Interjú Borbándi Gyulával

Borbándi Gyula 1919-ben született Budapesten. A Pázmány Péter Tudományegyetem Állam – és Jogtudományi Karán szerzett diplomát. 1941-49-ig a Vallás-és Közoktatásügyi Minisztériumban dolgozott. 1949-ben emigrált. 1951-1984-ig Münchenben a Szabad Európa Rádió munkatársa volt. 1951-ben az egyik elindítója volt a Látóhatár című folyóiratnak, melynek szerkesztője, főmunkatársa lett. 1958-1990-ig az Új Látóhatár felelős szerkesztője volt. Fő művei. Tanulmányok a magyar forradalomról (társszerk., 1996), Der ungarische Populismus (1976), A magyar népi mozgalom (1983), A magyar emigráció életrajza 1945-1985 (1985), Nyugati magyar esszéírók antológiája (szerk., 1986), Nyugati magyar tanulmányírók antológiája (szerk., 1987), Ötszáz mérföld (esszék, naplók 1989), Nyugati magyar irodalom és bibliográfia (1992), Magyarok az Angol Kertben. A Szabad Európa Rádió története (1996), Emigráció és Magyarország – Nyugati magyaroka a változások éveiben, 1985-1995 (1996), Magyar politikai pályaképek 1938-1948 (1997), Alkony és derengés. Írások a posztemigrációról (1999).
 
– Mikor ismerkedett meg személyesen Márai Sándorral?
– Ha jól tudom, 1951-ben volt, abban az időben, amikor megindult a Szabad Európa Rádió müncheni adása. Már nem emlékszem pontosan a körülményekre, de azokban a hónapokban, tehát 1951 őszén ő többször járt Münchenben, és akkor a Rádióban is megfordult. Neki kezdettől fogva volt egy saját műsora, Vasárnapi levél volt a címe. Ő olvasta fel ezeket a műsorokat. Nem a saját nevén, hanem hol Candidusként, hol pedig Ulyssesként szerepelt ezekben a műsorokban. Münchenben egyébként elég gyakran megfordult. Abban az időben Olaszországban élt még, Posillipóban, Nápoly mellett. Müncheni útjai kapcsolatban álltak műveinek német megjelentetésével, az a német kiadó, amely műveit németül kiadta, Münchenben székelt, és gyakran járt ott Márai. A gyakran alatt persze nem azt kell érteni, hogy havonként, de azért évenként legalább egyszer megfordult ott kiadói ügyekben, és amikor Münchenben volt, a Rádióba is bejárt. Hosszabb ideig tartózkodott Münchenben – hosszú idő alatt persze nem hónapokra kell gondolni, hanem néhány hétre – 1956-ban, a forradalom leverése után, eléggé nyomott hangulatban. Nemcsak az ő hangulata, de a Rádióban dolgozók hangulata is elég nyomott volt. Akkor néhány műsort saját maga olvasott föl szalagra, amit a Rádió azután közvetített. Ezeket a műsorait még Posilippóban írta. Úgy tudom, havonként egyszer járt be a Rádió római irodájába, amelynek volt egy kis stúdiója is: egy hangfelvevőgép volt ott, meg a megfelelő berendezés. Akkor mindig több Vasárnapi levelet is felolvasott, hármat, négyet, ötöt előre, aszerint, hogy milyen időközökben volt alkalma fölmenni Rómába és elkészíteni ezeket a felvételeket. Ötvenhat őszén volt vele egy hosszabb beszélgetésem… Tulajdonképpen többes számban kellene mondanom, mert Vámos Imrével, aki akkor a Látóhatár szerkesztője volt, és mi ebben a minőségünkben, mint a Látóhatár két szerkesztője találkoztunk vele egy vacsora alkalmából egy müncheni vendéglőben. Abban az időben már erősen foglalkozott az Amerikába való áttelepedéssel. Abból a körülményből, hogy a forradalom úgy végződött, ahogy végződött – tehát a szovjet beavatkozással, a felkelés szovjet részről történő leverésével –, és abból a körülményből, hogy a Nyugat ezt szó nélkül, tétlenül nézte, erősen lehangolta. Nyilvánvaló volt, hogy elkövetkezhetik egy olyan pillanat, amikor a Szovjetunió nem elégszik meg azokkal a hódításokkal, amelyeket a háború alatt meg a háború után szerzett vagy kapott meg, hanem az, hogy tovább fog terjeszkedni. Annak ellenére, hogy nagyfokú elégedetlenség volt benne főként az amerikai magatartással kapcsolatban, mégis úgy látta, hogy Európa olyan veszedelem küszöbén áll, amelyet ő nem akar Európában átélni. S foglalkoztatta az a gondolat, hogy átmegy Amerikába, nehogy egy szép napon – ami benne volt a levegőben – arra ébredjen föl, hogy a szovjet csapatok már Németország vagy Olaszország határán vannak. Ezt ő nem akarta, ki akarta kerülni. Emlékszem, nagyon keserűen beszélt arról, hogy ő mindig Európában hitt, és az európai ember, az európai életforma, az európai kultúra sorsán aggódott, nagyon pesszimistán, borúlátóan ítélte meg egyfelől Európa, másfelől pedig az európai polgárság jövőjét. Ez elől, az ilyen félelmek elől és az ilyen fenyegető veszedelmek elől akart ő menekülni azzal, hogy áttelepszik Amerikába...
– Ön „Magyarok az Angol Kertben” című könyvében idézi a másik Márai-megállapítást a Szabad Európa Rádióról. Az egyik az volt, hogy “ablak a Nyugat felé”, a másik, hogy Márai “szellemi-légi híd”-ként is aposztrofálta a Szabad Európa Rádiót. Ezek a Vasárnapi levelek népszerűek voltak – az előbb említette Márai népszerűségét a hallgatók, illetve az olvasóközönség körében. Milyen visszajelzést kapott ez a sorozat, a Szabad Európa Rádió egyik legnépszerűbb műsora?
– Az ő közreműködése kezdetben, az indulásnál sokkal elevenebb és gazdagabb volt, mint pusztán az, hogy minden vasárnap elhangzott a tízperces műsora, a Vasárnapi levél. A kezdet kezdetén, tehát már 1951 őszén kísérletet tettünk egy akadémiai műsorsorozat indítására. Nem is tudom, minek nevezzük ezt a műsort, de akkor belsőleg “rádióegyetemnek” neveztük. Ez a szellemi érdeklődésű embereket kielégítő műsor azzal foglalkozott volna, hogy a tudományok és a művészetek területén milyen új irányzatok vannak, milyen irodalmi iskolák, eszmék, műfajok uralkodnak a nyugati irodalomban, és hogy mi történik a nyugati tudományban, főleg a társadalomtudományban, a politikai tudományok terén. Ennek a rádióegyetemnek a megszervezésére Márait kérte föl az akkori igazgatóság. Szívesen vállalta, és hónapokig csinálta is, tehát az indulás neki tulajdonítható. Ebben olyan aktív volt és annyira fontos ügynek tekintette, hogy például ő toborzott munkatársakat, ajánlott nekünk vagy maga kért föl embereket – főleg tudományos embereket, irodalomtörténészeket és társadalomtudósokat – arra, hogy vegyen részt ebben a munkában, olyan Nyugaton élő magyar tudósokat és írókat, akiket jól ismert, vagy olyanokat, akik ott éltek a közelében, tehát Olaszországban, Nápolyban vagy Rómában, Firenzében. Úgyhogy ennek a pár évig tartó rádióegyetemnek a munkatársi gárdáját tulajdonképpen ő indította el, ő kezdte el a munkát. Kezdetben a szerkesztést is ő végezte Olaszországból. Aztán az idők folyamán, amikor már valahogy bejáratódott, ez a munka átkerült Münchenbe. Az ő szerepe ebben az időszakban nemcsak az egyszerű munkatárs szerepe volt, akinek volt egy heti műsora, hanem olyan emberé volt, aki a műsorok szervezéséhez gyakorlatilag is hozzájárult, abban is részt vett...
Felvetődhetik a kérdés, hogy 1967 nyarán miért szűnt meg Márai közreműködése a Rádió műsorában. Nem tudom pontosan dokumentálni ennek a, mondjuk így, szakításnak az okát és magyarázatát, de ha csak emlékeimre hagyatkozom, akkor úgy gondolom: azért történt, mert a hatvanas évek közepe táján a Rádió vezetősége úgy értékelte a magyarországi helyzetet, hogy valamiféle enyhülési folyamat indul meg, amihez természetesen a Rádiónak is alkalmazkodnia kell. Egy engedékenyebb, megértőbb, habár diktatórikus önkényuralmi rendszerről volt szó: az '56 után bebörtönzöttek nagy része ismét szabad volt, tehát a magyarországi helyzetről vagy az ott uralkodó elitről már nem lehetett olyan hangon beszélni, mint ahogy a Rádió, mondjuk, a forradalom előtti időkben, Rákosi korszakában beszélt. Márai ezt nem vette figyelembe. Abból indult ki – nagyon helyesen –, hogy amikor elkezdte a műsorát, szabad kezet kapott abban, hogy miről milyen véleményt nyilvánít. A hatvanas évek közepén már előfordult, hogy nézetei, véleménye – jóllehet ő volt felelős érte és az ő műsoraként hangzott el – némely kérdésben nem volt azonos azzal, amit a Rádió akkori műsorpolitikája előírt. És ez az egyik vagy a másik oldalon részben kellemetlen érzéseket szült. A korábbi zavartalan viszony megváltozott, és ismervén Márait majdnem természetesnek is vettük, hogy ő magára nézve semmiféle ilyen előírást vagy ajánlást nem fogad el. Ennek következtében ő inkább abbahagyta a munkát, semhogy esetleg alkalmazkodnia kelljen a pillanatnyi helyzetnek megfelelő műsorpolitikához.
– Amit könyvében talán hosszabban is idéz, hogy “ez a Magyarország nem vádol”, azt hányadikán írta? 1956. november 25-én. De volt olyan adalék is a kötetben, hogy már október 14-én azt írja vagy mondja Márai: “nincs irodalmi szabadság általános szabadság nélkül”. Tulajdonképpen az egész forradalmat végigkísérte és kommentálta. Ezeknek az írásoknak jó része nem nagyon van meg. Visszaemlékezve, mint közeli munkatárs: hogy látta Márai a kezdetektől, mondjuk, november 4-ig – vagy talán még később is – a magyarországi helyzetet azzal az írói attitűddel?
– Márai a forradalom leverését követő hetekben ott volt Münchenben, és az említett műsorszáma is ott hangzott el: november 25-én, Münchenben mondta el a stúdióban. Nehéz egy ilyen nagyon tömör, nagyon mélyértelmű szöveget pár mondatban összefoglalni. Nem is vállalkozom rá. Arról van szó, hogy a római Szent Péter templomban Michelangelo Pietà-ja előtt áll, s amint írja: “Megértettem valamit. Az Isten mindig felel, de mi, emberek ezt nem értjük meg rögtön. Nem véletlen – írja ő, vagy mondta is előbb –, hogy ebben a templomban állottam és a Pietà előtt. Ez a komoly, szenvedélymentes arc, amelyet Michelangelo így mintázott meg, válasz volt. Ezt mondotta az arc: nincs más megoldás, csak az irgalom. Megértettem, hogy nem segíthet rajtunk többé más, csak a szeretet, de nem a sopánkodó, lelkendező szeretet, hanem a szakszerű, gyakorló, szívós irgalom. Most még hosszú időn át meg kell tanulnunk szakszerűen irgalmasnak lenni. Túl akarjuk élni, de mi nem tudunk fegyverrel küzdeni a gonosz ellen. Mi csak szeretettel tudunk küzdeni a gonosz ellen.” Hát ilyen hangon folytatja ezt az imaszerű elmélkedést mindarról, ami ott, a Pietà előtt eszébe jutott. A forradalom leverése és mindaz, ami utána történt – ez már november végén volt, tehát már megindultak a letartóztatások és a mindenféle üldözési akciók, a berendezkedő Kádár-rendszer első aktusai – rendkívül lehangolóan hatott rá. Mint már említettem, nem egymagában ez a tény, hogy a szovjet megszállók hogyan viselkedtek, s hogy magyarországi kiszolgálóik, csatlósaik mit tettek, hanem az a tény, hogy ez a XX. század közepén Európa közepén megtörténhetett; és hogy a szabadságban élő, erőben a versenyt a Szovjetunióval felvevő nyugati államok majdhogynem tétlenül nézték és hagyták elveszni a magyar szabadság ügyét. Mert nyilatkozatok meg elítélő szavak bőven akadtak, meg az irgalomnak, a segítőkészségnek is jelei: az '56-os menekülteket mind az európai országokban, mind a tengeren túl nagy szeretettel és segítőkészséggel fogadták – no de ez az alapvető helyzeten nem változtatott. És ez őt nagyon elszomorította. Főként mint európai embert és az európai nemzetek jelenével és kultúrájával közösséget vállaló embert szomorította el, hogy mindaz bekövetkezhetett Magyarországon, ami bekövetkezett. Nos, ez volt az ő hangulata, amelyben Ima című írása, elmélkedése elkészült, és a Rádió hullámain el is hangzott.
– És amit az előbb említettem, hogy ti. október 14-én ő már azt mondja – nem tudom, elhangzott-e –: “nincs irodalmi szabadság általános szabadság nélkül”? Nem tudom, emlékszik-e erre a kötetben. Az már egy másik dolog?
– Ez még a forradalom előtt volt, de már az Írószövetség emlékezetes szeptember közepi közgyűlése után, amikor, így is fogalmazhatnánk, elkezdődött az írók szabadságharca az alkotás szabadságáért. Az akkori Irodalmi Újság már bőven érzékeltette azt a változást, amely az írók magatartásában, a hatalommal szembeni viselkedésében beállott. Erre vonatkozott az, hogy hosszú lejáratú írói szabadság és alkotói szabadság ott van, ahol általános emberi szabadság van. Tehát majdhogynem azt vetítette előre, hogy ha már megmozdult a föld az irodalom területén, akkor előbb vagy utóbb meg kell mozdulnia a politika, a gazdasági élet, a társadalmi élet terén is – ami azután be is következett a felkeléssel, az október 23-a utáni eseményekkel.
– Márai – ha jól számoltam – majd 16 évig dolgozott a Szabad Európa Rádiónak: írt és felolvasott. Az a két idézet, ami nagyon sokszor elhangzott – a “szellemi-légi híd”, illetve az “ablak a Nyugat felé” –, talán nyomatékosan jelzi az olvasónak és az irodalmároknak, hogy számára, ennek a szigorú embernek, aki később is megtagadta, hogy Magyarországon kiadják írásait, amíg a szovjet csapatok itt állomásoznak, fontos volt a Rádió, talán filológiailag meg érzelmileg is, hiszen a Rádió, illetve a Vasárnapi levelek Magyarország felé irányították a lelkét. Tehát ő nagyon sokat gondolt Magyarországra, amint az “ablak” szó és a “szellemi-légi híd” is jelzi. Valószínű, hogy belülről, a Rádió által itt járt a közlés és a gondolat. Nem tudom, jól látom-e ezt az összefüggést.
– Úgy érzem, pontosan így van. Tudvalévő volt, hogy Nyugaton írt művei nem juthattak el Magyarországra. Szórványosan persze eljutottak példányok egyik vagy másik művéből, de műveit Magyarországon árusítani vagy megvenni, tehát írói termésével szembesülni nem lehetett. Egyetlen kapcsolata Magyarországgal a Rádió volt, megszólalása a Rádión keresztül. Amit nem írásban tudatott az olvasóival vagy azokkal, akik érdeklődnek iránta, azt hanggal, a Rádió hullámain keresztül mondta el. Tehát neki ez egyfelől légi híd volt, az a híd, amelyen keresztül gondolatai eljutnak nyugati lakhelyétől Budapestre vagy Magyarország egyéb tájaira, másfelől pedig a hazai hallgatónak ablak is volt, mert az ő szemlélete és mindaz, amiről beszélt, pillantás volt arra, hogy Nyugaton hogyan gondolkodnak. Annál is inkább, mert őt úgy tartották számon azok, akik ismerték Magyarországon, mint akinek különös érzéke van aziránt, hogy Nyugaton miként gondolkodnak, milyen elképzelések, milyen tervek, beidegződések, emberi magatartásformák, minták befolyásolják az embereket. Az olvasó és rádióhallgató rajta keresztül majdhogynem Nyugat felé is pillanthatott.
 
(Műhely, 2000. 2-3. szám)