Megírni a valamit
Félek tőle. Nem attól, hogy elindult, nem attól, hogy ideér. A puszta létezése hajszol végig a körfolyosón, aminek minden kanyarjából messzebbről dob csókokat a realitás.
Az íróasztalom előtt ülök, a tükör meg én egymásra bámulunk. Nem úgy ülök ott, mint aki csinál valamit. Nem mint aki dolgozik. Semmi. A tollam hegyét nyomkodom, az állkapcsommal párhuzamosan kattog. Várom, hogy egyszer csak felgyűljön, majd kiszakadjon belőlem az ötlet, a gondolat, amiből aztán egyenesen következik a valami, ami megmarad, még akkor is, mikor ő már ideért. Összefonom a karomat a mellkasom előtt, az asztalon heverő papírlapot szuggerálom. Kell a sugallat. A kényszerítő erő, ami tetteket facsar ki belőlem. Kell, de nem érkezik meg. Lassan kezd terhessé válni számomra a társaságom.
Kint sötét van, a szomszéd lakásból gyerekzsivaj szűrődik át. Az ajtóba vájt levélnyílás alatt halmokban állnak a felbontatlan borítékok – számlák, meg a család. Mint a feltorlódott hamu.
A tarkómat vakarom, a gyertyák elfagyott szívverése betölti a teret. A láng dobban, aztán kihagy. A pillanatnyi szünetek állandósulására várok. Kifújom a levegőt, értelmetlen szavakat lehelek magam elé.
Neki elég, ha egyszer oltja el a tüzet – gondolom. A kanóc így is elszenesedett csontvázként fogja siratni az elpusztult fényt, ami nemrég még belékapaszkodott. Ennek ellenére örökké beletörődik. Egyszerűen kioltottak és nem őriz meg semmi? Erre én képtelen lennék. Holott hasonlítok rá. Ahogy ő kioltja a lángot – egyszer- nekem szintén csak egyszer kell teremtenem, egyszer kell megcsinálnom a valamit – azt, ami rájuk marad majd.
Az asztalt bámulom. A papírt, a tollat. A hidegben remegnek, utánozom őket. Próbálok azonosulni velük, hátha úgy könnyebb lesz.
Szomjazom. Tennem kell valamit. Beleestem a gondolataimba, fázni kezdek. Le kell írnom, be kell fejeznem. Ezúttal nem adja oda magát a megoldás, nem úgy, mint legutóbb, mikor elég volt rágyújtani a félkész sorokra a házat és máris újraírták magukat.
Az ablakon beszökő huzat végighúzza körmeit az ajkaimon. Vigasztalni akar, de csak szégyellem magam. Egyszer írom meg a csodát, az életművemet. Az mindenért kárpótolni fog. Ha egyszer befejezem, vagy elkezdem, az lesz olyan jó, hogy elterelje a figyelmemet.
Mégsem bírom elkezdeni. Üres marad a papír.
Tudom én. Tökéletesen tudatában vagyok. Hamarosan ideér. Ki is fogok hunyni. Siettetném, ha történetesen nem ő hajszolna engem.
Akarok valamit. Ezt akarom megírni, a valamit! Lehet rossz, lehet keserű meg fakó, lehet olcsó utánzat, utálhatom én, utálhatja az emberiség. A lényeg, hogy megírjam, hogy visszavonhatatlanul létezővé váljon. Hogy elérjek valamit. Hogy az enyém legyen.
Azon kapom magam, hogy a gyertya fölé tartom a csuklóm: mintha magát a Holdat tűzném karóra és épp kényszerből pirulna el. Egy másodperc - elrántom. Nincs még elég magasan a fájdalomküszöböm.
Felállok az asztaltól, talán belerúgok. Kimegyek a dolgozószobámból. A lépteim kopognak, de süket vagyok rájuk. Belefekszem az üres fürdőkádba. Meg sem akarok mozdulni többé. A mozgás megszűnik élvezetesnek lenni, elveszíti korábbi funkcióját, hiszen már nem akarok máshová jutni, nem akarok előrehaladni. Már nem gondolok rá, hogy legalább a lábnyomaimmal egyedit alkotok, még ha maradandót nem is.
Felnézek. A szemközti falon függő tükör törött. Betörtem, mert fontos az önreflexió. Ő is én vagyok, így mégsem fáj annyira.
A szétszakadozott képemet nézem. Szégyellem, hogy lenőtt a hajam, szégyellem, hogy egyáltalán festenem kell. Őszülök. Gyűlölöm. Valahányszor fodrászhoz megyek, megkérdezik nem vagyok-e rokona véletlenül annak a híres… Mindig félbeszakítom őket. Epésen vágom rá: de igen, ő az anyám, majd elrohanok. Gyűlölöm, hogy anyámnak működött az élet.
Nem értem el semmit. A valóságra gondolok, erre a szörnyetegre. Arra, aki rám égette az ismeretlenséget. Az ujjbegyeim közé fogom a gyertyalángot, hagyom, hadd csókolgasson.
Eljátszadozom az összes gyertyával, minddel, amit a múltheti tortáról szedtem le, mielőtt még a szemétbe dobtam volna.
Ötvenkét éves vagyok. Ugyanannyi gyertyám van. Meg tíz ujjam, melyekre egészen a körömágyig rádermedt a viasz, így konzerválva a megsüllyedt bőrt, ami alól azóta sem szivárgott ki semmi maradandó, semmi, ami kiemelt volna az árnyékából, semmi, amiért megérte volna távol maradni tőle. Tőle, aki elfújja a gyertyákat.
Így nyíljon ki a Világ
A hideg matracon fekszem, körülöttem tiszta csönd. Nem jó, de a koszos csönd rosszabb lenne. A szemem csukva, nem látok semmit. Nem mintha nem akarnék. Talán ölnék is érte, ha láthatnék. Zsibbad a szemhéjam, olyan, mintha összeragasztották volna. Mindig késztetést éreztem, hogy szétszedjem, ami össze lett ragasztva.
Kellemetlen, mintha beszorult volna valami a szemem és a szemhéjam közé. Mégis csukva hagyom. Nem tudom, hogy Zárt-nap vagy Nyílt-nap lesz-e. Ameddig ki nem derül, úgy kell tekinteni rá, mint egy Zárt-napra. A Zárt-napokon minden zárva van. A szemünk is. Most már nagyon viszket! A szánk is csukva – ezért a csönd. Az orromon kell levegőt vennem. Egészen olyan, mintha pókháló tapadna a torkomhoz. Köhögni akarok, de akkor kinyitnám a számat. Meg összekoszolnám a csöndet. Ha mocskos lesz a csönd, a következő Nyílt-napon sem mehetek ki. Nem érné meg. Látni akarok. Köhögni akarok.
Ásítani nem akarok. Eleget aludtam. Igazság szerint még most is aludnom kellene. Nagyon úgy tűnik, hogy a mai is egy Zárt-nap. Mintha egy örökkévalóság óta tartana már. Lehet, hogy ez az örökkévalóság. Előfordulhat, hogy még tegnap van. Vagy ez már holnap, és folytatódnak a Zárt-napok. Őrjítő érzés. Szóval nem vagyok álmos. Jó sokáig aludtam. Folytathatnám, de minek. Ha alszom is még egy-néhány órát, nem változik semmi, nem nyílik ki a nap. Ha mégis, akkor lemaradok. Csak pár másodperccel, mert rossz alvó vagyok, hamar felébredek, viszont ha össze van ragasztózva a szemed, és a mániád az összeragasztott dolgok szétszedése, akkor az a néhány másodperc is sokat számít. Olyan csendesen, olyan tisztán alszik mindenki más! Kellemetlen.
Nem érzek bűzt. Ez az egyetlen oka annak, hogy nem vagyok meggyőződve a többiek haláláról, és nem hiszem, hogy egyedül vagyok. Illetve az utóbbit elhiszem. Nem szeretik, ha azt hiszed egyedül vagy, én mégis biztos vagyok benne. Nem is baj, szeretek egyedül lenni. Ez az egyetlen baj a Nyílt-napokkal. Minden telelesz emberekkel. Úgy érzem, összenyomnak.
Csengőszót hallok. Milyen jó, hogy nem aludtam el! Igazam lett! Imádom, mikor igazam van! Túl sok ember van ebben a rohadó világban, akik szeretik, ha igazuk van. Pedig olyan az egész, mint egy nagy szerencsekerék. Végül vagy igazad lesz, vagy nem. Érdekes módon valakiknek állandóan tart a nyerő széria. És mindig az ő kedvük szerint alakul a jövő.
Kinyitom a szememet. A ragasztó végre elenged. Az első gondolatom az, hogy ez gyönyörű. Örvénylő feketeséget látok, pislogok, azonban a sötétség nem szűnik meg. Mégis gyönyörű. Mert ezt látom. Felülök. A matrac rugói nyikorognak. Mennyivel szebb így! A hajamba túrok. Megint kevesebb van, mint legutóbb. Állandóan hullik. Fényt gyújtanak. Körös körül mocorgás, nyöszörgés. Lesajnálóan gondolok a többiekre. Akiknek most ébredezik a tudata is. Egy dolog, hogy tilos megmozdulni, egy másik, hogy tilos gondolkozni. Könyörgöm, másra sincs időnk!
Vannak szabályok, melyek ostobák, viszont betartod őket. És vannak szabályok, melyek betarthatatlanul ostobák. Mint az utóbbi is. A fémlámpák mutatják az utat. Fegyelmezetten haladjanak a kijelölt útvonalon. Köszönjük – hallom a hangosbemondóból. Szívesen válaszolnék, csakhogy megtudjam, működnek-e még a hangszálaim. Ugyanakkor a csönd még mindig kitart. Sokan fájdalmasan szorítják a fülükhöz a tenyerüket, félelemtől csöpögő szemüket a hangfalakra függesztik. Bántóan hangos annyi Zárt-nap után.
Beteges ritmusa van. A rengeteg csoszogó lépésnek, a mozgáshoz alkalmazkodni igyekvő, elgémberedett végtagok rozsdás sikolyainak. Fegyelmezetten haladni… nos, köszönöm. Fintorgok. Abban nagyon jó vagyok. Az egyetlen dolog, amit szeretek a Zárt-napokat kísérő sötétségben az, hogy ilyenkor senki sem látja a törött arcomat.
Egy régi Nyílt-napon történt. Az óriásplakátot látva nyilvánosan elfintorodtam. Mert persze, könnyű a saját lelkiismeretünknek hízelegni azzal, hogy „emberek, mától nem kell dolgozni, mindent megkaptok ingyen, a digitalizált világ mindent megold, mostantól minden csupa móka és kacagás lesz a mi kis Buborékunkban, ahová sajnos nem engedhetünk be boldog boldogtalant, mert az ugye milyen lenne már, nem-nem megtartjuk magunknak a saját privilégiumainkat, mi több, újakat teremtünk, úgyhogy tessék, ajándék, nem kell többet dolgozni, nincs több adófizetés, a világra szülnek, és máris nyugdíjba vonulhatsz, úgyhogy legyél végtelenül hálás, valamint élj csöndesen!”
Valószínűleg helytelenül idézem. Mindegy, ez volt a lényeg. Nem említették, hogy be leszünk zárva, és csak Nyílt-napokon láthatjuk meg a napvilágot. Végül is tényleg működik a rendszer. A plakátok szövegét, ahogy múlnak az évek folyamatosan átfogalmazzák, eltorzítják egy másik irányba, az üzenet mégis változatlan.
Ja, igen. Évente szülinapozunk. Innen tudom, hogy telik az idő. A miniszterelnök, vagy hogyan hívatja magát újabban, minden évben tortát oszt a népnek. Legutóbb már csak tizenöt gyertya volt rajta, így még relatíve sok ideje van hátra. Mióta visszafelé mérik az időt, azóta minden relatív. A szülinapi torta valójában egy időzített bomba. A Buborék első emberének még tizenöt jó éve van hátra. Csak találgatás, de gondolom jó évek várnak rá. Aztán lehet, hogy nem. Vagy téved a visszaszámlálás, és idő előtt fogynak el a gyertyák.
Elérem a kaput. Az ajtót a világba. Ez is beteges. A számba akarják rágni, hogy az ő kegyességükből kifolyólag, minden áldott Nyílt-napon technikailag újjászületek, és ezért még hálás is legyek.
Meglátom az eget. A Napot. A házakat. Az életet. A tömeget. A mindent. Minden más kimegy a fejemből, sikítok, ugrálok, szaladok, valami ostoba katonaindulót énekelek, hogy a torkom is beleszakad, viszont jól hangzik, én meg énekelni akarok. Elesek a macskakőben, felállok a macskakőről. Jól is teszem, mindjárt ideér a fegyelmezett tömeg. A legfegyelmezettebbek taposnak halálra, ha nem vigyázol.
Felnézek. Az ég rózsaszín – átlagos időjárás. Mintha bevonzottam volna a gondolataimmal, megpillantom a táblát. Az óriásmolinón pózoló koros férfi feltartott hüvelykujjal, kacsintva adja a világ tudomására, hogy: „minden a legnagyobb rendben, legyőztük a természetet, elég magasra kúsztunk, ahhoz, hogy még párszáz évig ne fulladjunk bele a saját mocskunkba, meg az őrjöngő tengerbe (Természet Anyánk, miért ez a hisztéria?), mindenki megnyugodhat. Élvezzék a Nyílt-napot, úgyis mindjárt elveszem.”
Lehet, hogy megint pontatlanul idéztem. Mindegy, a lényeg változatlan. A városunk („dicsőséges városállamunk”) alatt fortyog a tenger. Ennyit még én is tudok. Egy darabig minden rendben volt, aztán túl sok lett a víz. Túl sok lett az ember. Túl sok lett a halott. Meg túl sok lett az idióta. Mármint az a fajta, aki hatalmat kap a kezei közé, aztán Buborékot teremt, ahol mindenki nyugdíjas, ennek megfelelően pihenje is át az életét. És most megint bevonzom!
A következő transzparensen az öltönyös férfi büszkén kihúzza magát, a hasa előreugrik, nyakkendője irreálisan hosszú. Elégedetten mutat a távolba, feje mellett szövegbuborék: „az embernek szíve szakad, de hát mit nekünk hamis altruizmus, nem mennek azok azzal semmire sem, morzsoljunk el egy könnycseppet, hiszen milyen rossz is másoknak, azonban mit tehet az ember, ha egyszer felettünk sem kék az ég”.
Vagy valami ilyesmi. A hogyishívják ezzel a szomszédjainkra céloz. Akiknek lejjebb van a városuk, még néhány gyertya és elnyeli a tenger, ám ide nem jöhetnek, mert másik fáról gyökerezünk, elvennék a nyugdíjunkat, ha idejönnének. Nem vagyok szakértő, de még én is tudom, hogy bele fognak fulladni a vízbe. Ezen a ponton már azt kérdezem, Természet Anyánk, minek a hisztéria?
Sétálok tovább. Eszem. Iszom. Mosdóba megyek. Tényleg hullik a hajam. D-vitamin hiány.
Az ég már bíborvörös. Messze, a horizonton füst kígyózik. Az égést füstjelenség, fényjelenség kíséri. Ég a világ széle. Tőlem jobbra óriásplakát: a férfi poroltóval a kezében áll, és azt mondja: „ne féljen, a legkorszerűbb tűzoltó felszereléssel védjük szeretett városunkat!”. Lesajnálóan pislogok.
Ekkor megint megtörténik. A földön fekszem, mire felfogom. Megint megtörténik, te jó ég, minek ez a hisztéria, megint megtörténik! Vérzik az arcom! Mintha újra zuhany alatt állnék. Vízesésként csorog a vérem. Lágy, csiklandoz egy kissé, mire megérzem a fájdalmat. Végiggyöngyözik az arcomon. A karomat a fejemre szorítom, de késő. Fintorogtam. Nem tehetek róla, egyszerűen túl sok abszurdumot láttam kitapétázva a városom falaira. Nem tudom, honnan jön az erő, meg a bátorság, hogy egyszerre ennyi fegyelmezett emberhez beszéljek, talán érzem, hogy most nincs más választásom.
- Emberek! Miért nincs több Nyílt-nap? – nyögöm ki végre. Nem valami erős felütés. A szemem máris bedagadt, alig tudom nyitva tartani. Elharaptam a nyelvem, véres az ajkam. Fájni fog majd, ha beköszönt a Zárt-nap. Mert az mindig visszatér.
- Hallgass el! Nem akarunk hallani! – kiáltja valaki, és megint földre kerülök. Túl sokszor ütnek meg. Felordítok.
- Több Nyílt-nap kellene! Nincsen minden rendben! Bezárhattak, amíg tényleg a biztonságunk volt a tét. De most már nem az! Évek óta nem az! – magyarázom, miközben nagy nehezen talpra állok. Tessék, ezt sikerült kimondanom. Évek a sötétben, évek a csendben. Ez az eredmény, eredménye a tűnődésnek. Rájöttem, hogy semmi sincs rendben. Hogy járna nekem valami, amit nem kapok meg.
- Hallgass el! – dübörgi a tömeg.
- Honnan szeded mindezt?! – kiáltja valaki. Földre taszítanak.
- Biztosan gondolkodott! Azért vagy ilyen fáradt, te! – bök felém valaki vádlón. A hátamat tapossák, az arcomat rugdalják, a bíborszínű ég egyre távolabbról integet nekem.
- Igen, gondolkodtam! Nem aludtam át az életemet! Nektek sem szabadna! Nem éri meg! Nem éri meg! A tábla hazudik!
- Hallgass, áruló! – kétségbeesetten sikítok. Nem akarják hallani az igazságot. Egyszerűbb hinni az öltönyös embernek. Válaszolni akarok. Tovább győzködni őket. Azonban a fegyelmezett tömeg eltakarja az eget. Elveszik a levegőmet. Valaki a mellkasomon térdel, a nyakamhoz szorítja a felkarját. Sikítok. Aztán már tényleg csak hallgatni tudok.
