Emigráció előtt és után

Ha volt író, akinek mindene: életformája, világképe, erkölcsi meggyőződése maga volt az irodalom, akkor Márai Sándor volt az. Az írásban találta meg életének értelmét, és a kultúrában azt a szerves rendet, amelynek az egyén vagy az emberi közösség, így a nemzet minden törekvését és megnyilvánulását össze kell fognia. A régi humanisták és a felvilágosodás korának klasszikus eszményeket képviselő írástudói becsülhették ennyire az írott szót és azt a szellemi erőt, amit az irodalom jelent. Bizonyára nem véletlen, hogy Márai Goethében találta meg talán legelső szellemi mesterét: szüntelen őt idézte, rá hivatkozott. Azt azonban jól tudta, hogy a kultúra és a hatalom két külön dolog, és a szellemnek egyre kisebb a befolyása azokra, akik megszabják a társadalom és az egyén életének és tevékenységének kereteit.

Márai olyan történelmi korszakban élte le hosszúnak mondható életét, amely egyre-másra hozta a szellem és a kultúra fájdalmas vereségeit. Egyidős volt a huszadik századdal: alighogy serdülni kezdett, kiderült, hogy a szabadelvűségnek és a józan észnek az a biztos rendje, amely az európai liberalizmus történelmi sikereit követve alig egy évszázada kezdett felépülni, az erőszak érintésére egyszerre összeroppant. Az első világháború kitörése napok alatt söpörte félre mind a liberális, mind a keresztény hagyományokat és értékeket. A háborús vereség pedig elsodorta Márai szülőhazáját: a történelmi Magyarországot is.

A húszas években mindazonáltal sokan még számítottak arra, hogy a régi Európa lassanként mégiscsak helyreáll, és a szülővárosát, Kassát elhagyó és német és francia földön bolyongó Márai maga is azt remélte, hogy elhamvadnak az őrjöngés, a gyűlölködés tűzfészkei. A történelem hamarosan csúfosan megcáfolta ezeket a reményeket: a világháború örökségeként Európa nagy részén parancsuralmi rendszerek vették át a hatalmat, a nyugati demokráciák pedig láthatólag nem kívántak vagy nem tudtak fellépni a szabadság védelmében. Márai Sándor mind kiábrándultabban figyelte és értelmezte a bekövetkezett eseményeket. Hogy az ő szavát használjam: „sértődötten" vette tudomásul azt, hogy az erőszak és az ostobaság milyen eredményesen képes elsöpörni útjából azokat a kulturális és erkölcsi értékeket, amelyeket az évszázados fejlődés létrehozott. Sértve érezte magát, de nem maradt tétlen. Újságcikkekben, naplójegyzetekben, útibeszámolókban és regényekben vette fel a küzdelmet azzal az erőszakkal és műveletlenséggel, amely a kontinens nagy részén eluralkodott.

Szembe kellett néznie a hazáját is elnyelő nácizmussal, majd a második világháború után Közép- és Kelet-Európában berendezkedő sztálinista kommunizmussal. A negyvenes években már belső emigrációban élt, naplójában nem egyszer szólott arról, hogy a tűrhetetlen hazai viszonyok elől valami békésebb országba kellene távoznia. 1945 után egy kis időre mintha fellélegzett volna, azt azonban a Vörös Hadsereg első katonájának megjelenése pillanatában érezte, hogy ami következik, az nem lesz igazi felszabadulás. Valóban, csakhamar látnia kellett, hogy az éppen levert zsarnokság romjain máris egy újabb zsarnokság rendezkedik be: végül ezért választotta az emigrációt.

Bizalmat sohasem érzett az 1944 és 1945 fordulóján Magyarországra bevonuló szovjet hadsereg és a nyomában berendezkedő új hatalmi rend iránt, mégis némi megkönnyebbüléssel vett búcsút a fegyverzaj közepette lezáruló történelmi korszaktól, amelyben konzervatív és liberális polgárként, európai hívásokat követő gondolkodóként sohasem érezte igazán otthon magát. Márait részben eszményei, részben tapasztalatai fordították szembe a két világháború közötti magyarországi hatalmi berendezkedéssel és politikai kultúrával, és ezt a szembenállást többnyire kifejezésre juttatta írásaiban, mégis úgy érezte, hogy ami véget ért, az igazi értékeket is hordozott, például általában tiszteletben tartotta az írói függetlenséget és a lelkiismereti szabadságot. A berendezkedő szovjet hódoltságról, amint ez hamarosan kiderült, mindezt nem lehetett elmondani.

 

Márai Sándor egy magányos leányfalusi házban érte meg a háború végét, ahová feleségével, Lolával rejtőzött el Budapest ostroma elől. Ott fejezte be az 1943 és 1945 közötti időszak tapasztalatait és felismeréseit feldolgozó naplójegyzeteit, ezekkel a jegyzetekkel indult meg az a naplósorozat, amelyen élete végéig dolgozott, és amely emigrációs irodalmi tevékenységének talán legnagyobb írói eredménye lett. Naplójegyzetei hamarosan napvilágot láttak, még 1945-ben közreadta őket a Révai Kiadó, amely akkor már több mint másfél évtizede (1928 óta) jelentette meg egymást követő regényeit, elbeszélés- és esszéköteteit.

Leányfalusi magányában, mint már szólottam erről, Márai bizalmatlanul fogadta a korszakos történelmi változást, és az óvatos bizalmatlanság nyilvánvalóan gondolkodásának és világképének logikájából következett. Akkor, 1944 és 1945 fordulóján még nem voltak a beköszöntő új történelmi korszakról tapasztalatai, még annyi sem, mint néhány hónappal később, midőn megismerkedett a bevonuló új katonasággal és azzal a politikai tülekedéssel, amely nyomban a kezdet kezdetén mintegy „újratermelte" a magyar, pontosabban a közép- és kelet-európai társadalmakban oly általános erőszakot és korrupciót. Márai bizalmatlanságának akkor még történelembölcseleti és morális indoka volt: nem bízott abban, hogy bármilyen radikális politikai fordulat képes lesz átalakítani azt a politikai kultúrát, amely évtizedek során kialakult, s főként azokat az embereket, akiknek magatartását ez a politikai kultúra szabta meg. Mint később kiderült, ez az aggálya nem volt alaptalan.

Sokasodtak a naplóbejegyzések, mint mondottam, hamarosan az olvasók kezébe került a háborús napló testes – több mint ötszáz lapos – kötete, s haladtak előre az 1946-os, 1947-es jegyzetek is, ezek jó tíz esztendővel később Washingtonban, az Occidental Press jóvoltából kerültek az emigrációs közönség elé (Magyarországra legfeljebb az 1968-as második kiadásból jutott be néhány példány, az is az úticsomagok rejtettebb zugaiban). Márai azonban nemcsak ebben a – kétségtelenül a nyilvánosságnak szánt és szépirodalmi igénnyel készített – naplósorozatban adott számot 1945–1948-as tapasztalatairól. Verses könyv című, 1945-ben a Révai Kiadónál közreadott kötetében hatvanhárom rövid versben fejezte ki a történelmi korforduló zaklató és szorongató élményeit. Valóságos lírai rekviem ez a kis kötet, végső búcsú a Mikó utcától, ahol az író otthonát romba döntötte egy bomba, a várostól, amely ezer sebből vérezve tekintett a bizonytalan jövőbe, és egy kultúrától, egy életformától, amelyet alighanem véglegesen elsodort a háború. Két verset idéznék ebből a verseskönyvből, a Huszonhatodikat és a Huszonkilencediket:

A történelmi forduló során szerzett személyes tapasztalatokat és felismeréseket először – az eseményekkel egyidejűleg – versek és naplójegyzetek rögzítették. Az emigrációs élet körülményei között azonban mindinkább megnőtt az emlékezetben őrzött események súlya, tekintettel arra, hogy ezek nemcsak Márai egyéni sorsát fodították egészen más pályára, hanem Magyarország és Közép-Európa, bizonyos módon az egész európai civilizáció sorsát is. Így azután évtizedek múltán, a hetvenes évek elején az itáliai Salernóban Márai ismét visszatért az 1945–1948-as esztendők történetéhez: most már nem a napló, hanem a memoár formájában foglalta össze mindazt, amit el akart mondani. Így született meg és jelent meg 1972-ben Torontóban a Föld, föld! című emlékirat, amely még egyszer mérlegre helyezte az 1945-ös korszakváltás eseményeit és következményeit, egyszersmind megvilágítota azokat a körülményeket, amelyek Márait hazájának elhagyására kényszerítették.

A háborús napló nem bizakodott túlságosan a beköszöntő jövőben, az 1944 végén írott feljegyzések mégis elsősorban az éppen elmúlt korszakkal – az őskonzervatív és neobarokk magyar társadalmi berendezkedéssel – számoltak le, és csak kevéssé érintették a várható fejleményeket. „Ha vége ennek a háborúnak – olvasom az 1943–1944-es napló végén –, a feladatok mérhetetlen sora vár reánk, el kell temetni a halottakat, el kell takarítani a romokat, kenyeret kell adni az éhezőknek, valamilyen államfélét kell építeni a cserepekből, amit a rablógyilkos horda, melynek nagy része megszökött már, reánk hagyott. De ez a kisebbik feladat. Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban; ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a „jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint „keresztény magyar ember” előjogokkal élhet e világban, egyszerűen azért, mert „keresztény, magyar úri ember”, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem „keresztény-magyar”, vagy „úriember”, tartani a markát, s a keresztény-magyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a ”jobboldaliság” igazi értelme."

 

A beköszöntő új történelmi korszak azonban nagyon is gyorsan megmutatta valódi arculatát, tulajdonképpen nem is abban, hogy a szovjet hadsereg katonái miként viselkedtek, hiszen azt Márai is tudta, hogy egy megszálló hadseregtől, kivált, ha az egy ázsiai mintájú despotizmus képviseletében jelenik meg, nem várható sok jó, és elvégre a német fegyveres erők közép-európai jelenléte is az európai és külön a klasszikus német civilizációt megcsúfoló véres eseményekkel járt együtt. Márait köznapi tapasztalatai, a kommunista párt hatalmi befolyásának gátlástalan térnyerése, a politikai és rendőri rémuralom rendszerének fokozatos kibontakozása győzte meg arról, hogy az ország felemelkedésének nincsenek igazán esélyei. Szinte napról napra erősödött meg benne az a meggyőződés, miszerint előbb-utóbb el kell hagynia hazáját, és az emigrációt kell választania. 1948 nyarán már idegennek érezte magát abban az országban, amelyhez mindig ragaszkodott, ahová mindig visszatért. Kolumbusz matrózaként kémlelte a távoli fényeket és leste a földet, ahol partot érhet a veszélyek közül.

Ennek a távoli földet vigyázó készenlétnek a nyomán született a későbbi Föld, Föld!címe is. „El kell menni – olvasom a könyv utolsó lapjain – a szép, szomorú, okos és színes városból, Budapestről, mert ha itt maradok, belesorvadok az agresszív butaságba, ami itt körülvesz. És el kell vinnem innen valamit, ami talán rögeszme: az „én”-t, a személyiséget, amiből egyetlen példány van csak. (…) És nincs Eszme, Cél, amely kárpótol, ha ezt az „Én”-t elveszítem, ha feladom azt a másféle honvágyat, ami most átjárt, mint az ifjúság idejében a szerelem indulata, vagy a becsvágy izgalma: ha itt maradok, elsorvad bennem ez a vágyakozás. Elmenni innen valami felé… Olyan volt ez, mint egy különös, visszájára fordított „honvágy”. (Később, idegenben, soha nem éreztem honvágyat.) Igazában nem is „honvágy” volt az, ami most megszólalt, hanem Föld-vágy. És ez a vonzás éppen olyan nosztalgikus-kínos nyugtalanság volt, mint amit honvágynak neveznek. Vágy, látni a Földet – a kicsike még csak négy és fél milliárd éves, így olvastam –, látni ezt a vidékies, parányi bolygót, más távlatból, mint ahogy eddig láttam, egyszerre közelebbről és messzebbről, ha lehet (…) Látni a múló, egyetlen és érthetetlen Élet omlatag partjait és az égtájakat. Látni azt, amit a kolumbusi hajó árbockosarából látott a matrózgyerek, mikor, hajnal felé, izgatottan és rekedten kiabálni kezdett: „Föld, Föld!…"

Márai Sándor csakhamar vonatra szállt – elutazása elé a hatóságok nem gördítettek semmilyen akadályt –, és elindult az ismeretlenbe. Örökre búcsút mondott hazájának: rövid ideig Svájcban, majd Olaszországban, később New Yorkban, végül a kaliforniai San Diegóban töltötte emigrációs évtizedeit. Európától azonban sohasem tudott elszakadni, szinte minden esztendőben „hazalátogatott" Itáliába, Franciaországba, Svájcba, Németországba, Ausztriába. Megkedvelte Amerikát, de sohasem feledte el, hogy nemcsak születése, hanem sorsa és gondolkodása következtében is minden ízében európai. Szülőhazájára mindig féltő gonddal tekintett vissza, a magyarországi politikai rendszerről és ennek vezetőiről, haszonélvezőiről azonban következetesen indulatos haraggal beszélt. Megsértette őt a történelem, és ez a sértődöttség sohasem enyhült, nem bocsátott meg semmit, nem hajlott semmiféle engedményre: engesztelhetetlen maradt a kommunista rendszer elutasításában és bírálatában.

Nem pusztán idegenben élő magyarnak, hanem száműzöttnek tudta magát, aki kezdetben történelmi kétségbeeséssel, később fokozódó rezignációval, de sohasem megbékülve vetett számot mindazzal, ami hazájában történt. 1950-ben írott Halotti beszéd című költeménye az 1945 utáni magyar emigráció egyik legfájdalmasabb és legnagyobb erejű irodalmi dokumentuma, kettős lelki tehernek: a száműzetésnek és a történelmi reményvesztésnek a súlya alatt jött létre. A vers írása idején a Nápoly melletti Posilippóban talált ideiglenes otthonra, gondolatban mindazonáltal gyakran időzött odahaza. Mindinkább fokozódó döbbenettel, minthogy az emlékezetes költemény születési esztendejében a magyarországi hódoltsági rendszer már uralma alá hajtotta a társadalmi lét minden megnyilvánulását, lezajlottak a legnagyobb politikai kirakatperek, sok tízezer ember sínylődött a börtönökben és internálótáborokban, általában mondvacsinált vádak következtében, felszámolták a civil társadalmat, a kultúrát, az irodalmat minden tekintetben a pártállami rendszernek rendelték alá, és a rémuralom szigorú ellenőrzése alatt tartotta a magánéletet. Vagyis bekövetkezett a magyar társadalom „szovjetizálása", a bolsevik ideológia előírásai és a moszkvai pártbürokrácia érdekei szerint. Annál is kíméletlenebb módon, ahogy azt Márai 1945-ös rossz sejtelmei sugallták.

Márai Sándornak sohasem voltak illúziói a szovjet rendszer valódi természete felől, ebben sokkal tisztábban látott, mint a nyugati demokráciák számos vezető értelmiségi személyisége és világhírű írója – Romain Rolland-tól Bernard Shaw-ig, akik többnyire hamis illúzióktól vezetve fordultak rokonszenvező várakozással Sztálin rendszeréhez, különösen a második világháború éveiben, midőn a Szovjetunió a nyugati hatalmak katonai szövetségese volt. Márai, úgy tetszik, jobban ismerte a zsarnokságok természetét, és egyetemes tájékozottsága következtében is pontosan tudta, hogy mi várható a szovjet birodalom közép-európai behatolásától.

 

Röpirat a nemzetnevelés ügyében című (1942-es) munkájában jegyezte le a következőket: „A húszéves szovjetkísérlet e háborúban kétségtelenül bebizonyította azt, hogy a mongolizált Szovjet-Oroszországban a legszigorúbb politikai nevelés, az egyéni élet minden igényének kíméletlen megtagadása hatalmas társadalmi és katonai szervezetet épített fel (…) De bebizonyította azt is, hogy ez a bolsevista erőfeszítés az egyéni élet minden tartalmát felszívja, megfosztja az embert az élet minden olyan értékétől és javától, mely nélkül európai ember számára – legyen ez az ember filozófus Königsbergben, vagy csatornatisztító Londonban, – nincs többé az életnek valóságos értelme." Ehhez azután még a következőket tette hozzá; „Nem lehetnek kétségeink, mi történne, ha a keleti bolsevizmus egy napon módot és eshetőséget látna arra, hogy behatoljon az occidentális műveltség területeire. Az értelmiség lemészárlása, az occidentális életformák megsemmisülése, az egyéni életről alkotott, a nyugati műveltség eszméinek jegyében felépített elképzeléseink teljes csődje következne be a pillanatban, mikor a bolsevizmus megveti hatalmának alapjait Európa országaiban. A bolsevizmus kérdése az európai ember számára nem politikai, nem is osztályhatalmi kérdés, hanem a lét és nemlét, az európaiság kérdése." Hasonló gondolatokkal találkozunk 1945-ös naplójában és később Föld, föld! című emlékirataiban.

Eredendő bizalmatlanságát szólaltatta meg abban a nemrég felfedezett és most megjelent regényében is, amelyet 1945 júliusa és szeptembere között, tehát némiképp már a történelmi sorsforduló tapasztalatainak birtokában írt. ASzabadulás című regényre gondolok. Érthetőnek tetszik, hogy Márainak ez a műve, annak ellenére, hogy igen szenvedélyesen ítéli el a hitleri birodalom oldalán viselt háborút, a nyilas csőcselék kegyetlenkedéseit és különösen a magyar zsidók elleni embertelen irtó hadjáratot, megírása után közvetlenül nem kerülhetett az olvasó elé. Az író ugyanis egy fiatal lány történetét beszéli el, akinek a budapesti ostrom vészterhes napjaiban sikerül elrejtenie édesapját, aki ellen a Gestapo és a nyilasok valóságos hajtóvadászatot rendeznek, reménykedve várja a megérkező oroszokat, és akit a légópince sötét poklába megérkező első szovjet katona, minden különösebb brutalitás nélkül, megerőszakol. Ez a történet 1945 után még igen hosszú időn át nem volt publikálható. Az viszont kevésbé érthető, hogy az emigrációban miért kellett egy utazóláda mélyén rejtegetni a regénykéziratot, ráadásul úgy, hogy még az író legjobb barátai (ha egyáltalán voltak ilyenek) sem tudtak létezéséről, és csak tíz esztendővel Márai halála után juthatott a Szabadulása nyilvánosság elé.

A történetet záró kegyetlen jelenet mintegy jelképes módon fejezi ki a szovjet hadsereg bejövetelének következményeit. Mintha Márai fél évszázaddal korábban reflektált volna arra a kilencvenes években kibontakozó történészi, illetve publicisztikai vitára, amely arról folyt, hogy vajon 1945 koratavasza mit hozott a magyarság számára: „felszabadulást" vagy „megszállást". Ez a vita kimondottan a politikai és ideológiai hermeneutika világában kapott szerepet. Akik radikálisan elutasították a két világháború közötti magyar politikai rendszert (a Horthy-rendszert), azok „felszabadulásról" beszéltek, még akkor is, ha tudatában voltak annak, hogy ez a „felszabadulás" néhány esztendővel később egy újabb zsarnokság előtt nyitott utat. Azok pedig, akik kontinuitást akartak vállalni az 1945-ben felszámolt társadalmi és politikai berendezkedéssel, „megszállásról" beszéltek, még akkor is, ha tudatában voltak annak, hogy ennek a berendezkedésnek a végső szakasza milyen kegyetlenségekkel és szenvedésekkel járt együtt.

Márai alighanem a legjobb megoldást választotta, midőn „szabadulásról" beszélt, minthogy a magyar főváros, egyáltalán Magyarország népe a szovjet hadsereg bevonulásával valóban megszabadult a korábbi uralom igazságtalanságaitól és végső embertelenségeitől. Nemcsak az üldözött zsidók és baloldaliak szabadultak meg, hanem mindenki: a szovjet rendszerrel szemben indokolt bizalmatlanságot tápláló, a kommunizmus uralmára félelemmel tekintő társadalmi csoportok is. Mindezt igen hitelesen mutatják és igazolják azok a képek, amelyeket Márai Sándor a budapesti pincék rettegésben telő, a náci és a nyilas erőszaknak kiszolgáltatott életéről fest. Ugyanakkor rámutat arra is, hogy ez a „megszabadulás" nem azonos a visszanyert szabadsággal, hiszen az eurázsiai világ távoli mélységeiből, irdatlan távolságból, hosszú évek véres harcai árán Magyarországra érkező szovjet, orosz, a regény esetében: szibériai katona nem hozhatott igazi „felszabadulást" és igazi szabadságot. Hogyan is írt erről Márai a Föld, föld! első lapjain? „Egy nagy nép, irtózatos áldozatok árán, Sztálingrádnál megfordította a világtörténelem szekerének rúdját… és ennek a nagy erőnek egyik megtestesítőjével találkoztam ma. Sokak számára, a nácik üldözöttei számára, ez a fiatal orosz egyféle felszabadulást is hozott, menekülést a náci terror elől. De szabadságot nem hozhatott, mert az nincs neki."

Márai meglehetősen pesszimista történelembölcselete értelmében a Magyarországot és a közép-európai régiót új geopolitikai körülmények közé helyező szovjet behatolás a térség kulturális és civilizációs karakterét változtatta meg. 1950-es feljegyzései között olvasható: „Ahogy a buddhista az egyéniség megőrzését, akár reinkarnáció alakjában, nagy szerencsétlenségnek hiszi, úgy hirdeti a bolsevizmus, ez a másféle, pogány, immanens keleti vallás, hogy az egyéniséget fel kell adni a Nagy Kollektív Nirvána, a Párt és a Rendszer térfogatában, – ez a kommunista üdvözülés. Ahogy a termesz lemond az egyéni látásképesség igényéről, mert nincs szüksége erre, hiszen lát helyette a Boly… úgy hiszi a keleti ember, hogy az egyéniség nyűg, balsors és teher, amelyet – valamilyen társadalmi vagy vallási Személytelenségben – elveszíteni a legfőbb jó és az üdvözülés egy neme. Ezért is sikerülhetett, már úgy, ahogy „sikerült”, a bolsevizmus kísérlete Keleten. Ezért elképzelhetetlen ez a kísérlet a nyugati ember számára."

Az emberi személyiség szabadságát és a nyugati kultúra hagyományos eszményeit beárnyékoló veszedelmeket mindazonáltal nemcsak a szovjet birodalom világában fedezte fel, hanem magában a nyugati civilizációban is, amely mindinkább behódolt a „tömegtársadalmak" mentalitása és kultúrája előtt. Erről ugyancsak naplójában írta a következőket: „Minden műveltség és erkölcs – a görög, a zsidó, a keresztény műveltség és erkölcstan is az egyén felelősségére építette fel nevelési rendszereit. Ma, amikor az egyént elporlasztja, felszívja, szétmállasztja a tömeg, tudnunk kell, hogy mindig csak az egyén képes erkölcsi felelősségérzetre. A tömeg „erkölcse” nem ismeri a felelősséget. Hitler, Sztálin, s mind a többiek – ideig, óráig – ezért „győzhettek”. A pillanatban, amikor az Egyén újra megszólal és kimondhatja, a tömeg ellenző bőgése közepette, hogy a Tömegért is ő, az Egyén felelős: megint elkezdődik egy új Műveltség ciklusa."

Márai az első világháború előtti korszak liberális európai értelmiségének történelmi csalódottságával mondott véleményt a huszadik század totalitárius államrendszereiről és tömegtársadalmairól, és ezzel ahhoz a „kultúrkritikai” és „krizeológiai” áramlathoz csatlakozott, amely meglehetősen általános volt a két világháborút is átélt európai gondolkodók és írók között, talán elegendő, ha olyan külföldi nagyságokra hivatkozom, mint Oswald Spengler, José Ortega y Gasset és Julien Benda, és olyan magyarokra, mint Hamvas Béla és Babits Mihály, vagy akár aNyugat „harmadik" nemzedékének és az Újholdnak a költőire: Weöres Sándorra, Kálnoky Lászlóra, Pilinszky Jánosra és Nemes Nagy Ágnesre. Spengler nagy műve,A nyugat alkonya különben Márai régebbi kedves könyve volt, amelynek tanulságait már korábban is figyelembe vette műveiben. Valamennyien, és velük együtt természetesen Márai Sándor is, úgy gondolták, hogy a század történetének abszurd eseményei, zsarnoki rendszerei és általános erkölcsi bizonytalansága drámai módon ingatta meg a hagyományos európai eszményeket és értékeket. „Ha elmegyek erről a földrészről – olvassuk Márai naplójegyzetei között –, Európa nagyon hiányzik majd. De Európa már itt Európában is hiányzott." Majd valamivel később: „Minden elveszett, minden. A nyelv, az otthon, a munka értelme, az ifjúság. Végre, szabad vagyok."

 

Ez a szabadság persze a száműzött szabadsága, ő már semmiért sem tehető felelőssé, ami szülőhazájában vagy a nagyvilágban történik. Az emigráns, ha ki van is szolgáltatva a mindennapi megélhetés gondjainak, minden kötöttségtől mentesen gondolkodhat az emberről és a világmindenségről, a politikáról és az irodalomról. A száműzött elveszítette hazáját és életének korábbi kereteit, ez természetesen iszonyatos veszteséget jelent, a továbbiakban azonban minden feltétel nélkül szabad. Kivált abban az esetben, ha emigrációját, miként Márai is, véglegesnek tekinti, hiszen meggyőződése szerint az ő életében már nem változnak meg azok a politikai viszonyok, amelyek száműzetésbe kényszerítették. „Az emigráns, aki „hazamenésre” gondol: – olvasom a naplójegyzetek között – nem igazi emigráns. Hazamenni lehet, de csak úgy, mint Ulysses: meghalni." A homéroszi hős Márainál máskülönben is a száműzetés és a hazátlanság mitikus jelképe lett, erről tanúskodik 1952-ben Londonban közreadott Béke Ithakában című regénye is.

Márainak nem volt jó véleménye arról az egyéni és csoportos tülekedésről, politikai ábrándokat festő buzgalomról és pénzszerző gátlástalanságról, amely az ötvenes évek nyugati magyar emigrációját (különben minden emigrációt) jellemezte. Mindennek nyomatékosan adott hangot naplójegyzeteiben és más műveiben. Valójában ő az emigráción belül külön, személyes emigrációban élt, mondhatnám, az emigráció „belső emigránsaként", és ez a megkettőzött száműzetés maga is rányomta bélyegét arra a lelkiállapotra, amelyet a Halotti beszéd lefestett.

A száműzetésnek ezt a másokénál talán tragikusabb életérzését az a két rövidebb – rímes szabadversben írott – költemény is kifejezte, amelyet a Halotti beszédvégleges szövegének sajtó alá rendezése során. A delfin visszanézett című, 1978-ban Münchenben kiadott kötetében az író a nevezetes „emigrációs monológ" előtt és után helyezett el. Az első, ugyancsak A delfin visszanézett címet viselő, 1949-ben keltezett versben a következő található: „Haza akartam menni, de már este volt. / És nem volt útlevél. Nem volt út. Se levél. Semmi se volt." A cím nélküli, 1952-ben keltezett utóhangban pedig az imént idézett naplójegyzetre, vagyis a meghalni hazatérő Ulyssesre visszautaló módon a következők olvashatók: „Az ének távolodott. Vijjogtak a vitorlák. / Egyszer félni kezdett. Megroggyant keze, lába – / Felnyögött. Félt, hogy hazakerül Ithakába." A száműzetés ezzel végleges emberi és írói sorssá vált, Márai többé nem tért haza, és nem is kívánt hazatérni, méltósággal és sértetten hordozta a Mikes Kelemen-i sorsot, amelyet végül saját elhatározásából zárt le, nem sokkal megelőzve azt, hogy a történelem kaput nyitott a méltó hazatérés előtt.

 

(Európai Utas, 2000. 2. sz.)