amit ő felszívott magába, életanyag volt. Ami pedig azt illeti, hogy személyes – ó, hogyne! A személyes élményeit is elmesélte. Itt van például egy levele előttem 1984. szeptember 16-ról. Értesítettem előző levelemben, hogy Dél-Franciaországból, Arles-ból írtam neki. Mire ő a következőt válaszolja: “»Provence daltelte mezőit«egy időben, amikor párizsi lakosok voltunk, '23–29 között, elég sűrűn látogattuk, és amit Arles környékéről írsz, ismerős számunkra. Akkortájt volt egy Ford T kocsim – abban az időben inkább különcség volt, mint közlekedési eszköz –, azzal jártuk a France Cornichet és vidékét, a Riviérát. Az út legtöbbször Monte-Carlóban végződött, ahol elvesztettem maradék kevés pénzem, és aztán aggályosan kellett számolni a benzinkészlettel a visszaúton. A francia szellem, ízlés, irodalom tiszteletében nevelkedtem, és megbecsülésem a francia szellemi színvonalat illetően vén koromban sem változott. De meg kell mondjam, a francia emberséggel soha nem tudtam szinkronizálni. És talán soha, sehol nem éreztem magam olyan idegennek, mint az években, mikor Párizsban éltünk. De a Provence-ban enyhült ez az idegenség. Megértem, amit a dél-francia emberekről írsz.”
 Ő tartózkodott attól, hogy elvegyüljön az ún. magyar emigrációban. Én is kapcsolódtam hozzá, mert én sem ügyködtem “magyar ügyben”, és nem szerettem és kerültem a magyar emigrációs felhevüléseket. Ez nagyon közös vonás volt a kapcsolatunkban. Mindenki igyekezett megtartani a maga egyéniségét. Mint ahogy egyik levelében írja: „egyszemélyes emigrációban” élt. Ez a magatartás nem jelent hűvösséget, nem jelenti azt, hogy elfordul a világtól, hiszen – mint láttuk – szellemileg nagyon is élénken részt vett a világ eseményeiben. Azt hiszem, én is egyszemélyes emigrációban éltem, talán azzal a különbséggel, hogy német nyelvterületen és különösen Ausztriában sokkal inkább otthon voltam és otthon vagyok, mint ő volt Amerikában. Ő otthon inkább Olaszországban érezte magát. Ott sokkal inkább hasonult az emberekhez, mint ahogy talán legcsodálatosabb regénye, amit az emigrációban írt, a San Gennaro vére is mutatja.
 
(Műhely, 2000. 2-3. szám)