Faix Dóra: Márai Sándor egy- és többnyelvűségének naplója

Márai Sándor egy- és többnyelvűségének naplója

 

 

1. A tanulmány paramétereinek meghatározása

 

Márai Sándor naplóit teljes terjedelmükben 2006 és 2018 között a Helikon Kiadó jelentette meg, Mészáros Tibor gondozásában és 18 kötetben. A Teljes naplóban pontosan követhető, hogy a magyar nyelv és a különböző idegen nyelvek (először a francia és a német, majd az olasz, végül az angol) jelenléte, szerepe hogyan alakult Márai életében, nyelvhasználatában, nyelvfelfogásában, és hogyan kapcsolódik irodalomszemléletéhez is.[1] A korábban megjelent naplók – a még Márai életében, jóváhagyásával és gondozásában kiadott, de kivonatos Napló-kötetek, a torontói Vörösváry Kiadónál posztumusz megjelent (addig hiányzó) Napló 1984–1989, és az Ami a naplóból kimaradt sorozat – nem tartalmazták az író összes bejegyzését, ezért A Teljes napló árnyaltabb képet ad a szerző nyelvfelfogásáról, a különböző nyelvekkel kapcsolatos megjegyzések jellegéről, arányáról, változásairól az évek során.

A kérdés nyilvánvalóan összefüggésben van Márai életével: egyrészt születési helyével és származásával, másrészt azzal, hogy életének nagy részét külföldön töltötte. Amikor 1943-ban elkezdte írni naplóját, a történelmi események következtében élete első nagy válságát élte át (Márai, 1943: 51), ennek következményeként érezte úgy, hogy el kell hallgatnia, vissza kell húzódnia a naplóba (Márai, 1943: 58), sőt, hogy el kell hagyni az országot. Ez pedig már az első pillanattól kezdve szorosan összefüggött nála a magyarsággal és a magyar nyelvvel kapcsolatos gondolatokkal:

 

Elmenni innen, mihelyst lehet. Ha élek még, ha lesz erőm és módom, elmenni innen. Magyarul írni, odakünn is, a magyarság neveléséért dolgozni. De elmenni innen. (Márai, 1943: 102)

 

Az 1948-as évben önkéntesnek és átmenetinek indult, végül azonban véglegessé váló emigrációjának minden szakaszában (1948 és 1952: Olaszország, Nápoly; 1952-1967: Egyesült Államok, New York; 1967-1980: Olaszország, Salerno; 1980-1989: Egyesült Államok, San Diego[2]) jól tükröződik az író szoros kötődése anyanyelvéhez, miközben már az első pillanattól kezdve megjelennek az életében fontos szerepet játszó idegen nyelvek is. Ebben a tanulmányban a különböző nyelvekre való utalásokat fogom vizsgálni a Teljes naplóban.

Felmerül Márai esetleges többnyelvűségének kérdése is. Ennek vizsgálatához Bartha Csilla A kétnyelvűség alapkérdései című könyvét hívom segítségül, melyben több definícióval is találkozhatunk[3]. François Grosjean szerint „a kétnyelvűség két (vagy több) nyelv rendszeres használatát jelenti, és kétnyelvűek azok az emberek, akiknek a mindennapi életben szükségük van mindkét nyelvre (vagy többre), és ezeket használják is” (Bartha, 1999: 38 cit. Grosjean, 1992: 51). Ennek alapján Márai esetében beszélhetünk kétnyelvűségről (illetve többnyelvűségről), hiszen külföldön eltöltött évei során a mindennapi életben több nyelvet kellett használnia. Vizsgálatunkba érdemes még olyan, a szociolingvisztikai megközelítésben alkalmazott szempontokat is bevonni, „mint az életkor, az elsajátítás sorrendje, kontextusa, a nyelvek használati köre, a hozzájuk fűzött attitűdök stb.” (Bartha 1999: 40). A spanyol Medina López például az életkorból kiindulva tesz különbséget gyerekkori, kamaszkori és felnőttkori kétnyelvűség között (Medina López, 2002: 20), s ebből kiindulva Márai esetében a német és a francia nyelv a gyerekkori (és fiatalkori), míg az olasz és az angol a felnőttkori kétnyelvűség típusába tartozik. Látni fogjuk azonban azt is, hogy az életkor mellett az elsajátítás kontextusa és a különböző nyelvekhez való viszonyulás is alapvető szerepet játszott a szerző (esetleges) többnyelvűségének kialakulásához. Végül Einar Haugen megállapításából kiindulva, mely szerint a kétnyelvűség „azon a ponton kezdődik, amikor is egy nyelv beszélője teljes, jelentéssel bíró megnyilatkozásokat képes létrehozni a másik nyelven” és „minden lehetséges fokozaton keresztül egészen addig a készségig fejlődhet, amely arra teszi képessé a személyt, hogy egynél több nyelvi környezetben tudjon otthonosan mozogni” (Bartha 1999: 37 cit. Haugen, 1953: 7), feltetjük a kérdést vajon Márai milyen szinten tudta elsajátítani a különböző idegen nyelveket. Mindezt a Teljes napló bejegyzésein keresztül fogom vizsgálni.

 

 

 

2. A magyar nyelv A Teljes napló tükrében[4]

 

Ha kronológiai sorrendben térképezzük fel Márai megnyilvánulásait a magyar nyelvről és a magyar nyelven történő önkifejezésről, talán ellentmondásosnak tűnhet, hogy a napló első – 1943-as – kötetében lejegyzett „hallgatni kell” gondolatot emeltem ki először. „Most el kell hallgatnom, vissza kell húzódni ebbe a naplóba, regényembe, az írásba (…). Nem tehetek mást” – mondja az író (Márai, 1943: 58), s jól látszik, hogy a valós kommunikációs lehetőség hiányát pótolja számára az írás, még akkor is ha a „fióknak dolgozni” (Márai, 1944: 228; 1945: 75, 164, 167) tulajdonképpen „belső emigráció” (Márai, 1943: 141), tehát eltávolodás azoktól, akikhez valójában szólni szeretne az író (vagyis a magyar nyelvű közönségtől). Márai már ekkor érzi, hogy ha a helyzet nem változik, ezt a befelé fordulást a kényszerű valós emigráció követi majd, és az „elmenni innen” gondolat 1945-re a napló vezérmotívumává válik: az „elmegyek ebből az országból” (Márai, 1945: 20) kifejezést az „el kell menni Magyarországról” ill. „el kell menni innen” többszörös ismétlése (Márai, 1945: 32, 34, 102, 112, 129, 130, 164, 228, 275, 319, 321, 328, 337) hangsúlyozza. Hogy mennyire összefonódik ez a szándék a magyar nyelv kérdéskörével, jól látszik például a következő sorokból:

 

Az én koromban már nem könnyű hazát változtatni; írónak, aki más különben is az anyanyelv légkörében tud csak lélegezni, csaknem lehetetlen. S mégis el kell menni innen, mihelyst lehet. (Márai, 1945: 34)

 

Kivándorolni mindenki számára életveszélyes műtét. (…) Az én számomra ez a műtét halálos is lehet. Mindenki más csak egy országból vándorol ki, mikor elhagyja szülőhazáját; de én, az író, egy anyanyelvből; s ez több, végletesebb „haza” mindennél. (…) Az író számára minden idegen nyelv: jelbeszéd. Mégis el kell menni innen. (Márai, 1945: 130)

 

Rónay László és Lőrinczy Huba szavait idézve elmondhatjuk, hogy 1948 késő nyarán bekövetkezett önkéntes, de „életfogytig tartónak aligha tervezett” (Lőrinczy, 1993: 55) emigrációjába „úgy viszi el anyanyelvét, mint valamilyen titkos szerződést, ami életének értelme, amit ruhája bélésében ment át idegenbe. És ott megőrzi, mindenáron, minden módon, mert máskülönben nem tud írni, csak dadog” (Rónay, 2005: 476). Különösen intenzívek az 1950–1951-es évek: ekkor, az amerikai emigráció közeledtével talán még gyakrabban gondol a magyar nyelvre, mint különben, nem véletlen, hogy éppen ekkor írja meg a Halotti beszédet. Az esemény épp egybeesik első napjaival a Radio Free Europe-nál, s az első nap, amikor ő is beszél a rádióban, magyarul, a magyarokhoz, „nagy felelősség” (Márai, 1951: 404) és különösen fontos Márai Sándor számára. Ez követően kerül sor az író áttelepülésére Olaszországból Amerikába, ami – minden bizonnyal a távolság miatt is – a magyar nyelv szempontjából valósággal megrémíti:

 

Meg akarok tanulni angolul, és nem akarok elfelejteni – egyetlen szót sem – magyarul. Arany után tehát az Essential English egyik fejezetét olvastam, ugyancsak figyelmesen. De az író, aki öntudata szerves részévé fogad egy idegen nyelvet, mindig öli kissé magát. (Máray, 1952: 78–79)

 

Ekkor kezd különös erővel kapaszkodni kedvenc magyar íróinak írásaiba, s válik mindennapos olvasmányává Arany János és Vörösmarty Mihály. Mint mondja, „nem lehet elég rendszeresen olvasni Vörösmartyt és Aranyt, mert hihetetlen, milyen gyorsan sorvad idegenben a nyelvi öntudat” (Márai, 1952: 115), s néha, olvasás közben eltölti „a rettenet”, amikor azt kérdi magától, hogy tud-e még magyarul (Márai, 1952: 131). Az év zárógondolatai között pedig újból megjelenik, hogy a fiókjának akar írni, és saját magának, magyarul (Márai, 1952: 104, 105, 189; 1953: 259). 1953 nyarán azt állítja, hogy „közösséget vállalni a nyelvvel, magyarul írni, magyaroknak” alapvető számára (Márai, 1953: 315), ám ekkor már nem biztos abban, hogy hazatérne-e Magyarországra: „Azt hiszem, nem lehet többé teljesen hazamenni” – mondja (Márai, 1953: 315). Ezzel beáll egy fordulat: már nem Magyarország számára az otthon, a haza, már nem akar feltétlenül hazamenni, kizárólag „magyarul írni, magyar nyelven kiadni” írásait (Márai, 1953: 382). A magyar nyelv az, amihez továbbra is hűséges kíván maradni.

 

3. Idegen nyelvek és többnyelvűség

 

A magyar nyelv mellett azonban már a napló megkezdésekor – tehát emigrációs korszaka előtt is – fontos szerepet játszott Márai Sándor életében az idegen nyelvek ismerete. Az 1943-as első naplót forgatva azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy a kassai polgári családba született Márai számára a régió többnyelvűsége nyomán természetes volt a német, és a korszak polgári társadalmára jellemző igényesség következtében magától értetődő volt a francia nyelvtudás. Emellett ne feledkezzünk meg többéves németországi és franciaországi tartózkodásáról sem (1919 és 1928 között). A Márait eleve jellemző többnyelvűséget erősíthették e fiatalkori utazások.

A naplókban először francia és német nyelvű olvasmányokra találunk számos explicit utalást. Ugyanakkor a beszéd, a szóbeli kommunikáció, a kifejezőkészség tekintetében a feljegyzések némileg ellentmondásosak, főleg pár év múlva (amikor az írónak még több nyelvet kell használnia). Míg egy helyen kijelenti: „A francia és német élő, akadálytalan nyelv számomra” (Márai, 1950: 162), egy zürichi rádiós felolvasás kapcsán azt állítja: „Most, mikor hangosan kell németül beszélnem, meggyőződöm róla, hogy nem tudok németül.” (Márai, 1950: 77–78), a francia beszéd pedig „tűrhetően megy, csak utána – kétórás francia akrobatamutatvány után – az összeesésig fáradt vagyok” – osztja meg az olvasóval (1948: 211).

A magyarországi politikai körülmények által kikényszerített emigráció első fontos állomása, Olaszország, új nyelvtanulási közeget jelentett számára. Márai ekkor már 48 éves volt, tehát korai többnyelvűségével szemben itt kései nyelvtanulásról van szó, ugyanakkor némiképp rá is volt kényszerítve, hogy megtanuljon olaszul. A mediterrán légkör és az olasz nép iránt érzett szimpátiája azonban ezt a nyomást minden bizonnyal enyhítette. Emigrációja után egy évvel, 1949-es naplójában még felkiált: „A nyelv, az idegen nyelv, ez az összeesküvés!” (Márai, 1949: 429), majd megenyhül, és kicsit keserű humorral meséli: „A nyelv, mindig ez a bizonytalanság. Azt hiszem, ezt mondottam olaszul: »Ma a városban voltam.« De lehet, hogy ezt mondottam: »Ma az erődítésben valék.«” (Márai, 1949: 433). Egy évvel később pedig már biztosabb nyelvtudásra és az olasz  nyelv szépségére utal:

 

Az olasz nyelv az elmúlt két évben valahogy felnyílt számomra: rossz kiejtéssel és valószínűleg durva nyelvtani és szórendi hibákkal, de elég könnyen beszélem ezt a szép nyelvet, amely inkább ének, mint nyelv, dallama lényegesebb, mint a szintaxisa. Olaszul csaknem akadálytalanul olvasok. (Márai, 1950: 162)

 

Érdekes tény, hogy az olasz nyelv szövegszerűen nem jelenik meg az 1943 és 1957 közötti naplókban, és az olasz szerzőket – például Pirandello darabjait – is franciául olvassa Márai: „Befejeztem Pirandello négy színdarabjának olvasását. Six personnages, aztán Chacun sa vérité, Henri IV. és Comme ci, comme ça, valamennyi jó francia fordításban.” (1960: 291) – írja pár évvel később, Amerikában. Második olaszországi emigrációja után ez megváltozik: az 1970-es naplóban például már megjelennek olasz kifejezések is.

Már Olaszországban elkezd tanulni angolul, és ennek folyamata követhető legjobban A Teljes naplóban. Az angol nyelv elsajátítása kényszerként jelent meg az író életében. Már jóval emigrációja előtt, az 1945-ös naplóban, amikor egyre inkább úgy érzi, kénytelen lesz „elmenni, a kéziratokkal és lehetőleg teljes angol nyelvtudással Nyugatra” (Márai, 1945: 75) jól látszik, hogy egyik alapvető feltétele ennek a menekülésnek az angol nyelvtudás: „Ha (…) megtanulok e két évben angolul: akkor remélhetem, hogy kijutok ebből a robinsoniádából külföldre. Itt nem köt többé semmi (…). El kell menni innen” (Márai, 1945: 112). A következő évben egy egészen rövid bejegyzés – „Angol lecke a rádióban. Csak az utolsó szavakat hallom” (Márai, 1946: 293) – arra enged következtetni, hogy ezeket az angol nyelvleckéket Márai követte a rádióban, és két év múlva, egészen pontosan 1948. május 11-én (a bejegyzés fontosságát jelzi a dátum pontos megjelölése, ami ritka a naplókban), amikor „az angol rádió (…) bejelenti, hogy az Egyesült Államok kormánya felszólította a Szovjetunió kormányát, kezdjenek el tárgyalásokat minden, a két hatalom között felmerült ellentétes álláspont megvitatására” (Márai, 1948: 138), Márai hozzáteszi: „Két esztendeje, nappal és éjjel várom, hogy az angol rádió megszólaljon és bejelentse ezt a hírt” (Márai, 1948: 152), amiből arra következtethetünk, hogy nemcsak hallgatta, de értette is az angol rádió adásait.

1950-ben, bár még mindig Olaszországban van, az olasz Biblioteca Nazionale és a francia könyvtár mellett sokat jár az amerikai és az angol könyvtárakba. Ez utóbbi kapcsán jegyzi le egyszer:

 

Délután az angol könyvtárban. (…) Az angol olvasás, ha az újságírás határán lebeg a szöveg, már megy valahogy: körülbelül minden harmadik szót értem, s a végén valahogy értem az egészet, amit olvastam… De ez a küzdelem az angollal, ötvenéves korban, meglehetősen reménytelen. (Márai, 1950: 11)

 

Attól a pillanattól kezdve azonban, amikor hosszas habozás után végleg eldönti, hogy kivándorol(nak) Amerikába, a naplóbejegyzések szerint egészen pontosan 1950. július 9-én – „Július 9. Elhatároztam, hogy kivándorlok Amerikába.” (Márai, 1950: 159) –, az angol nyelvtudás égetően szükségessé válik, s ezt a naplóbejegyzések tökéletesen rögzítik. Erre utal nemcsak a bejegyzések tartalma, hanem a téma intenzitása (nyolc oldalon keresztül a napló állandóan visszatérő témája a nyelvtanulás):

 

Július 20. Néhány napja megint angolul tanulok: egyedül, könyvből, sok előző kísérlet, tanítók és kurzusok után. Ötvenéves koromban, a Posillipo tetején, az amerikai kivándorlás távlatában ez az angol nyelvtanulás igazán olyan, mint amikor a halálraítélt – kivégzés előtt, egyedül, cellájában –‚ gyorsan nekiül még angolul tanulni. (Márai, 1950: 162)

 

Mindennap két-három óra angoltanulás, egyedül. Most, mikor leporolom angoltudásom szerény kelléktárát, meglepetéssel látom, hogy a sok tanulás, olvasgatás nem volt egészen hiábavaló; igazában többet és jobban tudok angolul, mint képzeltem. Összerakom ezeket a töredékeket, de persze egy pillanatig sem képzelem, hogy más is lehet belőle, mint egyféle tolvajnyelv, melynek segítségével elügyeskedem az angol világban. (Márai, 1950: 166)

 

Július 27. Az angol nyelv most, hogy minden erőmmel elmerültem benne, csakugyan elnyel, mint a hullámzó tenger. De azért tempózom, ahogy tudok, s meglepetéssel látom, hogy ez a nyelv most, mikor minden következménnyel birkózom vele, nem olyan idegen, mint képzeltem.

Végtelen gazdag, szeszélyes, kiszámíthatatlan. De nem olyan nehéz, mint az olasz, nem olyan bonyolult, mint a francia. És meglepően sok humora van ennek a nyelvnek. Belső, alkati humora. (Márai, 1950: 166)

 

Néhány napja állandóan 36 fok hőség. (…) Ebben a hőségben (…) tanulok angolul, s közbül – reggel és este – fürdöm a tengerben. Mindebben van valami fantasztikus, valószínűtlen. Délben a tuniszi rádiót hallgatom, s közbül – gondolatban – iparkodom lefordítani angolra a speaker francia szövegét. Teljes Bábel, érzelmileg is. (Márai, 1950: 166)

 

Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy tüzes nyelvek alakjában megszállt a Szentlélek. Valószínűbb, hogy csak úgy szólalok meg angolul, ha egyszer megszólalok, mint a Bálám szamara. De úgy érzem, nehezen, borzalmas kiejtéssel, minden különösebb igeragozási és deklinációs hibák nélkül meg tudok szólalni – csak a prepozíciók megfoghatatlanok –‚ s rövid idő előtt ez a lehetőség is elképzelhetetlen volt számomra. Azt hiszem, tudok annyira angolul, mint egy néger kazánfűtő. Ezzel a tudással már el lehet indulni.

Ugyanakkor meglep, milyen sok a szavam – francia és latin szóemlékeim most nagylelkűen kisegítenek. A szavak rögzítésének egyetlen módja, hogy mondatokat fogalmazok. A hűtlen, röpködő szó, amely addig egyetlen agysejtben sem tudott megragadni, a szintaxis légypapírján aztán rögződik. (Márai, 1950: 166–167)

 

Állandósult 36-39 fok napok óta. Mindennap 3-4 órát tanulok angolul, egyedül. Keveset olvasok. (…) Ebben a hőségben csak létezni lehet; s angolul tanulni. (Márai, 1950: 168)

 

Az angol nyelvtant most már egészen tisztán látom és tudom, csak a rendhagyó igék többségét kell bemagolni... Az igeragozás és a deklináció az a két szög, amire lassan felaggatom franciából és eredeti angolból összeszabdalt szókincsemet. (Márai, 1950: 169)

 

Hamarosan utal angol nyelvű olvasmányokra is:

 

Szeptember 7. Olvasmány, Conrad: Nostromo (németül) és Faulkner, gyűjteményes kiadása az elbeszéléseknek (angolul). (Márai, 1950: 192)

 

Szeptember 8. Az amerikai könyvtárban. Az utolsó három hónap megfeszített, magányos angoltanulásának eredményei mutatkoznak: ha szótárral is, de akadály nélkül és kihagyások nélkül tudok most angolul olvasni. Nem hiszem, hogy bármi elvész így számomra a szöveg értelméből. (Márai, 1950: 193)

 

Figyelemre méltó, hogy bár Márai nem sűrűn és nem következetesen látta el pontos dátummal a bejegyzéseket, ebben az esetben egészen pontosan meghatározható, hogy az 1950. július 20. és szeptember 8. közé eső időszakban nem csupán intenzíven foglalkozott az angoltanulással, hanem ezt részletesen le is jegyezte naplójában. Novemberben és decemberben már Huxleyt és Faulknert olvas angolul, bár ez utóbbinak egyetlen szavát sem érti, és minden pillanatban a szótárt kényszerül lapozgatni (Márai, 1950: 241). Valószínűleg ez az intenzív tanulás (melyet csak fokoz az amerikai kivándorlás kapcsán érzett nyugtalanság) vezet oda, hogy többnyelvűségének állapotát ekkor így írja le:

 

A nyelvi Bábel, amelyben élek – olasz, német, angol, francia, magyar beszéd és olvasmány, ahogy a nap hozza –‚ lassan kezd átalakulni öntudatomban egyféle halandzsává. Megesik, hogy a mondatot magyarul kezdem elgondolni, olaszul folytatom, és franciául vagy angolul fejezem be, ahogy tudom. (1951: 241)

 

A következő, 1951-es évben továbbra is intenzíven leköti az angoltanulás. A British Council angoltanfolyamára jár, mindennap tanul, ezt kiegészíti angol nyelvű olvasmányokkal, és elmondja, hogy beszélni még nem tud, de már megesik, hogy angolul gondolkozik. „A gondolat számára nem probléma a kiejtés” (Márai, 1951: 303) – közli némi humorral. A nyelvtanulásra vonatkozó bejegyzések a későbbi évek naplóiban egyáltalán nem relevánsak. Az angol nyelv lassan megszokott, természetes közeggé válik Márai Sándor számára. Új elem jelenik meg: vállalkozik arra, hogy az angol és a magyar nyelvet összehasonlítsa:

 

A magyar nyelvben a szavaknak nincs nemük – a névelő neutrális. Ez hiba. A nyelvi – tehát emberi – fejlődés során a nagy nyelvek mindig nemekkel különböztetik és értékelik a fogalmakat. A magyarban és az angolban nincs grammatikai nem. Szép nyelv mind a kettő, de ez a nyelvi hiányosság elmond valamit a két nép karakteréről. (Márai, 1953: 419)

 

Milyen szegényes ez az óriási angol nyelv, hétszázezer szavával, hordalékelemeivel, három konjugációs idejével, primitív szintaxisával. Mennyivel gazdagabb, szellemibb a magyar! (Márai, 1954: 27)

 

Vajon Máraiban felmerült valaha az írói többnyelvűség gondolata? Néha vállalkozik arra, hogy saját maga fordítsa műveit németre, majd – nevelt fia, János közreműködésével – angolra. Ezt azonban inkább közös tevékenységnek, egyfajta játéknak tekinti. A végső döntése mindig az, hogy inkább ír a fiókjának, de a magyar nyelvhez hűséges marad:

 

Január 2. Green is arról panaszkodik Amerikában, a háborús évek végén, hogy nem lehet a „fióknak dolgozni” – az írónak kell a tudat, hogy rögtön van kiadója, közönsége, visszahangja. S ezt olyan író panaszolja, aki végül is „világnév”, s hozzá még kétnyelvű író, egyformán tud angolul és franciául… Mit szólhatok én, amikor ezt a panaszt olvasom? Semmit. Írok tovább, a fiókomnak, magyarul. (Márai, 1950: 7)

 

Nem engedem, hogy ez az élethelyzet – kiszakítva a magyar nyelvből, visszhangtalanul – megtörje az életem munkáját. Ha a fióknak, ha egy embernek, de folytatom. (Márai, 1955: 299)

 

Érdekes módon, bár a spanyol nyelvet nem sorolhatjuk a Márai által beszélt nyelvek közé – csak egy rövid utalás található egy későbbi, 1960-as naplóbejegyzésben arról, hogy elkezd spanyolul tanulni (Márai, 1960: 332) –, nyelvi világának elemzésekor érdemes megemlíteni egy spanyol gondolkodó, José Ortega y Gasset hatását Márai Sándorra, épp a nyelvvesztés, a nyelvválság kapcsán. Bár Fried István (Fried, 2007: 169–183) foglalkozott Márai és a spanyol világ kapcsolatával, különös tekintettel Ortega hatásával Máraira, Czetter Ibolya az, aki megállapítja, hogy Márai nyelvkoncepciójának – Wilhelm von Humboldt, Ludwig Wittgenstein, illetve Kosztolányi Dezső mellett – egyik legkiemelkedőbb „tápláló forrása” volt Ortega (Czetter, 2002: 10).  Mindketten

 

foglalkoztak ugyanis a nyelv és a gondolkodás viszonyával (…). Gondolkodáson nemcsak következtetési, problémamegoldási folyamatokat, fogalomalkotó, absztrakciós készséget értettek, hanem inkább gondolkodásmódot, életformát, világképet, amelybe minden kogníció és a nem racionális aspektusok is, mint például az érzetek, érzések stb., sőt még a hallgatás, a hallgatag tevékenység is szükségszerűen beletartozik. (Czetter, 2002: 11)

 

Valóban, amikor Márai (valószínűleg német nyelven) Ortega traktátumát olvassa “a hallgatásról e nagy brahmannról” (Márai, 1947: 134), éppen a hallgatást emeli ki:

 

Talán így lehetne, bicskaheggyel vagy tollheggyel, tovább faragni az ortegai ötletet: az életet nemcsak átbeszéljük és átcselekedjük, hanem át-is-hallgatjuk. A hallgatás is cselekmény, mint a beszéd vagy a tett. Az igazi hallgatás – amikor valamiről hallgatunk s végül amikor a legfőbbről, a világról szerzett zsiger-öntudatunkról hallgatunk – legalább úgy világalakító cselekedet, mint a tett. Persze nem elég hallgatni. Tudni is kell, halálos pontossággal, mi az, amiről hallgatunk. S közbül lehet beszélni is. (Márai, 1947: 134–135)

 

A magyar nyelven történő írás és a hallgatás mellett azonban mindig felmerülnek az idegen nyelvű fordítások, már csak azér tis, mert művei megjelentetése a különböző idegen nyelveken anyagi szempontból is végtelenül fontos Márai számára. Ennek ellenére megfigyelhető bizonyos ingadozás. Először csak magyarul szeretne megjelenni, a magyarul olvasóknak írni, foglalkoztatják a külföldön megjelenő magyar emigrációs lapok, egy magyar kiadó létrehozása külföldön stb. Az idő múlásával azonban nagyrészt a külföldön megjelent fordítások jogdíjából tudna megélni, és ebből tudná eltartani családját is. Az 1949-es naplóban egyre elkeseredettebben panaszkodik a külföldi kiadók megbízhatatlansága miatt, akik őt egyenesen átverik, meglopják, főleg „a hamburgi Tóth” (Márai német nyelvű kiadójának, a Toth Verlagnak a tulajdonosa), de a finnek, a svédek, a norvégok, a hollandok, az olaszok, és a spanyolok is. Márai többször említi azt a jelenséget, hogy a kiadók részéről egyfajta diszkrimináció nyilvánul meg a magyar írókkal szemben. Mégsem adja fel. 1949-ben még meg is rendel – saját költségére – egy fordítást. A „Polgár vallomásai kéziratát” fordíttatja le németre, és döntését így indolkolja: „A jövőben így kell dolgoznom, mert a magyar nyelvből nem tudok másképp kitörni” (Márai, 1949: 107). Ugyanebben az időszakban kezd el arra törekedni, hogy a külföldi olvasók számára átalakítsa műveit: kihúz belőlük olyan részleteket, melyek a külföldi olvasók számára nem érdekesek, vagy egyenesen rossz képet adnának a magyarságról. Hogy mennyire bízik a fordításokban? Sokszor szkeptikus:

 

Mi lesz mindabból, amit írunk vagy gondolunk, fordítók kezében, mások képzeletében? Mifajta félelmes félreértés minden szó, mellyel ember az emberhez fordul? (Márai, 1943: 27)

 

Az emigráns zenész, festő végül is nemzetközi nyelven beszélnek a világhoz. De az író örökké csak érthetetlen nyelvén beszél, hasztalan fordítják le. (Márai, 1949: 181)

 

Néhol a fordítást önmagában értékeli, de az idegen olvasókra tett hatásban kételkedik:

 

A mai postával megkaptam „A féltékenyek” spanyol kiadásának két példányát. A borítólap kissé csiricsáré, de a papír és a nyomás szép, s a fordítás, úgy hallom, jó. A könyv néhány hét előtt jelent meg, és nem tudom elképzelni, hogyan hat majd ez a regény a spanyol olvasóra, mit értenek meg a jelbeszédből. A fordítás a teljes szöveget adja vissza, nem hagytak ki semmit. (Márai, 1950: 20)

 

Az 1949-es év talán az az év, amikor legtöbbet foglalkozik a különböző idegen nyelvű – holland, dán, német, olasz stb. – kiadásokkal, s ugyanakkor minden gondolatára rányomja bélyegét a (részben anyagi) bizonytalanság – „a jövőt sűrű, sötét fátylak borítják” (Márai, 1949: 177) – és a pesszimizmus, miközben legbelül próbál erős maradni. Miután azonban a „Polgár vallomása” német kéziratát lemondó levéllel kapja vissza a német kiadótól, végképp arra a következtetésre jut, hogy:

 

Idegen olvasók, kiadók kegyét és ízlését kiszolgálni, ez az öngyilkosság egyik rossz fajtája. Hazai, magyar olvasók nélkül a süket semmibe írni: ez is öngyilkosság. (Márai, 1949: 260)

 

Nem tudok, nem is akarok szakítani a magyarsággal, őrület és öngyilkosság még a gondolat is! De néha megcsap a messziből az az áporodott erkölcsi hullabűz, amely a magyar társadalom szellemi teteméből felpárolog, hazulról, vagy itt idegenben. (…) Mindezzel nem lehet közösséget vállalni. Egyedül kell maradni, egyedül a magyar nyelvvel, Károlival, Pázmánnyal, Vörösmartyval, Arannyal, Babitscsal, Kosztolányival, Krúdyval... Egyedül, halálig. (Márai, 1949: 419)

 

 

4. Idegen nyelvek a szövegben és intertextualitás

 

Annak ellenére, hogy a naplókat Márai magyarul írja, idegen nyelvű szavak és idézetek már a Teljes napló első kötetében is megjelennek. Ezek száma, hosszúsága és jellege azonban az évek múlásával változik. Az első években csupán rövidebb francia és német szövegeket találunk, ezek mellé lassan felsorakoznak az egyre gyakoribb és egyre hosszabb angol nyelvű idézetek (majd a későbbi időszakban olasz szavak is).

Az angol nyelvű szövegrészek vizsgálata különösen figyelemre méltó. Egészen pontosan 1952-ben, New Yorkba költözésének évében jelennek meg a szövegben az angol mondatok illetve szövegrészek, melyekből néhányat idézek:

 

Délelőtt az Inmigration Office-ban, ahol átvesszük a First Papert. (1953: 133)

 

Délelőtt a városban, a Second Avenue-n. Ez a magyar utcasor; az üzletek táblája néhol magyar nyelvű. Paprikás Weisz s a többiek. Magyar hentes, cukrász. Ez a miniatűr magyar gettó rendkívül szomorú. Lehet, hogy végül ez marad meg Magyarországból? (1953: 134)

 

A Voice of America magyar osztályán (…) egyik napról a másikra kilenc hivatalnokot, újságírót bocsátottak el. (1953: 291)

 

A fenti példákban tulajdonképpen kódváltás történik, melyet néhány kifejezés képvisel a magyar mondatok szerkezetébe integrálódva. A függőségi viszonyokat az angol kifejezéseken magyar ragok jelölik (l. Inmigration Office-ban, First Papert stb.). A jelenséget az motiválja, hogy a nyelvileg „idegen elemek” hozzáférhetővé teszik a jelölt dolgok „idegenségét”, a magyartól különböző téri-kulturális beágyazottságát. A példákban utcanevek, intézmények, egy konkrét hivatali nyomtatvány megnevezéséről van szó. A First Paper és a Voice of America esetében Márai tipográfiai eszközökkel is elkülöníti ezeket a magyar szövegkörnyezettől, megoldásával a reflektáltságot hangsúlyozza, megerősítve ezzel a magyar fordítás elvetésének szándékosságát.

A későbbi naplókban megjelenik az úgynevezett „nyelvi lapszus” esete is, amikor Márai egy magyar kifejezés helyett angol szavakat használ, egy lexikális rést próbál a kódváltással pótolni (mintha ez kézenfekvőbb lenne egy-egy gondolata kifejezésére, mint a magyar megfelelő). Ne feledjük el azonban, hogy a kódváltásnak ezek a példái tudatos választás, döntés eredményei Márai esetében. A tudatosság mindig feltételezhető a kifejezések megválasztására gondosan ügyelő írónál. Több esetben pontosan az a célja, hogy angol nyelvű (amerikai) tartalmakat beidézzen, rájuk irányítsa a figyelmet. Ezt figyelhetjük meg az 1957-es napló bejegyzéseiben, ahol szembetűnő, hogy az író teljes természetességgel illeszt angol nyelvű kifejezéseket és idézetet a magyar nyelvű szövegbe. Néhány példa:

 

Wait a minute. (Márai, 1957: 77)

 

… előzőleg egy évtizeden át ígérték, hogy these people can count on us. (Márai, 1957: 86)

 

 November 9. Gyilasz: The New Class. Bevezetőben az örök nosztalgikus mondat: It consider it superfluous to criticize Communism as an idea... It would be wrong to criticize these basic ideas, as well as vain and foolish. Kilenc éven át valósította meg a gyakorlatban a „basic idea”-kat. Most Tito börtönében ül, mert a contemporary communism nem tetszett neki. Mindig, örökké ugyanaz a hazugság, mindenütt. (Márai, 1957: 87)

 

Ezekben az esetekben a kódváltás motivációja az előbbiektől eltérő. Az angol nyelvű szövegrészek idézetek, akkor jelennek meg, amikor Márai bizonyos eseményekről nem magyarul, hanem más személyektől, más nyelven értesült. A kódváltás tehát a perspektiválás eszköze, jelzi, hogy az információ mástól (nem a megnyilatkozó szubjektumtól) származik. A perspektiválásnak ez a módja az idézés pontosságát, hitelességét szolgálja. Feltétlenül hozzá kell tennünk mindehhez, hogy az angol nyelvű beékelések száma az évek múlásával sem nő nagy mértékben, és mintha még arra is figyelne az író, hogy közben más nyelvek is (főleg a francia) ugyanígy megjelenjenek a szövegben.

A fenti példák ellenére azt is meg kell állapítanunk, hogy a naplóban található idegen nyelvű szövegrészletek nagyrészt irodalmi idézetek. Ha élete nem kényszerítette volna rá, hogy az idegen nyelvek a kommunikáció szempontjából is alapvetőek legyenek számára, akkor is mindig érdekelték volna az idegen nyelvű irodalmak, hiszen számára a műveltség, a kulturális tartalmak megismerése végtelenül fontos volt. Szekér Endre már megállapította, hogy „az irodalom vonzotta és vonzza legjobban Márait. Ha összeszámolnánk a különböző témák szerint a Napló sorait: végül azt állapíthatnánk meg, hogy legtöbbet, legszívesebben mindig az írókkal foglalkozott” (Szekér, 2010: 59), de maga Márai is említi ezt naplójában, amikor Henry James naplóját olvasva pont azt hiányolja, hogy

 

egyetlen bejegyzés sincsen a könyvben olvasmányokról – holott talán mégis ezek az igazi „találkozások”, legalábbis írók számára, a könyvek, az, ami „érdekes” a könyvekben – mindig érdekesebb, mint amit Londonban vagy Rómában vacsora közben egy bárónő fecsegett... De James soha nem beszél olvasmányairól, mintha soha nem kapott volna ösztönzést, ötletet, „témát” az irodalomtól, a könyvektől... (Márai, 1962: 217)

 

Mindezt azzal egészíteném ki, hogy nem csupán beszél olvasmányairól, elemzi és kommentálja más szerzők gondolatait, hanem sokszor szövegszerűen is szívesen idézi őket. A Teljes napló egyik kezdettől fogva leglényegesebb eleme az intertextualitás. Az író olvasmánylistája igen széleskörű, és bár sokszor előkészületeket is jelent az éppen akkor készülő mű megírásához, egyben képet ad Márai kedvenceiről, akiket – mint hangsúlyozza – többször újra és újra elolvas. Ilyenek például Shakespeare, Thomas Mann és Goethe, vagy a francia irodalom számos neves alkotója, mint például Stendhal, Malraux vagy Mauriac. A külföldi írók fontos világirodalmi referenciák, ezáltal próbál az ideák mentén kapcsolódni más gondolkodókhoz, a világirodalomhoz (nem irodalmi szövegek esetében pedig a világtörténelemhez). A naplókban megjelenő intertextualitás szorosan kapcsolódik azonban a többnyelvűség kérdéséhez is. Az első pillanatoktól kezdve láthatjuk, hogy Márai kifejezetten felhívja a figyelmet arra, hogy milyen nyelven olvas. Amikor olvasmányai francia és német nyelvűek, sokszor eredeti nyelven olvassa a szövegeket, az angol nyelvű irodalmak esetében pedig előbb kitér a fordításokra (például Shakespeare kapcsán), idővel pedig az eredeti angol szövegeket forgatja. Ugyanakkor ott vannak a magyar nyelv megőrzése szempontjából legfontosabb, állandóan visszatérő olvasmányai, a magyar irodalom nagy alakjai, akikbe első naplókötetétől az utolsóig mindvégig kapaszkodik. Legfőbb támasza Arany János, akit – mint a naplóbejegyzések konkrétan is bizonyítják – önkéntes száműzetése során úgy olvas, mint a Bibliát: rendszeresen, minden reggel, és nem múló áhítattal. A magyar írók művei nemcsak mint irodalmi érték jelentenek sokat Márai Sándor számára, hanem a hazához való legszorosabb kötődés kifejezőeszközét, magát a magyar nyelvet jelképezik számára, és nagy hatással vannak a magyar nyelvvel való kapcsolatára, nyelvhasználatára. Újra és újra visszatér Krúdy Gyula, Babits Mihály és Kosztolányi Dezső műveihez is, még azokban a pillanatokban is, amikor más irodalmat már nem volna kedve olvasni.

Végül csak röviden szeretnék utalni arra, hogy a naplókban említett művek az irodalmi műfajok szempontjából is érdekes információkkal szolgálnak. Márai a naplóírás megkezdése pillanatától kezdve folyamatosan olvasott napló jellegű írásokat (a számtalan, konkrétan említett naplóíró közül talán a legfontosabbak André Gide és Julien Green), és több alkalommal elmélkedett a különböző önéletrajzi műfajok (naplók, levelek) sajátosságairól. Rendkívül fontosnak tartotta az őszinteséget, különösen érdekelte, hogy megismerje a napló mögött rejtőző embert, hogy párhuzamot találván az olvasott író és saját sorsa között megértse saját magát (hogyan érez és gondolkodik például egy másik emigráns író, aki szintén éveket töltött Amerikában). Végső soron, ahogyan még a naplók egyik első kötetében összefoglalja:

 

Mi célja egy írói naplónak? Időrendben számot adni az eseményekről, a külvilágról? Ezt a feladatot az újságok fürgébben és alaposabban elvégzik. Beszámolni önmagunkról, arról, amit bennünk tükröz a világ? Közelebb kerülni a naplón át önmagunkhoz? Ez lenne igazi értelme. (Márai, 1945: 260–261)

 

Márai műfajokról szóló gondolatai érdekes módon tükrözik az emigrációban élő író és ember útkeresését. 1957-ben íródott naplójában például azt tapasztaljuk, hogy elmélkedik a versről (elsősorban a rím sajátosságairól) és főleg a drámai dialógusról, mely 1957-ben „az egyetlen lehetséges irodalmi műfaj”-nak tűnik számára (Márai, 1957: 68), és ez arra készteti, hogy átírja erre a műfajra korábbi műveit. Ez az átírás is útkeresés, de már irodalmi jellegű.

Egy olyan emigráns író irodalmi útkeresése, akinél – mint láthattuk – mindennek elengedhetetlen feltétele a magyar nyelv volt. Születésétől fogva adott volt számára a többnyelvűség, később arra kényszerült, hogy élete nagyobb részét idegen nyelvi (és kulturális) közegben töltse, s közben érdeklődése és műveltségre való törekvése is arra vezette, hogy mindvégig foglalkozzon „idegen” nyelvekkel, valamint az ezekhez köthető irodalommal, kultúrával és történelemmel. Naplóbejegyzéseiből kimutatható viszonyulása saját nyelvi tevékenységéhez, más nyelvekhez és beszélőkhöz, más kultúrákhoz, és főleg, hogy – mindennek ellenére – milyen tudatosan tartott ki a magyar nyelv mellett: hogy többnyelvűsége ellenére hogyan maradt mégis egynyelvű magyar író.

 

 

Bibliográfia

 

Bartha, Csilla (1999): A kétnyelvűség alapkérdései. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Czetter, Ibolya (2002): Márai sándor naplóinak nyelvi világa a retorikai alakzatok tükrében. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Fried, István (2007): „Márai Sándor és a spanyol világ”. In: Siker és félreértés között. Márai Sándor korszakok határán. Szeged, Tiszatáj Alapítvány.

--- (2012): Bevezetés az összehasonlító irodalomtudományba. Budapest, Lucidus Kiadó.

Lőrinczy, Huba (1993): „…személyiségnek lenni a legtöbb…”. Márai-tanulmányok. Szombathely, Savaria University Press.

Márai, Sándor (1992): Ami a Naplóból kimaradt 1945–1946. Budapest, Vörösváry Kiadó.

--- (1993): Ami a Naplóból kimaradt 1947. Budapest, Vörösváry Kiadó.

--- (1998): Ami a Naplóból kimaradt 1948. Toronto, Vörösváry Kiadó. 

--- (1999): Ami a Naplóból kimaradt 1949. Toronto, Vörösváry Kiadó. 

--- (2001): Ami a Naplóból kimaradt 1950–1951–1952. Toronto, Vörösváry Kiadó. 

--- (2003): Ami a Naplóból kimaradt 1953–1954–1955. Toronto, Vörösváry Kiadó.

--- (2006): A teljes napló 1943–1944. Budapest, Helikon Kiadó.

--- (2006): A teljes napló 1945. Budapest, Helikon Kiadó.

--- (2007): A teljes napló 1946. Budapest, Helikon Kiadó. 

--- (2007): A teljes napló 1947. Budapest, Helikon Kiadó. 

--- (2008): A teljes napló 1948. Budapest, Helikon Kiadó.  

--- (2008): A teljes napló 1949. Budapest, Helikon Kiadó.

--- (2009): A teljes napló 1950–1951. Budapest, Helikon Kiadó.

--- (2009): A teljes napló 1952–1953. Budapest, Helikon Kiadó.

--- (2010): A teljes napló 1954–1956. Budapest, Helikon Kiadó. 

--- (2011): A teljes napló 1957–1958. Budapest, Helikon Kiadó.

--- (2012): A teljes napló 1959–1960. Budapest, Helikon Kiadó.

--- (2013): A teljes napló 1961–1963. Budapest, Helikon Kiadó.

--- (2013): A teljes napló 1964–1966. Budapest, Helikon Kiadó.

--- (2014): A teljes napló 1967–1969. Budapest, Helikon Kiadó.

--- (2015): A teljes napló: 1970–1973. Budapest, Helikon Kiadó.

--- (2016): A teljes napló: 1974–1977. Budapest, Helikon Kiadó.

--- (2017): A teljes napló: 1978–1981. Budapest, Helikon Kiadó.

--- (2018): A teljes napló: 1982–1989. Budapest, Helikon Kiadó.

--- (1945): Napló (1943–1944). Budapest, Révai Kiadó.

--- (1958): Napló (1945–1957). Washington, Occidental Press.

--- (1968): Napló (1958–1967). New York, Dario Detti.

--- (1976): Napló (1968–1975). Toronto, Vörösváry Kiadó.

--- (1984–1985): Napló (1976–1983). München, Ujváry Griff.

--- (1997): Napló (1984–1989). Toronto, Vörösváry Kiadó.

Medina López, Javier (2002): Lenguas en contacto. Madrid, Arco Libros.

Mészáros, Tibor (szerk.) (2000): Éltem egyszer én, Márai Sándor. Fotók, emlékek, dokumentumok az író életéből. Budapest, Helikon – Petőfi Irodalmi Múzeum.

--- (2003): Márai Sándor bibliográfia. Budapest, Helikon Kiadó.

--- (2006): Köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam… Képek és tények Márai Sándor életéről. Budapest, Helikon − Petőfi Irodalmi Múzeum.

Rónay, László (2005): Márai Sándor. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Szekér, Endre (2010): Márai Sándor és világa. Budapest, Argumentum.

 

[1] A továbbiakban a cím megjelölése nélkül, az évet és oldalszámot megjelölve fogok hivatkozni a Teljes napló különböző köteteiben található bejegyzésekre.

[2] Márai életrajzi adatai tekintetében a legobjektívebb forrásnak a Múzeum Márai-hagyaték gondozója,  Mészáros Tibor által összeállított könyveket (Mészáros, 2000; 2003; 2006), illetve az általa összeállított és működtetett  https://pim.hu/hu/marai oldal tartom.

[3] Egyetértek Fried Istvánnal, aki megállapította, hogy „Az összehasonlító irodalomtudományi kézikönyvekből jórészt hiányzik a kétnyelvűség, a többkultúrájúság elemzésére ajánlott módszertani eljárás, egyáltalában, a kétnyelvűséget mintha átengednék a szociolingvisztikai vagy általában nyelvészeti diszciplínának. Aligha tagadható, hogy ezek bevonása az irodalmi kétnyelvűség vizsgálatába termékenyítő szempontokkal járulhat hozzá a művekben kimutatható „poeticitás” jellegének föltárásához.” (Fried, 2012: 172).

[4] Márai Sándor viszonyulását a magyar nyelvhez - a naplón kívül - számos, más irodalmi műfajhoz tartozó műve is mutatja, erre a tényre, valamint a magyar nyelv jelentőségére az író munkásságában több kutató is utal. Ezekből csak néhány hivatkozást emelek ki, elsődleges szándékom az, hogy a Teljes napló bejegyzéseire koncentráljak.