Pár hónappal ezelőtt már beszámoltam arról, hogy az utóbbi években egymás után jelennek Márai Sándor könyvei a spanyol és latin-amerikai könyvpiacon, előkelő helyeket foglalnak el a könyvesboltokban és a sikerlistákon, cikkek jelennek az El País és az El Mundo, vagy például az argentin La Nación hasábjain, s Márai Sándor munkássága volt a Buenos Airesben 2008 júniusában megrendezett Magyar Kulturális napok egyik központi témája[1]. Ezekből a tényekből kiindulva jelentettem ki, hogy a magyar író rendkívül népszerű a spanyol nyelvterületen, nemcsak Spanyolországban, hanem Latin-Amerika különböző országaiban (elsősorban Argentínában, de Chilében, Paraguayban, Uruguayban és Mexikóban is). Azóta a magyar író népszerűségének újabb jelei mutatkoznak meg: a 2007 nyarán Chilében bemutatott előadás után A gyertyák csonkig égnek színpadi változata épp a napokban került az argentin közönség elé a főváros Teatro de la Comedia nevű színházában, és úgy tűnik az első kritikai megnyilvánulások nagyon pozitívak[2].
Előző tanulmányomban már említettem egy argentin író, színikritikus és újságíró, Ernesto Schoo egy kijelentését, melyet 2007 júliusában A nővér című regény megjelenése kapcsán vetett papírra: „A spanyol nyelvű olvasók számára Márai posztumusz megjelenése a könypiacon az utóbbi évek legnagyobb eseménye. És aLa hermana a Spanyolországban készült fordítások olyan kivételes példája, melyet egy argentin olvasó is fennakadás nélkül olvashat.”[3] Schoo állítása felhívja a figyelmet a spanyol nyelvű könypiac egyik sajátosságára, arra hogy a spanyol nyelvű fordítások lehetséges befogadója nem csak Spanyolország, hanem az összes latin-amerikai ország olvasóközönsége. Ezért is kell különösen nagy jelentőséget tulajdonítanunk magának a fordításnak, illetve a fordítónak. Különösképpen igaz ez Márai Sándor spanyol nyelvterületen bekövetkezett rendkívül pozitív fogadtatásával kapcsolatban, mely szorosan kapcsolódik egy fordító(nő), Xantus Judit nevéhez. A kilenc spanyolul megjelent Márai mű közül ugyanis hat – El último encuentro(1999), La herencia de Eszter (2000), Divorcio en Buda (2002), La amante de Bolzano (2003), Confesiones de un burgués (2004), ¡Tierra, tierra! (2006) – az ő fordítása.
Amikor 1999-ben a Salamandra Kiadó megbízta Xantus Juditot A gyertyák csonkig égnek fordításával, tulajdonképpen újrafordíttatta a művet, hiszen a regény spanyol változata évtizedekkel korábban, már 1946-ban megjelent, Brachfeld F(erenc) Olivér fordításában. A fordító előszót is írt a regény elé, ily módon kívánt tájékoztatást adni nemcsak Márai Sándorról, hanem műveinek addig megjelent spanyol fordításairól is:
,,[A zendülők] olyan rikító és erőszakos színű borítóval jelent meg, mely annyira jellemző volt a Diktatúra korszakában megjelent „forradalmi” irodalomra; mégsem aratott még akkora sikert sem, mint Markovits Rodion A szibériai garnizon című műve, ez a hadifoglyokról szóló dilettáns regény, melyet épp akkoriban fordítottak spanyolra és aratott mulandó nemzetközi sikert.”[4]
Ezt a Márai regényt azonban maga Brachfeld Olivér sem tartotta túlságosan sokra, ebben látta egyik okát annak, hogy a közönség nem tanusított túlságosan nagy érdeklődést az író iránt:
„A zendülők nem tartozik Márai Sándor legjobb regényei közé. Sajnálatos, hogy egy másik regénye, a Válás Budán, mely egyenesen tökéletes, és melyet a múlt évben adott ki egy madridi kiadó, teljesen észrevétlen maradt. Ehhez nyilvánvalóan hozzájárult az a némiképp gyanús fordítás, amely ismeretlen fordító tollából származik, s ez nem igazán tekinthető jó jelnek, sem a fordítás szöveghűsége, sem pedig irodalmi minősége tekintetében.”[5]
Úgy tűnik azonban, hogy A gyertyák csonkig égnek Brachfeld Olivér féle változata sem keltett túlságosan nagy visszhangot. Amikor pedig évtizedekkel később kezdetét vette a Márai művek hirtelen népszerűsége a spanyol nyelven olvasók körében, a fordító már Xantus Judit volt. A sikerhez nyilvánvalóan hozzájárultak azok a Fried István által kifejtett befogadástörténeti tényezők, melyek a spanyol recepcióhoz több szempontból is hasonló német befogadás esetén is fontos szerepet játszottak – a megváltozott kiadás(politika)i körülményekre, az újabb generációhoz tartozó olvasóközönségre, az olvasói/kritikusi álláspont elvárási horizontjának változására utal a kiváló Márai szakértő irodalomkritikus[6] –, a spanyol könypiac esetében azonban ezeken a tényezőkön kívül minden bizonnyal kiemelkedő szerepe van a fordítónő munkásságának.
Xantus Judit először spanyol és latin-amerikai írók (például Jorge Luis Borges, Julio Cortázar, Gabriel García Márquez) műveit fordította magyarra, s csak később tért át magyar írók (elsősorban Mikszáth Kálmán, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső és Esterházy Péter) műveinek átültetésére spanyol nyelvre. Nemcsak fordított, hanem másokat is arra buzdított, hogy bátran fordítsanak magyar irodalmi műveket spanyolra. 2003-ban (ugyanabban az évben, melyben azután tragikus halála is bekövetkezett) kéthetes műfordító tanfolyamot szervezett, melynek helyszíne a balatonfüredi „Fordítóház”, s célja a közös gondolkodás, a közös munka, a fordítás élményének és nehézségeinek megosztása volt, személyes találkozás írókkal és neves értelmiségiekkel (a műhely „díszvendégei” Esterházy Péter és Mercedes Monmany irodalomkritikus voltak). Úgy vélem joggal tekinthető a balatonfüredi fordítóműhely Xantus Judit örökségének, hiszen az esemény azóta minden évben megrendezésre kerül, mondhatni hagyománnyá vált.
Xantus Judit szívesen nyilatkozott a fordításról cikkekben és interjúkban. Munkája egyik alapelvét árulta el egy, az Élet és irodalom hasábjain 2003 júliusában megjelent interjúban, amelyben elmesélte: Esterházy Pétert egyszer azt mondta neki, ha választania kell, hogy hű legyen-e az eredetihez, vagy inkább a spanyol olvasó számára tegye hozzáférhetővé a szöveget, ne habozzon ez utóbbit választani[7]. Márai fordításaiból is jól látszik, hogy a szöveghűség számára azt jelenti, hogy átadja az író által sugárzott érzelmi töltetet, hasonló érzéseket kelt a spanyol nyelvű olvasóban, mint az eredeti szöveg. Sokat árul el a fordítónő leleményességéről és titkairól az is, amit Esterházy Péter Harmonia cælestis című regényének egyik problematikus kifejezése, a „kitelepítés” szó fordításával és egy rejtett idézetre való utalással kapcsolatban árult el az interjúban:
„Már magának a szónak a megtalálása probléma volt, hiszen Spanyolországban nem ismerték a kitelepítés intézményét. Lábjegyzet pedig szóba sem jöhet egy Esterházy-szövegben. De a fordítói problémák illusztrálására nagyon jó példa aHahn-Hahn grófnő pillantása, amelyben egy helyen azt írja, hogy a rakodópart alsó kövén ült és nézte, hogy úszik tovább a dinnyehéj. A magyar olvasó azonnal tudja, honnan az idézet. A spanyol vagy bármelyik más nyelvű olvasó azonban nem tudja. Francia kolléganőm a József Attila-idézet helyére beírt egy Rimbaud-t. Nem tudom eldönteni, mit gondoljak erről, hiszen egyfelől zseniális megoldás, amolyan kikacsintás a francia olvasóra, másfelől viszont túlzás és - ha úgy vesszük - csalás is, hiszen Esterházy kulturális utalásai nem franciák, hanem németek - már amikor nem magyarok. Én ezen a helyen annyit „csaltam”, hogy odaírtam: «Ahogy a költő mondja».”[8]
A spanyol nyelvű Márai fordítások vizsgálata különösen jól illusztrálja a fordítónő munkamódszerét, s egyben kulcsot ad a spanyol olvasóközönség körében aratott siker megértéséhez. Ezen belül pedig különösen érdekes lehetőségeket rejt A gyertyák csonkig égnek két spanyol verziójának vizsgálata.
A regény1999-es Xantus Judit féle fordítása azonnal szembeötlő változással indít a korábbi változathoz képest, hiszen az El último encuentro („Az utolsó találkozás”) cím nem utal sem gyertyákra, sem tűzre, melyek pedig kulcsszerepet játszanak a történetben. Helyette az elmúlás, a vég(érvényesség) gondolatát, érzékeltetését helyezi előtérbe. Úgy tűnik azonban, hogy a címváltoztatás sokkal inkább kényszer volt, mintsem a fordítónő elhatározása, s döntő szerepet játszott benne az a kiadói politika, hogy úgymond „felülírják” a régebbi, sikertelennek tűnő kiadást. Ezt maga Xantus Judit említi egy 2003-ban megjelent tanulmányban, melyben még a következőket is elárulja:
„Ha mint fordító megengedhetek egy kritikus megjegyzést a kiadóval kapcsolatban, az az lenne, hogy nem igazán rendelkeznek sem Márai életművére vonatkozó információval, sem a művek kiadási sorrendjét meghatározó koncepcióval. A címek kiválasztásába sincsen beleszólásom: A gyertyák csonkig égnek spanyol címe, Az utolsó találkozás véleményem szerint túlságosan patetikus (bár gyakran Márai is az, de az ő címe itt sokkal költőibb), a Vendégjáték Bolzanóban spanyol változata, A bolzanoi szerető pedig hatalmas melléfogás, hiszen Francesca talán éppen az egyetlen olyan nő, akit Casanovának nem sikerült a szeretőjévé tennie… Igaz, a címválasztás a spanyol kiadóknál kizárólag a kereskedelmi osztály hatáskörébe tartozik, és nyilvánvaló, hogy a „szerető” szó több potenciális vásárlót érdekelhet, mint a „vendégjáték”, bár javaslatom Casanova Bolzanóban volt.[9]
Ami magát a narratív szöveget illeti, érdemes megvizsgálni hogyan adják vissza a fordítások Márai Sándor sajátos, sokszor emelkedett, magasztos, kiművelt stílusát, szókincsét, eredeti fordulatait – melyek mai szemmel olykor régiesnek tűnnek, de többszöri vagy állandó megjelenésüknek köszönhetően mondhatni „márais”-ak (ilyen például a „tíz év előtt” kifejezés) –, vagy az íróra oly jellemző szintaktikai megoldásokat (hosszú és tartalmas mondatok váltakozása rövid és titokzatos mondatokkal). A fordításnak vissza kell adni (Xantus Judit elmélete szerint nem feltétlenül hűen lemásolni) ezt a sajátos stílust, miközben azt sem hagyhatja figyelmen kívül, hogy az olvasó figyelmét mindvégig fenntartsa (a fordítónő szerint a spanyol olvasó elég kényelmes, nem szabad túlságosan terhelni, megnehezíteni az olvasást bonyolult szövegrészekkel, fordulatokkal, mint ezt még a későbbiekben látni fogjuk). Ugyanakkor mégiscsak szükség van arra, hogy a regény spanyol változata hűen tükrözze az osztrák-magyar monarchia korszakát, nemcsak hangulatában, hanem intézményei, tisztségei, tipikus öltözete, szokásai és életstílusa pontos átadásával, melyet Márai nemcsak az események vagy a szereplők viselkedése által közvetít az olvasónak, hanem stílusa, nyelvezete által. Hogyan oldja meg mindezt Xantus Judit?
Mindkét fordítás nagyon hű marad az eredeti szöveghez, de ez a szöveghűség Brachfeld Olivér számára teljes megegyezést jelent, míg Xantus Juditnál (kevés kivételtől eltekintve) sokkal inkább a gondolatok tiszteletben tartását, visszaadását, miközben azért ő is törekszik arra, hogy az eredeti bekezdések és mondatok változatlanok maradjanak. Márainak az a stílusbeli sajátossága, hogy gondolatait és mondatait az „és” vagy a „de” szócskákkal köti össze, feltűnő különbségre hívja fel a figyelmet: Brachfeld fordításában megmaradnak az összekötő szavak, miközben Xantus fordításában majdnem teljesen eltűnnek. A fordítónő sikerrel adja vissza ugyanazokat a gondolatokat és köti össze a mondatokat oly módon, hogy egy gördülékenyen megvalósuló belső logika és koherencia fűzi őket össze, anélkül, hogy szükség lenne kis összekötő szócskákra. Teljes természetességgel „közlekedik” Márai szövegeiben, érezhető, hogy mennyire mélyen áthatotta őt Márai Sándor stílusa és gondolatvilága. Érdekes, hogy néhány ponton a fordítónő változata még az eredetinél is hatásosabbnak tűnik számomra. Amikor például Henrik szüleinek találkozásáról esik szó, a fordítás egy apró hibát is kiküszöböl:
“A testőr megmondta hazája nevét. Az első bizalmas szó, melyet egymásnak mondtak, a haza neve volt.”[10]
“El guardia imperial pronunció el nombre de su país. La primera palabra íntima que le dijo a aquella joven fue el nombre de su patria.”[11]
Valóban, az a bizonyos első bizalmas szó kizárólag a testőrtől származott, nem mindkettőjüktől. És amellett, hogy a spanyol változat logikusabb, a „haza” szó hangsúlyos mondat végi helyzetéből adódóan a mondat ill. a szó sokkal hatásosabb.
Csak ritkán engedi meg magának a fordítónő azt a szabadságot, hogy az eredeti szöveget átrendezze, és például egy bekezdésben egyesítsen két mondatot, melyek az eredetiben két külön bekezdés utolsó ill. első mondatát képezték. Mint a következő példán láthatjuk az ilyen változtatás biztosan nem véletlen. Sőt – a szövegeket vizsgálva egyetértek Xantus Judittal – ilyenkor a mondatok szorosabb összetartozását fejezi ki, mint ahogyan a következő esetben is (bár a Márai féle elrendezésnek is nyilvánvalóan megvannak az okai):
„.. Februárban a fagy elkergette a havasokból a farkasokat, a lakájok és a vadászok rőzséből máglyát raktak a parkban, s az ordasok vonítva keringtek a tűz vonzásában és igézetében. A testőr késsel ment közéjük; az asszony az ablakból nézte. Valamit nem tudtak elintézni egymással.
De szerették egymást. A tábornok az anya arcképe elé lépett. ...”[12]
“... En febrero, las heladas hicieron bajar a los lobos de las montañas nevadas; los criados y los cazadores encendían hogueras en el parque, y las fieras aullaban y daban vueltas alrededor del fuego, hechizadas. El guardia imperial las ahuyentaba con cuchillos, su esposa lo observaba desde la ventana. Había algo entre ellos que no se podía reparar. No obstante, se amaban.
El general se acercó al retrato de su madre. ...”[13]
Ami a szavakra vonatkozó pontosságot illeti, Brachfeld Olivér változata szó szerinti, arra törekszik, hogy minden egyes szót lefordítson, miközben Xantus Judit szabadabban mozog a szövegben, könnyedebben változtat a sorrenden. Mindketten megpróbálnak megfelelő szavakat találni, s azután ezeket következetesen alkalmazzák. Ez különösen fontos olyan esetekben, amikor a szóválasztás nem teljesen magától értetődő, mert például többféle fordítás is lehetséges (ily módon Henrik apja mindig “el guardia de corps” Brachfeld számára, és mindig “el guardia imperial” Xantus Judit számára, hogy csak egy példát említsek). A két fordítás közötti legnagyobb eltérés egyébként pontosan a szókincs, a szóhasználat. Xantus Judit szövege ebből a szempontból is gördülékeny, igyekszik mindent a lehető legtermészetesebb módon kifejezni, olyan szókincset használva, mely a spanyol nyelvű olvasóhoz közel áll, olyan fordulatokkal, melyek nem kizárólag az irodalmi nyelv sajátjai, hanem a valóságban, a beszélt nyelvben is gyakoriak. A következő példa tökéletesen mutatja, mennyire eltér a két spanyol fordítás stílusa (s különösen érdekes, hogy a regény szinte bármely bekezdése alkalmas lenne ennek az eltérésnek az illusztrálására):
“Mas no por ello hubieran ignorado, desde el primer instante, que aquel encuentro iba a obligarlos para toda una vida. El muchacho húngaro era esbelto y frágil, y por entonces, el médico le auscultaba todas las semanas: se temía por sus pulmones. Al ruego del director del Instituto -un coronel moravo- el guardia de corps se trasladó a Viena y tuvo una detenida consulta con los galenos. De todo cuanto éstos le pudieran decir, solo comprendió una única palabra: «peligro». El muchacho no está verdaderamente enfermo -decíanle- tan sólo propende a la enfermedad.”[14]
“Ellos supieron, desde el primer momento, que su encuentro prevalecería durante toda su vida. El húngaro era alto, delgado y frágil: en aquella época lo examinaba el médico cada semana, puesto que sus educadores se preocupaban por sus pulmones. A petición del director de la Academia -un coronel moravo-, el guardia imperial viajó hasta Viena para consultar personalmente con los médicos. De todo lo que le dijeron los médicos, él solamente entendió una palabra, la palabra «peligro». El muchacho no está mal, no tiene ninguna enfermedad, decían, pero está predispuesto para la enfermedad.”[15]
A szövegrészletekből rendkívül jól látszik, hogy a Xantus Judit féle fordítás különböző eszközökkel törekszik arra, hogy a szöveg a mai olvasók számára könnyed, könnyen olvasható legyen: a szóválasztás kevéssé mesterkélt, az alkalmazott fordulatok jóval közelebb álnak a köznyelvhez, az igeidők, igei szerkezetek kevésbé bonyolultak.
Alapvető különbség még, hogy amikor nem talál megfelelő spanyol szót egy-egy magyar kifejezés lefordítására, Brachfeld Olivér idegen szavakat használ (melyeket dőlt betűkkel ki is emel), sőt, olykor lábjegyzetben magyaráz meg egy-egy problémás kifejezést az olvasóknak. Ugyanezt Xantus Judit a lehető legkönnyedebben, a szövegen belül oldja meg. Amikor például Henrik bécsi sétáiról esik szó, s felmerül a „majomsziget” kifejezés, Brachfeld Olivér szó szerinti fordításban a szövegbe illeszti az “isla de monos” (spanyol olvasók számára valószínűleg teljesen érthetetlen) kifejezést, majd lábjegyzetben megmagyarázza, hogy “se llama así un grupo o corrillo estacionado en un punto de la calle y compuesto únicamente de varones”[16] azaz „így nevezik amikor egy kizárólag férfiakból álló kis csoport vagy csapat gyűlik össze az utca egyik részén”. Xantus Judit megoldása ugyanerre? A lehető legtermészetesebb módon beékeli magyarázatát a szövegbe: “Se detenía delante de los escaparates de la ciudad, en la parte de la avenida principal donde los jóvenes observaban a las señoras y señoritas”[17] azaz, „Megállt a kirakatok előtt, a főutcának azon a szakaszán, ahonnan a fiatalemberek szemlélték az asszonyokat és kisasszonyokat”. Ugyanez történik a Nini szemei kapcsán felvetődő „tengerszem” szó esetén, melyet Brachfeld “ojo del mar”-nak fordít, majd hosszasan magyaráz, kifejtve nemcsak hogy „así se llama en húngaro determinada clase de pequeño lago de montaña” (“így neveznek magyarul bizonyos kis kiterjedésű hegyi tavakat”) hanem azt is, hogy “tan poética expresión se debe a la antigua creencia de que aquellos lagos, generalmente muy profundos, comunicaban bajo tierra con el mar”[18] („ez a költői kifejezés onnan ered, hogy hajdanán úgy hitték, ezek a tavak, melyek általában nagyon mélyek voltak, a föld alatt a tengerhez kapcsolódnak”). Xantus Judit itt egyszerűen azt mondja: “el otro [ojo de Nini] era todavía azul, del color de los lagos profundos de los montes”[19] („Nini másik szeme még kék volt, olyan kék, mint a mély hegyi tavak”).
Sok esetben a magyar szöveg lefordíthatatlansága onnan ered[20], hogy a magyar nyelv sokkal gazdagabb, egyetlen gondolat kifejezéséhez sokszor több lehetőség, több szó áll rendelkezésünkre, mint például a spanyol nyelvben. Sok ilyen példát említhetnék, elsősorban olyan Márai által szívesen használt főneveket, melyek még a magyar olvasó számára is különleges ízt adnak a szövegnek, esetleg régies vagy kifinomult szavak – mint például: “vincellér” (Xantus Juditnál “vinatero”), “libéria” (“uniforme de gala”), “hencser” (“sofá”) –, vagy tartalmaznak bizonyos játékosságot, mely a spanyol nyelvben egyáltalán nem adható vissza – ilyenek a “pápaszem” (“gafas”), “ordas” (“fiera”), “batár” (“carruaje”) szavak –, s ne feledkezzünk el arról sem, hogy Márai előszeretettel használja jelzők egészen hosszú sorát, melyek spanyolul sok esetben csak a szerkezet teljes átalakításával adhatók vissza (így lesz a melléknévből főnév vagy igei szerkezet).
Mint ahogyan a fentiekből kitűnik, a megfelelő szó keresése egyesül a fordítónőnek azzal a soha el nem feledett törekvésével, hogy minél közelebb kerüljön az „idegen” olvasóközönséghez, s ezt a lehető legnagyobb természetességgel tegye. Xantus Judit nyilvánvalóan nagyon alapos munkát végzett, nemcsak tapasztalt és nagyszerű fordító, ezen felül Márai fordításai esetében úgy érzem, hogy az eredmény belülről, mélyről jövő, szinte személyes jellegű, mintha a fordítónőt ki tudja milyen személyes vagy titkos szálak fűznék az íróhoz. Egy tragikus, de ugyanakkor nagyon szuggesztív párhuzamot említenék: 1989-ben bekövetkezett öngyilkossága után Márai Sándor hamvait, az író utolsó kívánságának megfelelően, az óceán vízébe szórták. Pusztán véletlen egybeesés, hogy öngyilkossága előtt Xantus Judit is úgy rendelkezett, hamvait hintsék a tengerbe?
A hajón, mely Xantus Judit hamvait szállította végső nyugvóhelye felé, Gulyás András akkori magyar konzul a következő szavakkal búcsuztatta a fordítónőt:
“A több mint húsz könyv, klasszikus és kortárs regények, amelyeket ő fordított le spanyolra, amelyeknek ő szerzett kiadót, a szívós munka, amellyel a spanyolra fordításnak új híveket próbált toborozni, páratlan, megismételhetetlen teljesítmény.”[21]
Xantus Judit valóban a magyar kultúra egyik kivételes nagykövete volt. Nyomába lép(het) az az „utánpótlás”, amelyről álmodott: új fordítók, új tehetségek, akik bátran vállalják, hogy a magyar írók műveit átadják „idegen” olvasóközönségeknek. Márai Sándor műveinek spanyol fordításairól szólva feltétlenül meg kell említenem Csomós Ágnes nevét, aki Az igazi című Márai regényt fordította[22], Szijj Mária és José Miguel González Trevejo munkáját, akik A nővér és A sziget című műveket „spanyolosították” a közelmúltban[23], vagy Cserháti Éva és A. M. Fuentes Gaviño neveit, akik az éppen most megjelent Diarios 1984-1989 (az első spanyolul megjelent naplórészletek) fordítói. Reméljük a spanyol nyelvű olvasóközönség lelkesedése további lelkes munkára ösztönzi a könyvek megjelentetéséért felelős Salamandra kiadót és a fordítókat egyaránt, hiszen mindez elengedhetetlen része annak a folyamatnak, mely a magyar irodalom –Pál Ferenc által hangsúlyozott[24]– tényleges jelenlétéhez és megértéséhez vezet(het): ahhoz, hogy irodalmunk intertextualitás vonatkozásokban is jelen legyen.
[1] Faix, Dóra: Egy utazás emlékei. Márai Sándor (el)ismertsége Spanyolországtól Argentínáig. in Az identitás régi és új koordinátái, Szegedi Tudományegyetem – Új Palatinus Könyvesház, Szeged, 2008, 69-75.
[2] A darabot 2009. január 8-án mutatta be a Teatro de le Comedia, Gabriela Izcovich rendezésében. A szerepeket Duilio Marzio, Hilda Bernard és Fernando Heredia alakítják. A La Nación január 11. számában Carlos Pacheco “Magnífica versión de una novela de Márai” (“Egy Márai regény csodálatos adaptációja”) címmel ír a darabról.
[3] Ernesto Schoo cikke „Secreto para iniciados” címmel a La Nación kulturális mellékletében jelent meg 2007 július 1-én. Olvasható ahttp://www.lanacion.com.ar/nota.asp?nota_id=921683 oldalon.
[4] „Salió el libro con una de aquellas caratulas de colores chillones y toscos que caracterizaban cierta producción «revolucionaria» durante la Dictadura; sin embargo, no obtuvo ni el éxito de Guarniciones de Siberia, de Rodion Markovics, gloria internacional demasiado efímera de un dilentante novela de prisioneros de guerra traducida en la misma época.” Márai, Sándor: A la luz de los candelabros.Ediciones Destino, Barcelona, 1946, 12.
[5] „Los Rebeldes no pertenece a los mejores libros de Sándor Márai. Es una lástima que otra novela suya, ésta excelente, Divorcio en Buda (Válás Budán), publicada el año pasado por una editorial madrileña, pasara completamente inadvertida; habrá contribuido a ello, sin duda alguna, la algo dudosa traducción, por lo demás anónima, lo que en estos casos nunca suele ser «buena señal» ni en cuanto a su estricta fidelidad ni respecto a su buena calidad literaria.” Uo., 12-13.
[6] FRIED, István: A siker valóban félreértés? in Miértolvassák a németek a magyarokat? Befogadás és műfordítás. Grimm, Szeged, 2004, 40-51.
[7] Élet és irodalom XLVII. évfolyam 28. szám, 2003. július 11. Az interjú ahttp://www.es.hu/index.php?view=doc;4963 oldalon olvasható.
[8] Lásd ugyanott.
[9] XANTUS, Judit: A magyar irodalom jelenléte Spanyolországban in Magyar irodalmi jelenlét idegen kontextusban, Grimm Könyvkiadó, Szeged, 2003, 168-183 [175-176].
[10] Márai, Sándor: El último encuentro, p. 22.
[11] Márai, Sándor: A gyertyák csonkig égnek, Helikon Kiadó, Budapest, 1999, p. 14.
[12] Márai, Sándor: A gyertyák …, p. 15.
[13] Márai, Sándor: El último…, p. 24.
[14] Márai, Sándor: A la luz …, p. 66.
[15] Márai, Sándor: El último …, pp. 36-37.
[16] Márai, Sándor: A la luz..., p. 88.
[17] Márai, Sándor: El último..., p. 54.
[18] Márai, Sándor: A la luz..., p. 39.
[19] Márai, Sándor: El último..., p. 15.
[20] A magyar költészet lefordíthatatlanságáról és a magyar nyelv „felmérhetetlen finomságai”-ról beszél Földényi F. László Utazzatok Budapestre című írásában (inMiértolvassák a németek a magyarokat? Befogadás és műfordítás. Grimm, Szeged, 2004, 11-19.
[21] Idézet abból a szövegből, melyet kérésemre maga Gulyás András küldött el nekem. Köszönet érte.
[22] 2005-ben, még a ¡Tierra, Tierra! előtt jelent meg Spanyolországban.
[23] 2007-ben illetve 2008-ban.
[24] PÁL, Ferenc: Magyar irodalom portugálul in Magyar irodalmi jelenlét idegen kontextusban. Grimm, Szeged, 2003, 184-201.