Teátrális mai Madách

Konferencia dátuma: 
2002. február 12. 00.00

Társrendezők: az MTA Irodalomtudományi Intézete, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet

Elnök: S. Varga Pál irodalomtörténész
 
Előadók:
 
Bécsy Tamás irodalomtörténész
Gerold László kritikus, irodalomtörténész
Kerényi Ferenc irodalomtörténész
Lengyel György rendező
Székely György dramaturg, színháztörténész
Szikora János rendező
 
 
Ismertető
 
Az MTA Irodalomtudományi Intézete, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeum tudományos konferenciát szervezett Teátrális mai Madách címmel 2002. február 12-én a Károlyi-palotában. Az előadók Az ember tragédiája című színmű eddigi színreviteleit elemezték, a konferencia elnöke S. Varga Pál irodalomtörténész volt.
            Többek között arra keresték a választ, hogy a Madách-mű milyen új értelmezéseket kapott a más-más rendezésektől. Csak 1997 óta, az elmúlt öt évben tizennégy különböző rendezésben lehetett látni; ebből nyolc az anyaországban, hat pedig határainkon kívül került színpadra.
            Bécsy Tamás irodalomtörténész előadásában kifejtette, hogy a Tragédia különböző értelmezései csekély jelentőséget tulajdonítottak az első három színnek, Bécsy elemzésében éppen ezeket állította előtérbe. Madách instrukcióiban az Úrhoz a dicsfényt és a szférák zenéjét kapcsolja, míg Lucifer attitűdje és szavai az anyaginak az ismérvei. Álláspontja szerint a mű az Úr, Lucifer és az emberpár megnyilatkozásait, egymáshoz való viszonyukat a középkori moralitások kétszintes drámaműfajával rokonítja.
            Kerényi Ferenc irodalomtörténész egy sajátos ellentmondást vizsgált: Madách nem látta drámáit színpadon, főművét nem szánta színpadra, drámai költeményének alakjai így csak részben felelnek meg a romantikus szerepkörök színházi tradícióinak. A lehetséges megoldási kísérletek mindegyike érinti a mű értelmezését is. Kerényi Ferenc külön kitért a három főalakra, a szerepsorok kialakításának gyakorlatára, a mindezekből következő szerepköri hagyományokra.
            Gerold László kritikus, az Újvidéki Egyetem irodalomtörténésze szerint a Tragédia-előadások létrehozói újabban nem Madách „ügyvédeiként” viszik színre a művet, hanem a létrehozás pillanatára és helyszínére reflektálnak. Ilyképpen a rendezői olvasat eleve a mű egyéni értelmezését nyújthatja, s ezzel lényegesen tágíthatja a mű jelentésének körét, gazdagabbá teszi világát.
            A legérdekfeszítőbb előadást talán Székely György dramaturg, színháztörténész tartotta, a Madách-műben meglévő három réteg szcenikai problémáit elemezte. A három réteg: 1. a „mennyekben” játszódó mitikus keret, 2. az „eföldi” Éden, és az azon kívüli táj, az ember őshona és a luciferi bűbáj helyszíne, 3. az „álomidő”, Ádámnak Lucifer által manipulált, zaklatott szorongásos-lidérces álmai. Székely úgy véli, az eddigi rendezések a szcenikai polifónia igényét homofóniává szegényítették. Különösen messze tért el a költői kívánalomtól a „bűbájos álmok”-nak valóságos történelmi képekké változtatása. Ezért vész el sokszor Ádám álmának lélektanilag is pontos szerkezete: elalvás – szorongásossá váló (néha halálos) álom – fél-felébredés – új álomképbe zuhanás. A mai technika talán lehetővé tenné, hogy „virtuális valóság” formájában jelenjék meg ez az álomsor a maga összemosódó, néha kiélesedő kontúrjaival.
            Lengyel György rendező az életét meghatározó négy különböző Madách színreállítást elemzett. Az elsőre még gimnazista korában, az ötvenes évek közepén került sor. 1981-ben a Madách Színházban egy puritán misztériumszínpad keretein belül valósult meg a második. A következő, alapvetően expresszionista rendezésre 1992-ben a Pécsi Nemzeti Színházban került sor. A negyedik kísérlet Debrecenhez kötődik, ahol 1996-ban egy amfiteátrum jellegű színpadon rituális előadást rendezett. Szikora János, az új Nemzeti Színház nyitó darabjának rendezője Madách rendezői instrukcióit értelmezte.
 
Sulyok Bernadette: Egy dráma és színpadi
Interpretációi. Az ember tragédiájának bemutatói
Irodalmi Múzeum, 2002. tavasz