A gyilkosság mint motívum Márai Sándor egy fiatalkori írásában

A fiatalkori Márai-írások feltárása és közzététele – ami jelenleg folyamatban van - lehetővé teszi annak vizsgálatát, hogy a korai és az ún. „érett” művekben alkalmazott motívumok, felbukkanó témák között azonosságot vagy hasonlóságot találhatunk-e. Ennek szisztematikus feltérképezése, a korai és a későbbi művek közötti esetleges tematikus vagy motívumbeli kapcsolatok feltárása jelenleg csak az elején tart, de az máris igazolódott, hogy a fiatalkori írások jelentős része a későbbi, ismertebb alkotások előtanulmányaiként is felfoghatók. Mindenekelőtt azokra a korai írásokra kell gondolnunk, amelyek már kevéssé vagy egyáltalán nem viselik magukon az expresszionizmus jegyeit. Az anarchista gondolatvilághoz az első emigrációja kezdetén elég közel álló Márai fokozatosan eltávolodik az expresszionizmustól és az anarchizmustól, és a „polgári gondolkodás” meghatározó elemeit integrálja értékrendjébe. Az ún. polgári eszményekkel persze nem most találkozik első ízben, hiszen neveltetése is ennek az értékszemléletnek a meghatározó elemeit oltotta belé. Ez az értékvilág - amelyet családjától természetesen nem szolgai módon vesz át, hanem annak meghatározó elemeire újból és újból rátalál - élete végéig formálja szemléletét.
A fentebb említett értékrendhez való közeledés oka és egyben következménye a korai műveiben már jelenlévő sajátos motívumvilág, melynek számos elemével a későbbi műveiben is találkozunk.
Ezek közé tartoznak a szegénység és gazdagság között feszülő társadalmi ellentéteket és morális kérdéseket felvető írások éppen úgy, mint a sajtó felelősségét boncolgató alkotások. Írásaiban többször előkerül a gyilkosság és az öngyilkosság mint motívum, amelyet a csalással, a nyomorgó művész sorsával, a szerelemmel és a sajtó felelősségével is összekapcsol. Számtalan olyan elem is felbukkan, amely külön-külön, vagy éppen közülük több együttesen a világirodalom gyakori motívumai között szerepel, mégpedig évszázadok óta. Márai a fent említetteket témaként vagy motívumként a későbbi műveiben is visszatérően alkalmazza, nemegyszer burkolt önéletrajzi vonatkozásokkal.
 A gyilkosság motívumát igen sajátos módon kapcsolja össze a szerelemmel és a sajtó felelősségével egy Párizsban írt, de Németországban és Magyarországon megjelentetett írásában, amely a publicisztika és a belletrisztika jegyeit egyaránt viselő műfaji határterületen mozgó mű . Az irgalmas hősnő címet viselő írás magyar és német szövegváltozata igen komoly eltérést mutat. A fordítás már önmagában egy szövegváltozatként is felfogható, de a magyarul megjelentetett írást Márai – a fordított szövegtől egy csillaggal elválasztva – kiegészítette egy rövid szakasszal. A német változat tehát egy bekezdéssel rövidebb, mint a magyar nyelvű, másrészt a magyar és a német szöveg kódolt információi más helyeken is komoly eltérést mutatnak. Nem áll szándékomban a két szövegváltozat szisztematikus összevetése, annál is inkább, mert a német szövegváltozat csak nehezen olvasható változatban hozzáférhető, de helyenként utalok a lényeges eltérésekre. Az elemzés alapjául a magyar nyelven publikált írást tekintem. 
 Az írás több vonatkozásban és helyen a riport műfaját idézi, az újságírói „objektivitás látszatát” kelti, az objektivitásra való törekvést kiemelendő. Ezt igazolja első néhány sora, amely egy riport műfajban írt publicisztika bevezetésére emlékeztet. Mintha a szerző a szigorú tényközléssel az események értékelésétől és érzelmi viszonyulásától mentesen egy olyan szenzációról írna, amely Magyarországon éppen úgy, mint Németországban, viszonylag széles tömegek érdeklődésére tarthat számot.
 „A párisi esküdtszék előtt rendkívül megható formák között játszódott le a huszonhárom éves lengyel színésznő perének főtárgyalása, aki „szánalomból és irgalomból” megölte rákbeteg vőlegényét, a lengyel festőt. A fiatal lány neve: Stanislava Uminska s egész Párizs örült, mikor felmentették.” 
Az első sorok után azonban tapasztalható, hogy szó sincs a tudósítás tárgyától távolságot tartó szerzői pozíciónak, hanem a szépirodalmi jegyeket is bőven magán viselő újságíró-írói szöveg szépirodalmi alkotásként, fikcióként is értelmezhető.
"Ha olvasóként feltételezzük, hogy egy esztétikai folyamat befogadói vagyunk, akkor a jelanyag (szöveg, szövegvilág) előre nem kódolt tulajdonságai között is próbálunk kapcsolatot találni, majd pedig ezeket összefüggésbe hozzuk az előre kódolt tulajdonságokkal...a teljes jelanyag lehetséges felhasználása...nyilvánvalóvá teszi, hogy minden esetben a befogadó rekonstruálja ill. konstruálja meg a kódot ." 
 Bőven találunk példát a szövegben a narrátor határozott vélemény- és érzelemnyilvánítására.
"Sehol  a világon olyan nagy cirkuszt nem csinálnak a bűnperekből, mint Párizsban, ha nő az egyik szereplő."  A német szövegből hiányzó, de a magyar változatban mintegy függelékként odaillesztett szakasz bevezető mondata pedig a tárgyilagos közlésre való törekvés igényétől mentes narrátori megnyilatkozás. „ Az utolsó mondatokat már én is sírva írtam.” 
 A cím - mint ez az írás elolvasása után világossá válik - az értelmezés egymással ellentétes lehetőségeit feltételezi. Semmiképpen nem tűnik a két eltérő értelmezés a szövegtől független és önkényes spekulációnak. 
A hős szó egyrészt jelenthet piedesztálon álló személyt, aki helytállásával, valamely tettével példaképnek tekinthető, de jelentheti egy film vagy éppen egy irodalmi mű főalakját, egy fikció főszereplőjét is, aki egyáltalán nem biztos, hogy egy értékrendjét tekintve meghatározott közösségben helytállásával példamutató, sőt ennek lehet ellenkezője is. 
A fent idézett bevezető sorok után a német szövegváltozat – direkt módon - felveti az eutanázia problémáját is.
"Der Prozess warf wieder die Frage, die ewig aktuell bleibt, auf: darf der Mensch seinen Mitmenschen aus Mitleid töten?  A magyar változatban ez a kérdésfelvetés - direkt módon – nincs benne. A narrátor tartózkodik attól, hogy ebben a kérdésben véleményt nyilvánítson, nem ezt a problémát állítja az írás középpontjába. 
A szöveg olvasásakor egyre gyakrabban látjuk, hogy a riportszerű közlésbe, a történet elmesélésébe - a riport műfajától idegenül - a narrátornak az elbeszélt eseményhez való érzelmi viszonyát közlő kijelentések vegyülnek. „ Ez a nagy színház, ami a francia publikumnak már a vérében van, az, ami ha nem is gyanússá, de egy kissé ellenszenvessé tette Stanislava Uminska megható perét a világgal”  Ez a tényszerű jelentésbe vegyülő megjegyzés a tragédiából szenzációt kreáló sajtóval szembeni távolságtartó írói magatartást határoz meg.  
A szigorú tényközlés a jegyzet utolsó harmadában, a bírósági per leírásakor az ellentétébe fordul. A bírósági tárgyalás a tényszerűség világát feladva a fikció világába vált: a per ugyanis teljesen valószerűtlen. A per törvény által kijelölt alakjai kilépnek törvényes szerepükből és a per a színpad világába fordul. "...az államügyész tartotta a védőbeszédet..."  vagy "Az esküdtek sírtak."  vagy " Négy percig tartó tanácskozás után  ártatlannak mondták ki az ölés bűntettében Stanislava Uminskát, aki irgalomból és szánalomból megváltotta földi kínjaitól nagybeteg barátját."   A szöveg ezen dekódolásával létrejött lehetséges értelmezési sík a címben szereplő "hősnő" szó, a közösség meghatározott értékrendjének megfelelő példaadó értelemben szerepel, aki a történet aktív szereplőjéből a tárgyalásra passzív szereplővé válik. Uminskának a férfi életében mutatott aktivitása, mely a gyilkosság után teljes passzivitásba fordul, más értelmezési tartományt sem zár ki. A felfokozott érzelem és tettének súlya illeszkedik az első interpretációhoz. Mintha csak ő érzékelné komplexitásában a problémát az ülésteremben éppen úgy, mint egész Párizsban. Mintha csak ő értené tettének morális problematikáját. Ez a szöveg alapvető erkölcsi felvetése - akár direkt módon van a szövegben rögzítve, akár nem. Ez kapcsolódik mindkét egymástól nagyon is eltérő értelmezési variánshoz.
A másik lehetséges értelmezési tartományban az Irgalmas hősnő cím az előzőtől radikálisan eltérő interpretációt feltételez, felhasználva a különböző, de a szövegtől el nem szakadó értelmezési lehetőségeket. Igen egyszerű, lényegében két végletes értékrendszer vetül egymásra, de ezek egymástól aligha választhatók szét. Most is a történet felépítésén keresztül próbáljuk meg létrehozni a lehetséges világot, amelyet a történet jelentésével azonosítunk, amelynek finoman differenciált struktúrái az értékrendet irodalmi-esztétikai létformában tárják fel előttünk. 
A kisvárosi, lengyel, harmadrendű naiva szerelméhez érkezik Párizsba, s valóban odaadóan viselkedik, motivációjában azonban – a szöveg alapján - nem zárható ki a " párizsi befutás" vágyának lehetősége. A történet valószerűsége, illetve fikcionalitása az interpretáció szempontjából érdektelen. A szigorú tényközléssel összefüggésbe hozható bármely újságírói műfajt elvethetjük még akkor is, ha Márai az írás nagy részében egyszerű újságírói tényközlés illúzióját adja. Ezen második értelmezés fókuszában Stanislawa Uminska személyén keresztül az önzetlen hősiesség és a jól kiszámított karriervágy értékviszonyainak polarizációja közötti feszültség áll, két lehetséges világ értékrendjének átjárhatatlansága egyazon szöveg kódolt rendszereinek eltérő értelmezési lehetőségei. A fent már idézett és most az eltérő értelmezési tartományban ismét fontossá váló szövegrész jelzi a narrátor gyanúját az irgalmas hősnőnek a történetben játszott szerepével kapcsolatosan.   "Ez a nagy színház, ami a francia publikumnak már a vérében van, az, ami, ha nem is gyanússá, de egy kissé ellenszenvessé tette Stanislawa Uminska megható perét a világgal."  
Ez a másik értelmezés már az írás első soraiban megkérdőjelezi a címben szereplő "hősnő" szó elsődleges jelentésben való használatát, de  Márai tartózkodása a perrel és az eseményekkel kapcsolatban ekkor még mérsékelt hitet jelez a hősnő szerepét illetően.. A per már említett színpadiasságában - ezen értelmezési tartományban - a hősnő nem mint a moralitás szimbóluma, hanem mintegy a színjátékká   alakult bírósági tárgyalás hatásosan játszó főszereplője pozícióját foglalja el.
Idézek : "Mindenki kegyelmet kért: a „meggyilkolt” anyja is, az orvosok, az ápolónők, az államügyész tartotta a védőbeszédet. és a párisi fotográfusok magnéziummal dolgoztak a teremben. Az esküdtek sírtak. Az elnök felváltva hozatott széket és pohár vizet Uminskának, aki egyszerűen és pátosz nélkül viselkedett. Az újságírók leírták egyszerű ruháját és filckalapját. Négy percig tartó tanácskozás után az esküdtek ártatlannak mondták ki az ölés bűntettében Stanislava Uminskát, aki „irgalomból és szánalomból” megváltotta földi kínjaitól nagybeteg barátját. Egész Párizs tapsolt, mindenki boldog volt." ) 
A bírósági ülésterem tehát színpaddá alakult, a szigorú tényközlés látszatát keltő kezdősorok egy fikció elemeivé váltak, amelyben a hősnő – felismerve a lehetőséget – élete nagy szerepét játszotta el. A szövegből nem következtethetünk ebben az értelmezési tartományban sem az áldozatkészség hamisságára, de egy, a „harmadrendű naiva” által felismert karrierlehetőség feltételezhető. 
Az írásban megjelenik, sőt főszerepet kap tehát a művész, aki Goethe óta egészen sajátos figurája irodalmi művek sokaságának. Goethe művészmotívuma magában foglalja a primer jelentéstartalom szélesebb kereteit: a művészszemélyiségének individuális-pszichológiai aspektusát, amelyek a személyes fejlődését is meghatározhatják, művész és a társadalom különleges viszonyát, hasonlóképpen, mint munkájához és saját magához. De mindenekelőtt egy titkot, amit a művészlét a kultúrában jelent. Márai hőse is művész, s tette ugyan sok szempontból magyarázható, érthető, de ugyanakkor a szövegben mégis a titokzatosságot, a kiismerhetetlenséget is  magába sűríti.
 Mindkét lehetséges világ értelmezési tartományában a szöveg utolsó mondatainak szubjektív írói reakciója kérdéseket fogalmaz meg az értelmezés lehetséges világával kapcsolatosan. Maga a szubjektív szerzői reakció -"Ezeket a sorokat már én is sírva írtam le." - szkepszist rögzít, színpadiassá téve a szerzői pozíciót.
A szerző sírását kiválthatja az egyik értelmezési tartományban, a hősnő, a morális példakép, a sajtó által felkapott személyének szerencsétlensége, a nő iránti aggódás, míg a másik értelmezési tartományban a tragédiából színpadot kreáló sajtó által felkínált szerepet elfogadó, a férfi tragédiáját karriercélokra felhasználó nő színjátéka miatti elkeseredés. Bár különböző okokból, de mindkét olvasatban az elkeseredés a hősnő jövőbeli sorsára is utal: "Vajon mikor fogom a napokban viszontlátni Uminska kisasszonyt egy nagy párizsi Music Hall girl-jei között..."   
Mindkét értékrend fókuszában az örökké aktuális kérdés: a sajtó tömegeket manipuláló felelőssége áll. Ezen értelmezések közül egyik sem élvez prioritást, egymás mellé rendelhetők és a hősnő szerepétől függetlenül a sajtó felelősségét és szerepét indirekt módon hangsúlyozzák - nem válaszokat adnak, hanem átgondolásra biztatnak a sajtószereppel kapcsolatosan éppen úgy, mint az eutanázia mindig aktuális problematikájával.
A történetnek inkább a fikcióhoz van köze mintsem a valósághoz, bár kétségtelen hogy az egyik, az objektivitásra való törekvést leginkább célként kitűző publicisztikai műfaj, a riport tárgyilagosságát sugallja az első sorokban és néhány szubjektív véleményt jelző megjegyzést kivéve a tragédia bekövetkezéséig csak néhányszor mellőzi a riport műfaji követelményeinek betartását.
Az írás két értékstruktúrát jelenít meg a tényszerűség látszatát keltve, ugyanakkor helyt adva a szerző szubjektív kételyeinek. A két világ elkülönül a szövegben aszerint, hogy az ott meglévő kódoknak - a dekódolás(ok) során - milyen jelentőséget tulajdonítunk. A szöveg befejezésének szubjektív szerzői megnyilatkozása a dekódolás többféleségének - a többféle értelmezés kísérletének - ösztönzést ad. A kétféle értékrend közül az egyik a hősiességnek a mindennapok világának háttérben meghúzódó áldozatvállalása, amely az eutanázia utáni gyötrő lelkiismeret felvállalását is jelenti, míg a másik értékrend a karriervágy homályban maradó gátlástalansága.  
Az értelmezési tartományok, a lehetséges világ közötti értékrendbeli különbség átjárhatatlan. Mindkettőben közös azonban,hogy semmit sem zár le, hanem inkább kérdéseket ébreszt és ezen továbbgondolandó kérdések fókuszában már nem Stanislawa Uminska története, hanem az individuumot egyeddé degradáló sajtó és az eutanázia problématikája áll. Ezekre a szerző csak érintőlegesen utal, mégis ez a két problémafelvetés - a gyilkosságmotívum sajátos történetbe rögzítése kapcsán – alapvetőbb kérdések felé mutat, mint Stanislawa Uminska tragédiája.
 Az individualitás védelme, az alapvető polgári értékek legveszélyeztetettebbje és ugyanakkor legfontosabb eleme, a húszas évek közepétől egyre gyakrabban témája írásainak.
 
(Életünk, 2005. 10-11.)