moriczzsigmond@XXI.szazad.hu

Konferencia dátuma: 
2002. szeptember 28. 00.00

Társrendező: a Móricz Zsigmond Társaság

Előadók:
 
N. Pál József: Móricz Zsigmond – ma
Cséve Anna: Az írás gyeplője, naplófutamok
Grecsó Krisztián: Önmagunk eredete avagy a szöveg helye a jelenvaló hagyományban
Tarján Tamás: Viták a drámaíró Móricz Zsigmond körül
Baranyai Norbert: A nevelődés példázatának olvasási lehetőségei
(Légy jó mindhalálig)
 
Ismertetés
 
Irodalomtörténet-írásunk az utóbbi évtizedben három alkalommal is foglalkozott az író életművének új értelmezési lehetőségeivel. Az ELTE Irodalomtörténeti Intézetének 1992-ben és a Magyartanárok Egyesületének 1999-ben szervezett konferenciája után a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Móricz Zsigmond Társaság 2002. szeptember 28-án rendezett tanácskozása újra felvetette a móriczi életmű újraértelmezésének lehetőségeit.
A kérdéskört N. Pál József előadása történeti folyamatba ágyazta. Az ötvenes évek, a legsűrűbb sematizmus idejében nem volt igazán ajánlott író Móricz Zsigmond, a hatvanas években műveit ugyan lobogóra tűzték, mint „cselekvő” irodalmat, s Móriczot a parasztság nagy írójának, a társadalmi konfliktusok fölmutatójának állították be. A hatvanas esztendőktől meginduló „csendes szellemi szabadságharc” a szűkített értelmű történeti–szociológiai–ideológiai szemlélettel hadakozva a műközpontú elemzés jogát perelte vissza az irodalomtól. Ez a folyamat azonban a hetvenes években a mellőzött úgynevezett polgári írók reneszánszát hozta, Babits Mihályét, Krúdy Gyuláét, akiket éppen Móriczra hivatkozva utasítottak vissza az ötvenes években. Nagy Péter, Király István, Czine Mihály és Vargha Kálmán elemzései nyomán még úgy tudjuk, Móricz ha nem is a helyén, de jelen van, jelentősége vitathatatlan, de a hetvenes évektől már csökkent az életmű iránti érdeklődés.
Jellemző módon az írók – Sarkadi Imre, majd évtizedekkel később Esterházy Péter – tettek hitet újra Móricz mellett. Mit jelent egy fiatal író számára Móricz Zsigmond ma? A konferencián előadó Grecsó Krisztián szerint, a Móricz-értés szempontjából tanulságos lenne „az emberi állandót” kiolvasni a népi díszletek közé helyezett művekből s az akkori, „eredeti időre” való emlékezés képtelensége ellenére a valóságos Móricz Zsigmondot kell megfigyelni. Grecsó úgy érzi elbeszéléseinek „emlékezete” a művekben található móriczi valóság: „Megvannak a jelek és nem olvadt ki mögülük a jelentés.”
 egészének figyelembe vételére és ebben a napló jelentőségére hívta fel a figyelmet. Arra az írásgyakorlatra és ebből kibontható írásmesterségre gondolt, melyben rendkívül jelentős a szövegvariánsok, el nem küldött levelek, kiadhatatlannak ítélt írások, a napló-, és a jegyzetfüzet-halmok tartalmának egymással összefüggő rendszere. Mindezek a szövegek egy szempontba összefutó vizsgálata megkerülhetetlen feladat. Baranyai Norbert egy mű példáján keresztül, az ifjúsági regény címszóba skatulyázott Légy jó mindhalálig regényen mutatta be, hogy a mű ellenáll az egyértelműsítés olvasatának. Inkább nevelődési regények sorába állítható, melyben a felnőtté válás és identitáskeresés, a valóságértelmezés és igazság, a példázat és a kudarc kérdései állnak középpontban. A mindeddig értelmező kérdések nélkül hagyott regény esztétikai jelentése komplexebb, egyéni megközelítést igényel az olvasótól.
Minden előadó egyetértett abban, hogy másként kell kérdeznünk az életműre. Lehetséges, hogy a 21. században nem azokat a regényeket fogjuk olyan jelentősnek tartani, amit eddig preferáltak, s jobban ki kellene a kutatók figyelmét terjeszteni a kisregényíró (Ágytakaró, Házasságtörés) és a novellista Móricz Zsigmondra. Ugyanakkor Tarján Tamás szerint a drámaíró Móricz vizsgálata is más megközelítést igényel. Bár nagyobb műgonddal alkotta meg drámáit – az átdolgozások számtalan variációjának tanúsága szerint –, mint az epikáját, mégsem vált ebben a műfajban sikeressé. Móricz mint monumentális írói személyiség nem tudta uralni azt a nyolcvan drámai művet, melyet megalkotott. Jellegzetes prózaírói adottság birtokosaként, az „omnipotencia”, az írói mindentudás adottságával e műfajban nem tudott érvényesülni, hiszen a drámában a szerző a maga mindenható epikai kelléktára nem alkalmazható. A színházi jelenlét kísérletei és kudarcai bizonyítják, hogy a szépprózát kísérő dráma-korpusz nem hozott időtálló értékeket, azonban keletkezéstörténetük magyarázóaspektusai feltétlen tanulsággal járnak.
 
Konferencia Móricz Zsigmond halálának 60. évfordulóján
Irodalmi Múzeum, 2002. ősz–tél II. évf. 3–4. sz.