Mínusz húsz
A buszon ültem, bámultam ki az ablakon, de alig láttam valamit a bepárásodott üvegen át. Itt bent jó meleg volt. Kint mindenki rohant valahová, bárhová, csak ne kelljen sokáig elviselni ezt a csontig hatoló hideget.
Egy anyuka épp azon igyekezett, hogy a délutáni sétát rövidre fogja, de a kisfia láthatóan nem értett egyet. Ő szívesebben készített volna még egy hóangyalt, hogy átázott kabátja még vizesebb, és az esélye a megfázásnak még nagyobb legyen.
Pár méterrel arább egy férfinak hasonló gondja akadt a kutyájával, aki csak nem akarta otthagyni legújabb játékát, nevezetesen a villanypózna nyalogatását.
Mellette rohant el egy fiú, kezében oszlopnyi mappa, tankönyv, és füzet, amelyekből értékes jegyzetek repdestek szanaszét a nagy sietségben.
Egy ember volt mozdulatlan csupán. Ott ült egyedül a járda fagyos kövén, mellette fémpohár, amibe az aprót gyűjtötte. A kezében régi kartonlap, rajta alkoholos filccel firkált üzenet: „Én is fázom.”
A lámpa zöldre váltott, a busz végre elindult. Elfordultam az ablaktól, a telefonom kijelzőjére pillantottam, 16:53, már megint bezár a bolt mielőtt odaérnék. Sebaj, majd holnap.
Amint leszálltam a fűtött járműről megcsapott a fagyos levegő, az orrom egy pillanat alatt érzéketlenné vált. A többiek példáját követve sietve indultam haza, a meleg menedékembe.
Másnap reggel az ébresztőm csipogására ébredek. Tegnap korábbra állítottam, hogy még reggel elugorhassak a boltba. Felöltözöm, bekapok valamit reggelire, kapkodok, pedig ráérek, csak az izgalom hajt. Buszra szállok az áruház felé, az ablakok megint párásak. Ezer évnek tűnik mire odaérünk, pedig a hajnali órában még üresek az utcák.
A boltban aztán gyorsan haladok a sorok között, a bevásárlókocsiba szórva mindent, ami kellhet. Egy vastag kabát, pulóverek, zoknik, kesztyűk, tartós konzerv. Készen vagyok és mennék tovább, de a pénztárnál lévő eladónak, még úgy tűnik szüksége lenne egy jó kávéra. Lassú mozdulatokkal teszi a dolgát, közben félig csukott szemmel az időjárásról cseveg, meg arról, hogy rekord hideget mértek az éjjel. Fáraszt, de inkább nem szólok közbe, hátha úgy gyorsabban végez.
Nagysokára fizetek, és két hatalmas szatyorral távozom. Innen már közel van a célom, gyalog megyek.
Odaérek az utcasarokra. Minden pont olyan, mint tegnap. Ott van a fémpohár az apróval, a kartonlap a ferde felirattal. Kicsit kimelegedve a cipekedéstől kapkodom a fagypont alatti levegőt. kellemetlen érzés, ahogy beszívom ezt a hideget.
Ekkor kinyílik a ház ajtaja, egy nő lép ki az utcára. Kérdő tekintettel bámul rám, majd csak ennyit mond:
- Mit akar?
Gondolatok cikáznak át az agyamon, azt akarom, hogy ne legyen igazam.
- Hát… én, keresek valakit. Nem tudja hol lehet az a bácsi? Tudja, aki itt szokott kéregetni.
- Ja, persze, az. Végre eltűnt innen. A szomszédom hallotta amikor elvitték az éjszaka. Megfagyhatott, vagy nem’ tom.