Arc és diskurzus

Érdekesek már a regény megszületésének külső körülményei is: a Szabadulástörténete Budapest ostroma idején, 1945 januárjában indul, a kézirat ugyanabban az évnek a nyarán készül (a végén a megszokott aláírás: Márai Sándor, alatta pedig: Leányfalu 1945. július-szeptember), de nyomtatásban először csak 2000-ben jelenik meg, az életmű-sorozatban. Idevonatkozó feljegyzések hiányában csak sejteni lehet a publikáció elmaradásának okait. Elképzelhető, hogy Márai nem volt megelégedve  saját teljesítményével, de gondolhatunk arra is, ez a valószínűbb, hogy a regény tárgyának kényes volta késleltette, pontosabban, akadályozta az író életében való megjelenést.

    Bizonyos, hogy a Szabadulás nem tartozik az író legsikerültebb regényei közé. Az életműnek van egy vonulata, amely rendkívül egyenetlen; kétségtelen, hogy Márai számos regénye van, mint például a Déli szél vagy a Sirály, nem sok figyelmet érdemel. A kudarc okai többfélék lehetnek, akár a kiinduló koncepció hibás volta, akár a választott forma nem-adekvát jellege, akár a megvalósítás elsietettsége. ASzabadulás ennél bonyolultabb és különlegesebb eset, mert egyfelől rengeteg szellemi izgalmat tartogat, másfelől viszont azt a benyomást kelti, hogy egy jelentős könyv első, még nem kiérlelt változatát olvassuk. Ugyanis meglehetősen nyilvánvaló, hogy a regényíró nem tudott vagy nem akart választani két megoldási lehetőség között, s hogy végül is, minthogy egyikről sem tudott lemondani, olyanfajta elegyes művet hozott létre, amelynek kétféle eleme nem igazán illeszkedik egybe.

      A regény egyik vonulata Erzsébet története, amelyet a történetmondó már az első bekezdésben nagyon pontosan fölvázol. „Az újesztendő napját követő harmadik éjszaka – Budapest ostromának huszonnegyedik napján – a belváros egyik nagy bérházának óvóhelyén egy fiatal nő elhatározta, hogy eltűnik az ostromlott házból, átmegy a hadszíntérré átalakított utca másik oldalára, s minden módon és akármilyen áron az átelleni bérház óvóhelyének elfalazott pincefülkéjébe ahhoz a férfihoz, aki hatodmagával már harmadik hete szorong e rejtekhelyen. Ez a férfi a fiatal nő apja volt, akit a politikai rendőrség még most is, a végső zűrzavar és felbomlás idejében különös szorgalommal és aggályos aprólékossággal keresett.” Másnap, vagy harmadnap, nem tudjuk meg pontosan, már hajnalodik, amikor Erzsébet kimegy a pincéből. „- Úgy látszik, szabad vagyok – mondja hangosan. (…) s bizonytalan léptekkel elindul a szemközti ház felé.” E két pillanat között játszódik le egy olyan történet, amely egyszerre Erzsébeté s az egész országé, s amely mindkettő sorsát, Erzsébet sorsát is, az ország sorsát is, megfordítja. Ez a fordulat volna – a regény címe is jelzi előre – a szabadulás.

   A narrációs eljárás, mint látható, megegyezik a legtöbb sikeres Márai-regény eljárásával. A történet időben és térben erősen koncentrált, s az eseményeket – az Erzsébettel történteket – mindvégig az ő nézőpontjából követjük. Ugyanígy jár el az író, hogy csak találomra hozzak néhány példát, a Válás Budán, A gyertyák csonkig égnek vagy a Szindbád hazamegy esetében is. A Szabadulásban azonban – s ez a regény gyengéje - egy másik nézőpont, s vele egy másik szólam is megjelenik, egy külső elbeszélőé, egy tudósítóé, aki időről időre részletesen beszámol az ostromlott Budapesten történtekről, a légitámadásokról, a zsidóüldözésekről, a még nyitva tartó éttermekről, arról a civil életről, amely a kétségbeejtő helyzet ellenére még mindig folytatódik.

    Ez a másik szólam, amely mintegy összefoglalja azokat az eseményeket, amelyekről az ostrom hónapjait Leányfalun töltő író nyilvánvalóan másodkézből értesült, s amelyeket feltétlenül fontosnak tartott előadni az ábrázolandó helyzet minél pontosabb és hitelesebb érzékeltetése céljából, mintegy idegen testként van jelen a regény szövetében. Márai máskor is szívesen élt az effajta gyors és általánosító leírásokkal, hogy felvázolja háttérként az ország helyzetét. Tartalmaz ilyet akár a Válás Budán, akár a Föld! föld!... is, de egyik esetben sem szervetlenül: az egyikben Kőműves Kristóf töprengéseiben olvashatunk a nemzet helyzetéről szóló eszmefuttatásokat, a másikban pedig, minthogy első személyű emlékező prózáról van szó, az effajta elemzések zavartalanul illeszkednek az egyéni életút elbeszélésébe, sőt, annak nélkülözhetetlen részét alkotják. A Szabadulás esetében viszont nem tud összekapcsolódni a két szólam. Az Erzsébet szólama a forma természetéből adódóan korlátozott, de ugyanakkor teljességgel hiteles, a külső mindentudó elbeszélőé viszont már-már fölöslegesen egészíti ki mindazt, amit Erzsébet a történetet indító és a történetet záró pillanat közt megtapasztal és megtud, s amelyek tapasztalatokból levonhatná a maga életének s a közösen megélteknek a konklúzióját.

   Erzsébet története, a regény lényege, tulajdonképpen pontosan megfelel annak az ívnek, amely a 20. századi regényt jellemzi. A klasszikus epika alapsémája a főhős útja a rejtélytől a megfejtésig, valaminek a nem-tudásától annak befogásáig és megtudásáig. A modern regény inkább az ellenkező utat próbálja bejárni: a bizonyosságtól az elbizonytalanodásig, attól a hiedelemtől vagy reménytől, hogy a főhős tud valamit, egészen addig a pontig, míg nem rájön, hogy hiába reménykedett, még azt sem tudja, amit addig tudni vélt. Erzsébet, amikor a történet kezdődik, a túlélésben, a saját és apja túlélésében reménykedik, s bizonyos abban – főként apja miatt -, jól tette, hogy nem követte egy évvel azelőtt vőlegényét, aki elment az országból. Az azonban, ami a történet kezdő- és végpontja közt történik vele, mindent más megvilágításba helyez. „Úgy látszik szabad vagyok” gondolja, s ennek az úgy látsziknak az ide vagy oda billenthető értelmezését lendíti az elbizonytalanodás irányába a mondat második fele: Erzsébet elindul, de léptei bizonytalanok.

A történet hőse maga is hamis papírokkal próbálja átvészelni az ostromot, egy Sós Erzsébet nevű ápolónő iratait használja. A történetmondó csak annyit tudat az olvasóval, hogy a fiatal nő keresztneve véletlenül szintén Erzsébet; családnevét nem fogjuk megtudni. Erzsébet orvostanhallgató, apja nemzetközileg ismert csillagász, akit a német megszállás óta keres a Gestapo. Erzsébetnek csak annyi a bűne, hogy nem volt hajlandó azt a parancsot teljesíteni, amely szerint az egész évfolyamnak el kell hagynia az országot. De megtudjuk azt is, hogy a hatalomnak mondott nem-je életében már a második fontos nem: először vőlegényének, Tibornak mondott nemet a tabáni parkban, ahol minden délután találkoztak. Érdemes hosszabban idézni, mert Márai egyik fontos témája szólal meg Erzsébet és Tibor párbeszédében.

 „Itt beszélt Tibor először arról, hogy elmegy az országból, mert ’nem bízik a magyar társadalom ellenálló erejében’, mert ’ennek a társadalomnak nincs erkölcsi kivető ereje’ – így mondotta, s Erzsébet soha nem látta ilyen szenvedélyesnek ezt a csöndes, hallgatag embert.

   Erzsébet akkor kétségbeesetten tiltakozott. A magyarságról beszéltek, a múltról, Széchenyiről, az írókról, Vörösmartyról és Aranyról, mindenkiről, aki hitt a magyarságban, s aztán csalódott és az őrületig szenvedett e csalódástól: Erzsébet lélekszakadva, elfulladtan védekezett. Tibor megmondotta, hogy elmegy, hívta Erzsébetet, nem ígérte, hogy visszajön…s Erzsébet tudta, hogy nem mehet vele, mert nem hagyhatja itt az apát, akinek nincsen senkije, csak a munkája és Erzsébet. Az anya régen meghalt, s Erzsébet egyszerre volt anya, leány, kedves e két férfi, az apa és Tibor számára. S most el akart menni az egyik, a kedves, a kiválasztott, mert ’a magyar társadalomnak nincs erkölcsi kivető ereje’…”

    Erzsébet visszaemlékezésében kétszer szólal meg, egyszer az elején, egyszer a végén, ugyanaz a mondat, vagyis Tibor felfogásának, Tibor választásának súlya van. A felidézett jelenetben a férfi szenvedélyes, Erzsébet csak védekezik, Tibor biztos a dolgában, Erzsébet – amikor a régiekre hivatkozik – inkább csak bizakodik a maga igazában, reméli, hogy nem fog csalódni s csalódása miatt szenvedni. A pincében töltött három nap tulajdonképpen válasz a hajdani tabáni jelenetre, annak mintegy az ellenpontja. Akkor egy „hosszú, édes, illatos őszön” zajlott a beszélgetés, mely megalapozza a történetet, most csikorgó tél van, bujkálás, életveszély, bizonytalanság. A pincében töltött három nap – Márainál jellegzetesek az ilyen könnyen felfejthető, de akár figyelmen kívül is hagyható utalások – pokolra szállás. Az alapvető kérdés, hogy mi következhetik utána. A regény címe szerint: szabadulás.

    Erzsébet útjának első állomása: találkozása a szombatos házmesterrel. A remény pillanata ez, Erzsébet egy olyan emberrel találkozik, aki segít, sőt, önzetlenül segít az apán. A körülmények azonban eléggé különösek, már-már groteszkek. A házmester befalazza a tudóst a többi rejtőzködő közé, de csak a legalsó téglasort veszi ki az új menekült kedvéért, az apának négykézlábra ereszkedve, csúszva-mászva kell bejutnia az elzárt fülkébe, aztán megint vakolat kerül a visszarakott téglasorra. A szombatos hívő ember, figurája erős hatással van Erzsébetre, az apa szituációja viszont szinte megalázó. A befalazó – a Válás Budán kevesebb mint egy évtizeddel előzi meg a Szabadulást – Kőműves Kelemen alakját idézi egy pillanatra. De a regény úgy ér véget, hogy nem tudjuk meg, mi lett a befalazott csillagász sorsa.

   A pincében nincs a szombatoshoz fogható ember, Erzsébet hangsúlyozottan egyedül van. A történetmondó több jellegzetes alakot vonultat föl: a nagypolgári család még a pincében is külön főzet a szakácsnéval; a kispolgárok – postai tisztviselők – folyamatosan kommentálják a helyzetet, eszmét cserélnek a szovjet rendszerről; a nyilas érzelmű házmester egyelőre nem adja föl a többi lakó közt meghúzódó zsidókat. A tablónak ez a fele ismerős akár Márai 1943-1944-es naplójából, akár a Föld! föld…-ből. A bírálat könyörtelen, egyértelmű, hogy az a világ eltűnésre ítéltetett. Különösen a postafőtanácsos és a postafiók-vezető dialógusa revelatív e tekintetben. „Erzsébet hallja minden szavukat. Két kispolgár, akik még most is, az általános rendetlenségben, a végső felfordulásban is megőriznek töredékeket abból a rögeszmeszerű rendtartásból, mely életük értelme volt. Most megállapodtak abban, hogy ’ami sok, az sok’, s arról beszélnek, mi ház az, ami „nem volt sok?...”

   A két kispolgár beszélgetése a történet fordulópontja után folyik; nyilasok jelennek meg  a házmester vezetésével, elviszik és a kapuban agyonlövik a téglagyárból megszökött s a belvárosi ház pincéjében bujkáló zsidó fogtechnikust. A két kispolgár úgy érzi, „nem lehet tovább halogatni a színvallást. A postások érzik, hogy itt a történelmi pillanat, mikor ők, a társadalom két értékes tagja, kénytelenek ’állást foglalni’. Sokáig vártak e pillanatra – gondolja Erzsébet.” A hivatalnokokban megképzik, hogy egyszer talán még ők is lehetnek áldozatok. S mivel közel vannak már az oroszok, a főtanácsos váratlanul vált. „-Az orosz postáról mindig jókat hallottam. Nagy rend van ott a postán.” Még a kamatok kérdése is szóba kerül: úgy hallották, abban reménykednek, hogy kedvező, két és fél, akár három százalékos is lehet majd a pénz hozama.

    A pincébe menekült lakók nevét Erzsébet nem tudja. A három nap felidézése során egyetlen név hangzik el, a négy fős nyilas különítményt vezető Szappanos testvéré. A nyilasokat Erzsébet különösen visszataszítónak látja, Szappanos himlőhelyes, egyik társa, a különítmény lelke, „egy gnómszerű, púpos törpe”, a két másik kövér és láthatóan részeg. A nyilasok, a gonosz megtestesítői így egyértelműen, jól láthatóan elkülönülnek a többiektől. Az állásfoglalás egyszerű, a gonosz gonosz, elítélendő. Szembe is kellene szállni vele. De hogyan? A pince lakói, véli Erzsébet, „nem tehettek semmit, mert a ’testvérek’, e gyilkosok, fegyverrel, géppisztollyal érkeztek; nem tehettek semmit, mert ők, a szemtanúk és résztvevők, fegyvertelenek, nem tehettek semmit, mert a házmester áruló volt…” Erzsébet külön is lelkiismeret vizsgálatot tart. „Egész testében érzi, hogy ő is felelős. Mindenki, aki élt, s nem akadályozta meg…de hogyan, az Istenért? A géppisztoly ellen? A tankok, ágyuk ellen? Vagy másképpen, ahogy lehet, belülről?”

   Mindaz, ami történik, első látásra megerősíti Erzsébetet igazában. S ugyanazon irányba viszik azok a beszélgetései is, melyeket két új szomszédjával folytat. A fülkébe, ahol fekvőhelye van, behoznak hordágyon egy idősebb, béna férfit, vele együtt érkezik egy fiatal nő. A fogtechnikus meggyilkolása mindenkit sokkol, a névtelen nő beszélni kezd Erzsébethez. A táborról beszél neki, az öregek, gyermekek és satnyák oldalra állításáról, s hogy „reggelre már elégtek”, de még inkább a „doktorról”, aki „nagyon jó modorú ember volt…nem kiabált, mint a SS-ek, soha nem bántott senkit, egy ujjal sem…Ez a csendes fegyelmezettség, érti?...Ez volt rossz, mindennél rosszabb.”

   A halkan, tárgyilagosan előadott beszámoló pontosan illeszkedik a három napos történet logikájához, Erzsébet még biztosabb lehet abban, amit eddig is gondolt, hiszen a borzalom egy epizódját a saját szemével látta, az egész borzalom perverzióját pedig most magától egy szemtanútól hallotta. A hosszú beszámoló a doktor zenerajongásának felidézésével – „gyönyörű művészlemezei voltak”, elsősorban Bach és Mozart – folytatódik, s szakad félbe. A pincelakók ugyanis parancsot kapnak német katonáktól, hogy azonnal hagyják el a helyiséget, s menjenek át a szomszéd házba.

   A befogadó szempontjából azonban ez a doktor Mengele Auschwitzát felidéző epizód meglehetősen valószerűtlen. Márai általában a hagyományos európai regény valószerűségi normáit követi, különösen így van ez a konkrét történelmi pillanatot felidéző s egyértelműen annak a problematikáját faggató Szabadulásban. Az Erzsébetet megszólító nő, aki a doktor mellé volt beosztva s aki a táborban minden családtagját elveszítette, valójában aligha kerülhetett vissza az ostromlott Budapestre. Auschwitzból, mint tudjuk, a németek  január 17-én kezdtek távozni, s a tábor véglegesen csak január 27-én szabadult fel, akkor ért oda a Vörös Hadsereg.[1] Szökések az előző időszakban ugyan voltak, a forrásmunkák mintegy hétszázról tudnak, bár ebből csak mintegy háromszáz volt sikeres, de teljességgel valószerűtlen, hogy egy szökevény, Mengele volt beosztottja, éppen a számára ugyancsak halálos veszélyt jelentő nyilasok által uralt Budapestre tért volna vissza. Az sem teszi valószerűbbé az epizódot, ha feltesszük, hogy a fiatal nő – akiről a béna férfi azt állítja, megőrült – vizionál, hogy mástól hallottakat s más által megélteket mond el. Auschwitz valósága, a történettudomány mai állása szerint, igazából csak a tábor felszabadulása után vált ismertté. 

Ekkor következik be tehát a második fordulat. Az oroszok már egészen közel vannak, a házbizalmi és két német katona a szomszéd házba, vagyis a még németek uralta területre parancsolja át a pince száznegyven lakóját. Mindenki indul, megy az orvos történetét elbeszélő nő is, Erzsébet is velük tartana, de a béna férfi visszafogja. Jobban teszi, mondja neki, ha marad. Amit a férfi sugall, az kimondatlanul is világos: ne a németeket válasszuk, hanem inkább az oroszokat. Következhet ezután egy újabb fontos dialógus, a várva várt szabadulásról. Erzsébet, s ekként az olvasó is megtudja, hogy a béna férfi is zsidó, hogy ismeri Erzsébet apját, hogy ő maga matematika professzor volt Bécsben. A professzor abból indul ki, hogy az emberek azért félnek az oroszoktól, mert éveken át hazudtak nekik. „Féltek a bolsevizmustól, s ezért hazudtak. Mindenki hazudott – mondja nyugodtan, tárgyilagosan. – Talán ez volt a legrosszabb, ez a sok hazugság, az elmúlt években, nappal és éjszaka, az újságokban, a rádióban, a magános beszélgetésekben…Az ember már ökrendezett. Mindenütt a hazugság. Nem?… Erzsébet lelkesen bólint.”

   De amikor a „szabadulás” után következendőkről beszélnek, kitűnik, hogy sok kérdésben gyökeresen eltér az álláspontjuk. A matematikus Voltaire-re hivatkozik, pontosabban a sztoikusok egyik alapgondolatát tulajdonítja Voltaire-nek („csak az boldog, akinek nincsenek vágyai”), s úgy véli, hiába a várt változás, hiába a sok szenvedés, az emberek nem változnak. „Senki nem tanul semmit. Mindenki ott akarja majd folytatni, ahol abbahagyta. Ez törvény. Aki ezt nem tudja, gyermek." Tisztelettel, de határozottan utasítja el Erzsébet felfogását, aki hisz abban, hogy „senki sem szenvedett hiába, hogy az emberek is tanulnak a szenvedésből. Hiszem – mondja Erzsébet -, hogy van valami, ami végül erősebb, mint a gyűlölet.” Végül nem ő mondja ki, hanem a matematikus, hogy Erzsébet a szeretetben hisz.

    Erzsébet keresztényi felfogásával szemben a matematikus – „Erzsébet érzi” - most először bizonytalan. Néha tud szeretni az ember, mondja, „s ilyenkor nagyon erős lesz”. De ez az állapot múló. Igaz, segíti abban, hogy „megismerje igazi természetében a valóságot, s az ilyen erős ember már közel jár a szabaduláshoz. S elviseli, sértődés nélkül, mert valóság. S amennyire az ember számára lehetséges, hamis vágyak nélkül él. Ez minden, amit tehetünk.”

    Ezen a ponton szakad meg a keresztény és a sztoikus felfogás párbeszéde, mert megérkezik az első orosz katona. A történetmondó kiemeli a találkozás, Erzsébet és a fiatal orosz találkozásának a pillanatát. „Figyelmesen nézik egymást. A pillanat hosszú, ez a leghosszabb pillanat, melyet Erzsébet valaha is megélt, nem is álmodta soha, hogy egy pillanat, két ember között, ilyen hosszú tud lenni.” Tudatosan-e vagy sem, Márai Sándor egy olyanfajta jelenetet helyez regénye centrumába, amely Jean Rousset szerint[2] az európai regény egyik alapvető toposza, az első találkozásét, két tekintet egybekapcsolódásáét, amely toposz prototípusa a svájci irodalomtörténész szerint Frédéric Moreau és Marie Arnoux találkozása az  Érzelmek iskolája első fejezetében, a Szajnán fölfelé induló hajón. Rousset számos példát hoz arra, hogy az első találkozás, s a szemek találkozásának jelenete alapvető fontosságot kap a regénystruktúra alakításában.[3] Frédéric Moreau egész életét meghatározza az a pillanat, amikor meglátja Madame Arnoux-t, azontúl minden cselekedete, közvetlenül vagy közvetve, az asszony létének, véleményének, távolságtartásának vagy időleges közeledésének a függvénye. Flaubert erre a jelenetre alapozza regényét, a zárás – az eseménytörténet zárása éppúgy mint a regény mélyebb témájának a lezárása – az induló szcéna ikerjelenete: Frédéric és Marie Arnoux megint egymás szemébe tekintenek.  

    A Márai-regényben leírt első-találkozás-jelenet  nem más, mint torz változata az eredetinek. Az Érzelmek iskolájában Frédéric és Marie Arnoux egy ragyogó szeptemberi napon a hajó fedélzetén látják meg egymást, és a fiatalember elé táruló látvány varázslatos: amit lát az olyan mint egy tünemény (une apparition), az asszony egyedül ül egy padon, vagy legalábbis Frédéric nem lát senki mást, annyira belekáprázik a szeme (l’éblouissement) a megpillantott személy szépségébe. A fiatalember rögtön álmodozni kezd, szeretné megismerni a nő szobáját, a ruháit, az embereket, akikkel érintkezik, „s még a fizikai birtoklás vágya is eltűnt egy mélyebb kívánság, valami fájdalmas és határokat nem ismerő kíváncsiság mögött.” Ebben a varázslatban, ezzel az elvakultsággal éli le Frédéric Moreau az életét, a hajón született bűvölet csak az utolsó találkozáskor szakad meg.

   Erzsébet viszont a pincében találkozik azzal, akire már régóta várt. A gondolatait közvetítő függő beszéd itt szókimondó. „Mert ezt a pillanatot várta, hónapokon át, pontosan tíz hónapon át, ezt a pillanatot, amikor a Gestapo elmúlt év márciusának egyik estéjén becsöngetett az apáért, ezt, mikor bombák hullottak, ezt, mikor elhurcolták a zsidó fogtechnikust. Mint a terhes nő a magzat születését, úgy várta egész testével, hónapokon és hónapokon át ezt a pillanatot.” A találkozás azonban már az első pillanatban sem zavartalan, mert „a férfi homályban áll, nem látja jól az arcát, inkább csak egy alakot lát, magas, nyugodt férfitestet.” Vagyis az első pillanatban, mely mindent eldönt, arc nincsen, csak test van.

   Most következik az ismerkedés, az érintkezés. Erzsébet szerzett tudását – a gyűlölködő hírek cáfolatát, orosz irodalmi élményeit -  próbálja összevetni a személyes találkozás tapasztalataival, pálinkával kínálja a katonát, beszél hozzá magyarul, németül, a katona viszonzásul cigarettával kínálja, Erzsébet ételt adna neki, amit a katona nem fogad el. Erzsébet érzi, hogy saját viselkedése minden erőfeszítése ellenére mesterkélt, hogy az orosz alapvetően gyanakvó marad, nem hisz neki. Próbálja meggyőzni. „Nem szabad elfáradni, gondolja közben, nem szabad egyetlen pillanatot sem elmulasztani, amikor szelídíteni, engesztelni lehet. Miért?…Nem tudom. De meg kell győzni, hogy jó barátok vagyunk, s ő nem tehet nekem semmi rosszat, mert barátok vagyunk. Ezen múlik minden.”

   Nem sikerül. A katona megragadja a karját, a vállát, s Erzsébet hiába vágja orrba, a férfi a szennyes fekhelyre teperi, és megerőszakolja. Erzsébet visít, fájdalmat érez, aztán kölnivíz szagot, émelyeg és hány. Az Érzelmek iskolája találkozás-jelenetét átjárják a bibliai allúziók: amit a fiatalember megpillant, olyan mint egy jelenés (az eredeti francia kifejezésnek erős a liturgikus töltete), a nő, akit csodál, maga Mária. A regény vége persze majd rácáfol erre az idillikus képre, Frédéric Moreau lépésről lépésre veszíti el illúzióit, s jut el az imádattól a fájdalmas szkepticizmusig. A Szabadulás találkozás-jelenete viszont az alvilágban játszódik, ahol az arc helyett a test dominál. Közben Erzsébet megpillantja ugyan az orosz arcát – „a férfi fehér homlokát, csillogó, puha, ezüstfényű haját s a szürke szemeket, melyek most is mereven bámulnak reá a magasból…mereven, de másféle fénnyel, mint az imént. Most csillognak e szemek, mint mikor a sötétben gyanús fények villannak fel”. Erzsébet arca viszont az aktus után csupa hányás, az orosz törli le „óvatos, ügyetlen és gyöngéd mozdulattal.” Az arc tehát, amely – mint Emmanuel Lévinas mondja -  „maga a jelentés” ebben az alvilágban nem létezik. Az arc fenomenológiáját kidolgozó filozófus szerint az arc kontextus nélküli jelentés, az arc a lényeg maga. „Arc és diskurzus összekapcsolódik. Az arc beszél. Beszél, méghozzá olyan értelemben, hogy arc teszi lehetővé, az arc kezdi el a diskurzust.(…) A Másik arcában mindig van valami „emelkedettség”, valami „magasabb rendű”. A Másik magasabban van, mint én. A „Ne ölj” az arc első szava. Márpedig ez parancs. Amikor egy arc megjelenik, az olyan, mint egy parancsolat. Mégis, ugyanakkor, a Másik arca nincstelen; szegény, amelyért mindent megtehetek, aminek mindent köszönhetek.”[4]

    A Szabadulásban nincsen arc, nincsen tehát diskurzus sem. A szituáció, a történetmondó legalábbis így láttatja, szinte groteszk. „Így ülnek, hevernek, Erzsébet a nyugágyon, csukott szemmel, az orosz a nyugágy szélén, kölnivízszagú, hűvös tenyerét a nő homlokán nyugtatva.” És mivel a diskurzus lehetetlen, a lány inkább a saját testére figyel, „szeretne választ hallani mindarra, amit e pillanatban értelme nem tud, nem mer szavakkal megfogalmazni. De a test – csodálkozással észleli – nyugodt. Erzsébet nem hall semmiféle felháborodott panaszt, tiltakozást, semmilyen sikoly nem üzen az erőszakosan megérintett és feldúlt testből. A fájdalom és az émely kering még a test szövetében, mint egy oltás anyaga a vérpályán. De ez a fájdalom már elzsibbad, és az émely mind hígabb, feloldottabb. A testem nem mond semmit, állapítja meg Erzsébet. A fájdalom elmúlik, az émelygést is elfelejtem, s ez az ember már nem maradhat itt sokáig.”

A Szabadulásban ábrázolt problematika hangsúlyosan jelenik meg az 1943-1944-es naplóban. Az üldözöttek szenvedése és a felelősség tekintetében ugyanolyan módon, mint a regényben. „Szombat éjjel 12-kor – jegyzi fel a naplóíró – lezárták a pesti gettóházakat. Több mint kétszázezer ember él e borzalmas tömegszállásokon, s várja, hogy vagonban deportálják a lengyel telepekre. Látogatni nem szabad többé őket.

   E tömegszerencsétlenség nem érkezett váratlanul; s mégis, senki nem hitte igazán, hogy bekövetkezhet. Méreteit, emberi jelentőségét e pillanatban felfogni sem tudjuk. A magyar történelem egyik legförtelmesebb fejezete minden nap, amelyet átélek.”[5]  Valamivel később rámutat, ugyanúgy, mint a regénybeli professzor, a propaganda súlyos felelősségére. „A sajtó zenekara örökké két dallamot játszott: a bolsevizmus és a zsidókérdés tételeit ismételgették, hol andante, hol fortissimóval.”[6]

  Nem maradhat el az írástudók felelősségének a vizsgálata sem. A Márainál gyakran megszólaló téma itt egyértelműen a Szabadulás felé mutat. „Éppen azt mulasztottuk el – írja a Naplóban 1944-ben -, ami legfőbb kötelessége volt: a társadalom nevelését, a fogalmak könyörtelen tisztázását. Ez az erkölcstelen emberi közösség joggal mondhatja, hogy legfőbb mentorai nem nevelték, csak szórakoztatták, meg ’ostorozták’.”[7] A könyörtelenül tisztázandó fogalom itt aszabadság. Márai már a naplóban megpróbálkozik a szabadság-fogalom tisztázásával. „Mindennek – mondja -, ami most borzalom és iszonyat, vége lesz egyszer, s elkövetkezik sokak számára – mert sokan túlélik ezt az iszonyatot is – a félelem nélküli élet és a szabadság időszaka! Ez az időszak borzalmas lesz, tele bosszúval, vérrel, igazságtalan számonkérésekkel. És mégis így lesz jól minden.”  Azután a liberalizmus nagy alakjának, Thomas Macaulaynek egy gondolatával folytatja, idézve az angol írónak Miltonról írott könyvéből. „Az újonnan szerzett szabadság baja ellen csak egy gyógyszer van, és e gyógyszer a szabadság, mondja Macaulay. Mikor a fogoly először hagyja ott celláját, nem tűrheti a napvilágot: képtelen megkülönböztetni a színeket és felismerni az arcokat.”[8] Érdekes, hogy Kertész Imre 1997-ben megjelent, Valaki más címet viselő naplójában pontosan ugyanazt a képet használja az 1990-es fordulat jellemzésére, amelyet Macaulay a 18. századra, a Macaulayt idéző Márai Sándor pedig az 1945-ös – várható – fordulatra. „Annyi történt csak – így Kertész -, hogy visszaadták a conditio minimát, a személyes szabadságomat – csikorogva ugyan, de kinyílt a zárka ajtaja, ahol negyven éven át fogva tartottak, s meglehet ennyi elég lesz ahhoz, hogy megzavarjon. A szabadságot nem lehet ugyanott megélni, ahol rabságunkat éltük.”[9]

     A naplóíró Márai Sándor 1944-ben még inkább bizakodó. A vészkorszak után következhet, mint Macaulayval mondja, az újonnan szerzett szabadság korszaka. Amikor majd szabadsággal gyógyítják a szabadság igazságtalanságait. Ez az íróra nemigen jellemző naiv szemlélet, az illúziók kora azonban nem lesz hosszú életű. Nem csak a Napló korrigálja hamarosan, hanem a regény befejezése is.

    Az orosz elmegy, s Erzsébetnek szembe kell néznie a professzorral, de a professzornak is szembe kell néznie Erzsébettel. A két arc, a két tekintet itt sem találkozik. Ugyanis a férfi „fejét mélyen lehajtja, arcát két tenyerébe temeti (…) Nem néz föl, mozdulatlan marad, mintha nem tudna, de nem is akarna Erzsébet szemébe nézni, mint aki szégyell és rejteget valamit (…) Szégyell valamit, azért födi el az arcát – gondolja. Szégyelli, hogy ember.” Végül a nő kényszeríti rá, hogy szembenézzen vele. „A férfi felnéz reá, fénylő szemmel és szelíden. Sokáig nézik egymást. – Azt hiszem elmehetek – mondja Erzsébet. A férfi bólint. – Ha akarja most már elmehet.”

   És most következhet végre Erzsébet számára a létfontosságú fogalmak, a szabadság és a szabadulás jelentésének a tisztázása. A három nap véget ért, végre elhagyhatja a pincét, az alvilágot. Kinn van már az utcán, senki sem tartóztatja fel, mégsem biztos benne, hogy szabad. „Én mikor leszek szabad? – gondolja Erzsébet, és nem tud tovább menni. Mi is lehet az, a szabadság?...A ködbe néz, a füstbe és a tűzbe.”   A kép egyértelmű, a ködben, füstben, tűzben nem lehet tisztán látni. S épp ebben a pillanatban bukkan rá Erzsébet az orosz holttestére. A látvány annyira pontosan illeszkedik az eddigiek sorába, hogy a nő úgy érzi „mintha minden rendjén lenne – a háború és mindaz, ami történt, ez a halott, s ő Erzsébet, aki most már szabad, de nem tud e szabadsággal mit kezdeni (…) mert ember!”

   A történetmondó egy másik és szintúgy sokatmondó képpel zárja a regénytörténetet, a hajnali havas utcán föltűnő orosz lovas képével. Tibor és Erzsébet  hajdani tabáni beszélgetésében Széchenyi, Vörösmarty, Arany voltak a hivatkozási pontok, itt, a záró jelenetben, bár természetesen nincsen kimondva, nem lehet nem gondolnunk a fenti névsorba jól illeszkedő Ady Endre emblematikus versére, Az eltévedt lovasra. Az Ady-versnek is visszatérő szava a köd; novemberi tájon, sűrű bozótosban vagyunk, ahol nem is látni, csak hallani „vak ügetését” az eltévedt lovasnak. A téli pesti utcán, az üvegcserepekkel borított kövezeten haladó lovas viszont a regény szövege szerint nem eltévedt, sőt ellenkezőleg, otthonosan mozog a meghódított városban.  „A szürke világosságban, a pesti utca törmelékei között, oly közömbösen üget a lovas járőr, mintha nem is idegenben, hanem otthon kocogna valahol.”

   Szuggesztív kép: a januári romos utcán Erzsébet a két orosz, a Budapesten otthonosan mozgó lovas és a halott között. A halott katona Erzsébet lábánál fekszik, nem kell többé tartania tőle. A lovas se bántja. „Hanyagon fogja géppisztolyát, ferde szeme az utca mélységbe figyel, aztán – közömbös és hideg pillantással, ahogyan csak az tud nézni, aki nagyon messziről, nemcsak a tér, hanem az idő és az élet távolságából érkezik – lenéz a magasból Erzsébetre és a halottra.” Erzsébet tehát alul. Szabad? A regényszöveg utolsó bekezdését két fosztó képzős jelző uralja; hiába került föl az alvilágból a nappali világba, hiába látszik úgy, hogy szabad, Erzsébet tanácstalan és bizonytalan.

 

 

[1] Lásd pl. REES Laurence Auschwitz. A nácik és a végső megoldás, Alexandra, Pécs, 2005.

[2] ROUSSET Jean Leurs yeux se rencontrèrent, Paris, José Corti, 1988.

[3] Természetesen más műfajokban is. Például Richard Wagner Trisztán és Izoldájának is alapvető fontosságú mozzanata a sebesült Trisztán és Izolda szemének találkozása; Izolda felismerte Trisztánban kedvese gyilkosát, s épp le akarja bosszúból szúrni, amikor tekintetük találkozik: azon nyomban egymásba szeretnek. Brangaine varázsitala csak megerősíti a tekintetek találkozásának következményét. 

[4] Az idézet forrása: LÉVINAS Emmanuel Éthique et infini Paris, Fayard-Biblio Essais, 1982. 81-82. Magyarul megjelent műve, mely ezzel a témával foglalkozikTeljesség és végtelen, Pécs, Jelenkor, 1999.

[5] A teljes Napló 1943-44, Budapest, Helikon, 2006. 214.

[6] i.m. 279.

[7] i.m. 242.

[8] i.m.215.

[9] Budapest, Magvető, 1997.9.