A forradalom után. Nemzetközi interdiszciplináris konferencia

November 5. délelőtt 10-től 13 óráig

Elnök: Maróth Miklós a Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK dékánja

 

Szabad György: Mi a teendő vereség  után?

Fehér M. István: Forradalom és rendszerváltás

Wolfram Siemann (München): Spione gegen die Freiheit: Staatspolizeiliche Unterdrückung nach der Revolten von 1848–49 in der Habsburgermonarchie

Szegedy-Maszák Mihály: Az 1848-as forradalom értelmezése Kemény Zsigmond műveiben

Kerényi Ferenc: Az ember tragédiája gondolati és stiláris rétegei

 

Délután 15-től 18.30-ig

Elnök: Urbán Aladár az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára

 

Françoise Melonio (Párizs): Le moment mélancolique. Tocqueville et Proudhon apres la révolution de 1848

Porkoláb Tibor: „Üldözöttje a hatalomnak” Egy fejezet a „Jókai-regényből”

Kaczmarczyk Adrien: „Conquassatus sed ferax” Liszt Ferenc az 1848–49-es magyar események után

Praznovszky Mihály: Álom és valóság között. Egy Krúdy hős sorsa 1849 után

Francesco Guida (Róma): Révolution et „Restaurations” en Italie an XIXe et XXe siecle

 

November 6. délelőtt 10-től 13 óráig

Elnök: Katona Tamás a Károli Gáspár Református Egyetem

tanszékvezető tanára

T. Erdélyi Ilona: Világos után – a nemzeti tragédia az egyéni sorsokban. Erdélyi János és írótársai kálváriája

Guy Rosa (Párizs): Ce que c’est que l’exil

Kríza Ildikó: Hősök és mítoszok a szabadságharc után

Kovalovszky Márta: Rendhagyó emlékművek

Dávidházi Péter: „Peragit tranquilla potestas / Quae violenta nequit”: egy claudianusi mottó üzenete a szabadságharc után

 

Délután 15-től 18.30-ig

Elnök: Szörényi László az MTA Irodalomtudományi Intézet igazgatója

 

John Lukacs (Pennsylvania): 1849: Az európai forradalmak kora lezárult

Jacqueline Lévi-Valensi – Katarina Kilani (Parizs): Albert Camus et la révolte hongroise de 1956

Kiczenko Judit: „Sötét vizek partján” Egy bibliai motívum története

Lakis Proguidis (Párizs): Le roman Centre-Europeen du XXe siecle – ou l’Europe du Scepticisme

Zárszó: Szörényi László

 

 

 

            A Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ – az MTA Irodalomtudományi Intézete és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem közreműködésével – irodalomtörténeti konferenciát szervezett 1999. november 5-én, 6-án a Magyar Tudományos Akadémián. A tanulmánykötet ezen a konferencián elhangzott előadásokat tartalmazza.

            Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukására emlékező konferencia előadói azt a kérdést vetették fel, hogy “egy forradalom” leverése után előállt helyzet – mind a Monarchiában, mind Európa más pontjain, a nemzeti irodalmak, valamint a politika, a filozófia, a művészet- és zenetörténet, florklorisztika szempontjait tekintve – milyen túlélési stratégiákkal, alkotáslélektani azonosságokkal, tanulságokkal jár.

A konferencia címe Kemény Zsigmond Forradalom után című 1850-ben írott röpiratát idézi, melynek forradalomértelmezését Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész és Fehér M. István filozófus is vizsgálja, különböző, egymást érdekesen kiegészítő szempontokból. Szegedy-Maszák akadémikus Az 1848-as forradalom értelmezése Kemény Zsigmond műveiben c. tanulmányában elsősorban Kemény röpiratainak újraértelmezésére törekszik, de az elemzés során más művei is szóba kerülnek. Célja a forradalom és helyreállítás (restauráció), történeti folytonosság és megszakítottság mibenlétében mérlegelése. Az összehasonlítás kiterjed más szerzőkre – így arra, miként látta utólag a forradalmat ifjabb Bene Ferenc, akinek kiadatlan naplójára is hivatkozik a szerző –, sőt arra is, mit jelentett a forradalom utáni helyzet más országokban, például Franciaországban.

Fehér M. István a Forradalom és rendszerváltás c. előadásában a Kemény Zsigmond kora és a mai korszak közötti lehetséges párhuzamokat vizsgálja, valamint tanulmány második felében a mai korral (egyfajta „bársonyos” forradalom utáni időszakkal) húz párhuzamot, keresve a lehetséges hasonlóságokat a két korszak között.

Folyamatos ismétlődést mutat ki Francesco Guida  (Róma) Forradalmak és restaurációk Itáliában a XIX-XX. században  c. előadásában. 1848–49, a forradalmi biennium után az itáliai politikai rendszer csak tíz évre szilárdult meg, ez volt „az előkészület évtizede”. Ebben az időszakban a politikai és kulturális élet a megvalósítandó új világgal kapcsolatos vitákra, ellentétekre összpontosított. Így a forradalom utáni időszak egyszersmind egy újabb forradalom előestéje volt.

John Lukacs (Pennsylvania) előadásában azt fejti ki, hogy 1849-ben az európai forradalmak kora végérvényesen lezárult. 1848–49 az 1789. évi francia forradalommal kezdődő „európai forradalmak” korszakának csupán a legutóbbi fejezete. Lukacs szerint az 1849-től 1945-ig terjedő időszak – már inkább a háborúk, mintsem a forradalmak korszaka.

Françoise Mélonio (Párizs) A melankolikus pillanat, Tocqueville és Proudhon az 1848-as forradalom után c. tanulmányában a kudarc, a demokrácia balszerencséjének okait kutatja, mely egy új filozófia létrejöttét eredményezi, mely az állam és a szabadság (azóta is sokakat foglalkoztató) kérdéskörét először magában foglalta.

Az Osztrák-Magyar Monarchiában felállított államrendőrség és besúgórendszer módszeres kiépítését Wolfram Siemann (München) mutatja be. Besúgók a szabadság ellen, az államrendőrségi elnyomás az 1848–49-es forradalom után az Osztrák-Magyar Monarchiában c. előadásában bepillantást nyújt a politikai kémkedés szervezetébe, amelynek segítségével a Monarchiában, de különösen Magyarországon, 1848–49 mozgalmának követőit és ezek tevékenységét legyőzték és elfojtották. Bemutatja, hogy kik alkalmasak besúgónak s milyen helyszíneken tevékenykedtek ezzel a céllal.

Szabad György a behódolástól, a kollaborálástól a fegyveres szervezkedésre törekvő távlati koncepciókig tekinti át az „szabad fogság” variációit, mígnem a kiegyezéssel a dualista struktúra kialakul. Mi a teendő vereség után? c. előadás a magyar politikai tudatviszonyok 1849 utáni sajátos problematikájával foglalkozik.

Egy claudianusi mottó – „a nyugodt hatalom véghezviszi, amit az erőszakos nem tud” – az 1850-es években kifejtett szemléletformáló erejét bizonyítja tanulmányában („Peragit tranquilla potestas / Quae violenta nequit”:egy claudianusi mottó üzenete a szabadságharc után ) Dávidházi Péter. Toldy Ferenc mint felelős szerkesztő 1850-ben egy Claudianustól vett mottóval indította útjára az Új Magyar Muzeum című folyóiratot. A mottó nagy hatású jelszóként terjedt, s egyike lett a levert szabadságharc utáni évtized szellemi erőforrásainak. Ha azonban megkeressük az idézet eredeti lelőhelyét, elfeledett szövegkörnyezetéből egészen másféle jelentés bontakozik ki, mint amilyet maga Toldy tulajdonított neki kommentárjaiban. Az előadás végigköveti az aktualizáló átértelmeződés útját, hogy megvilágítsa a mottó szemléletformáló jelentőségét más korabeli túlélési stratégiákhoz képest.

Az üldözöttek sorsáról, az írók felelősségéről szólt T. Erdélyi Ilona Erdélyi János bujdosása kapcsán. Világos után – a nemzeti tragédia az egyéni sorsokban. (Erdélyi János és írótársai kálváriája) c. tanulmány középpontjában Erdélyi János életének alakulása áll – bemutatja az író és a vele együtt menekülő barátok és írótársak (Vörösmarty Mihály, Bajza József, Vachot Sándor) sorsát a nemzeti katasztrófa után.

Jókai kalandos rejtőzködésének történetéből mintegy “Jókai-regény”, sőt a nemzeti sorsot jelképező “kollektív sorsregény” bontakozott ki Porkoláb Tibor előadásában. “Üldözöttje a hatalomnak”. Egy fejezet a “Jókai-regényből” címmel a szerző azt a jelenséget vizsgálja, hogy a századközép reprezentatív íróinak egyike miként formál saját élettörténetének egyes epizódjaiból (így például a szabadságharc leverését követő bujdosásából) jellegzetes “Jókai-regényt”. Jókai és a Jókai-biográfusok ugyanis felismerik, hogy ez a kollektív sorsregénynek, a nagy nemzeti epopeiának alárendelt írói élettörténet nem csupán indentitásteremtő narratívként működik, hanem rendkívüli legitimációs erővel is bír. Nagyon valószínű, hogy az író később sikereit, sőt kultuszát részben a bujdosás legendás történetében megjelenő hazafias-morális tendencia alapozza meg.

Praznovszky Mihály Álom és valóság között. Egy Krúdy hős sorsa 1849 után címmel Krúdy Gyula regényhősének modelljét mutatja be s az írói-alkotói fantáziát jellemezi, mely a honvéd egyenruhás betyár rémtetteit is megszépíti. Krúdy Gyula Álmok hőse címmel írt kisregényt nagybátyjáról, azaz nagyapja testvéréről Krúdy Kálmánról. De más írásaiban is feltűnik a betyárnak, „pajkosnak” nevezett romantikus hőssé váló családtag, aki 1849 után a bujdosás lehetőségét választotta, s maradt is hontalan menekült 1861-ben bekövetkezett haláláig. Ez idő alatt többször elfogták, megszökött; úri Rózsa Sándornak tartották. Legalábbis az író szerint. A valóság ennél sivárabb; a társadalomba beilleszkedni nem tudó kisnemes öngyilkos kálváriáját ismerjük meg a dokumentumokból. A hazafias indíttatású menekülésből nemsokára deviáns magatartás, közönséges rablósors lett, tele bűncselekményekkel, erőszakoskodással. Krúdy Kálmán sorsa szélsőséges példázat a forradalom után helyét nem találó, beilleszkedni képtelen, antiszociális magatartását legyőzni képtelen fiatalnak. Helyzete nem tipikus, de tragikus, s ugyanakkor jól mutatja, hogy miként válik élete eszményített, a bukás után kialakuló nemzeti romantikus képzet formálta sorssá az író műveiben.

Guy Rosa (Párizs) Victor Hugo példájából kiindulva – éppen ellenkezőleg - a száműzetés megtermékenyítő, pozitív hatására helyezi a hangsúlyt.  Amit a száműzetés jelent c. tanulmányában bizonyítja, hogy a száműzetés ideje sehol sem semleges és terméketlen. Victor Hugo a sajátjának összehasonlíthatatlan ragyogást tudott adni visszafordulva szenvedéseinek értékéhez és értelméhez. Már 1852 előtt művei a száműzetés gondolatával foglalkoznak, szinte várva ezt a dátumot, mint a személyes sors beteljesítését. Politikailag, ha az ideális köztársaság még össze is keveredik az ideális demokráciával, ez a 48-as forradalmak műve: az embernek jogai vannak, a bukáshoz, de a száműzetéshez is. Franciaországban a republikánusok történelmi érdeme, hogy visszautasították a Louis-Bonaparte Napoleon-féle köztársaság és demokrácia szétválasztását, az államcsíny kikényszerítését, és mindennek elfelejtését. Egyedül Hugo 20 évnyi távolmaradása jelzi a „szabadság” értékét.

Kaczmarczyk Adrienn szerint Liszt Ferenc a „magyar” megjelölésű főtéma valamint a Hungaria c. első magyar szimfonikus műalkotás megkomponálásával osztozott a nemzet gyászában.  „Conquassatus sed ferax” (Liszt Ferenc az 1848-49-es magyar események után) c. tanulmány az 1849-es nemzeti katasztrófa ihlette kompozícióikat (Funérailles, Héroide funčbre) elemzi, azokat a „magyar” megjelölésű műveket, amelyeknek a hangvétele ugyan merőben eltér a gyászdarabokétól, de amelyek az erőszakos németesítési törekvések idején szintén politikai felhangot nyertek: egyrészt a Hungaria-ról, másrészt a Rhapsodies hongroises 1–15. darabjáról és a vonzáskörébe tartozó, magyar zenei anyagra épülő feldolgozásokról van szó. Mind a szimfonikus költemény, mind a rapszódiák, amelyekben Liszt, kommentárja szerint, egy feltételezett ősi magyar eposzt igyekezett alkotó módon rekonstruálni, egy balsors sújtotta, de életerős nép képét állították Nyugat-Európa elé.

A történelmi realitás ellenére Magyarország a szabad Európa szimbólumává válik egy évszázaddal később is. Jacqueline Lévi-Valensi (Párizs) Albert Camus és az 1956-os magyar forradalom c. tanulmányában arról ír, hogy Albert Camus és a „nyugat szellemi harcosai” hogyan álltak ki a „szabad Európát” szimbolizáló 1956-os forradalom mellett. Camus válasza azonnali, és fellépése sokirányú. Írásaiban a „magyar testvéreink”-re való utalás több ízben is előfordul. Az a bizakodó és egyben aggódó hódolatteljes tisztelet, amit a magyar Prométheuszok, szabadságért és igazságért vívott küzdelmük iránt érez, elképzeléseiben a spanyolországi köztársaságpártiakéhoz csatlakozik.

Az 1956-os emlékműveket, Bachman Gábor, Rajk László, valamint Jovánovics György alkotásait Kovalovszky Márta elemezi Rendhagyó emlékművek c. tanulmányában. A magyar művészettörténet tanúsága szerint nagyjából 30 év telik el egy-egy forradalom után, mire annak eszményei emlékműben is testet öltenek. Az is törvényszerűnek látszik, hogy a társadalmi (állami) ideák e tradíció tartalmi és stiláris közhelyein keresztül érvényesülnek. 1989-ben, a rendszerváltás évében azonban két olyan mű (emlékmű) született meg – Bachman Gábor Rajk László installációja az 56-os mártírok újratemetésére, illetve Jovánovics György alkotása a rákoskeresztúri temetőben –, amely a hagyomány szokatlan rétegeiben gyökerezik. Szimbólumaiban, motívumrendszerében mindkettő a nagy művészeti korok örökségét viszi tovább. Eközben, formai megjelenésüknek köszönhetően, a közhelyeknek ellentmondó, kortárs művészetünkben sokáig búvópatakban létező áramlatok stílusa jutott az állami reprezentáció szintjére. Az előadás ennek az – emlékműtörténetileg is kivételes – pillanatnak az okait és összetevőit elemzi.

Az alkotó értelmiség (író, költő, zeneszerző, filozófus) körén kívül a szabadságharc folklórban keltett visszhangja is nagyon gazdag volt. Kríza Ildikó Hősök és mítoszok a szabadságharc után c. tanulmányában Petőfi, Kossuth, Görgey nevével ismertté vált mondák közül válogatott. A szájhagyomány a szabadságharc hősei közül sokat már a forradalmi napokban és a harc idején olyan tulajdonsággal ruházott fel, amelynek eredete mítoszokig vezethető vissza. Személyük jelentőségét, tettük nagyságát ezekkel a rendhagyó tulajdonságokkal lehetett alátámasztani. A mondaszerű történetek a vesztes szabadságharc után az üldözés és tiltás ellenére tovább terjedtek, népszerűségük fokozódott. A szerző bemutatja azt a folyamatot, amely a múlt század derekán még széles körben ismert és elfogadott volt, és amely szerint a mítoszi tulajdonságok természetesen kapcsolódtak az élő hősökhöz, úgy illeszkedtek a valósághoz, hogy a hitelességüket ne lehessen kérdésessé tenni (a 48-as dalok a Mátyás király-és Rákóczi-dalokkal mutatnak egyértelmű kultusztörténeti hasonlóságokat). A populáris kultúrában ily módon a történeti személyekhez kapcsolódó epikus keretű narratívumok segítették a híradást és alakították a nemzeti önismeretet.

A vissza-visszatérő motívumokat s az intertextuális összefüggéseket vizsgálta Kiczenko Judit „Sötét vizek partján”. Egy bibliai motívum története c. előadásában. A tanulmány a babiloni fogság történetével foglalkozó ószövetségi könyvek (Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel, Dániel és a Zsoltárok könyve) utóéletét vizsgálja a magyar irodalomban. Először az 1849 utáni alkotásokban válik szembeötlővé, hogy a művészek analógiát teremtenek az akkori történelmi szituáció és az ószövetségi történet között, hol részletesebb kifejtéssel, hol terjedelmesebb – bár nem szószerinti – idézettel, hol csak allúzióval vagy metaforikusan (Arany, Kemény, Madách, Tompa, Lévay, Sárosi, stb). E tanulmányban a szerrző azt vizsgálja, mikor jelentkezett az analógia, miért és hogyan vált szimbolikussá, hogyan lett a magyar történelem traumáinak, vesztes helyzeteinek állandósult motívumává a XVI. századi kezdetektől Ottlik Gézáig.

Lakis Proguidis (Párizs) esszéisztikus összegzését, mely szerint a forradalom és elnyomatás ingája folyamatosan, ám különböző amplitúdóval lengett ki a közép-európai térségben. A közép-európai nagy regényírók (Kafka, Hasek, Musil, Borch, Gombrowicz, Kundera, Kis, Canetti, Andric, Capek, Déry, Konwicki) palettájának segítségével mutatja be azt a folyamatot, ahogyan a kelet-európai regény a századforduló idején virágzó  utópiákat megjeleníti.

Ez az ingamozgás már Madách mű gondolati rétegzettségében (körforgás és haladáselmélet, az evolúció és revolució) is felfedezhető, ahogy azt Kerényi Ferenc igazolta Az ember tragédiája gondolati és stiláris rétegei c. előadásában.

Madách művét ezúttal nem más tudatformák és irányzatok hatása mentén, azaz nem tételes filozófiák, teológia vagy utópiák lenyomataként, hanem teljes világképet adó, romantikus műalkotásként, mint drámai költeményt elemzi. A rétegzettség nem időrendi (reformkor + 1848/49 + abszolutizmuskor), hanem tematikus. Az előadás kitér a bibliai-mítikus keret felhasználás problémáira, a Tragédia természet- és történelemszemléletére (az előbbi kapcsán a neopanteizmus, az utóbbi tárgyalása során a körforgás- és haladáselméletek, az evolúció és revolúció kérdésére), a politikai nézetek ezzel szorosan összefüggő rétegére. Továbbá kísérletet tesz arra, hogy feltérképezze az ezek mellé rendelt nyelvi-stilisztikai eszköztárat. Az előadó maximálisan felhasználja a drámai költemény most készülő kritikai szövegkiadásának eddigi tapasztalatait.

„Megszoktuk már, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk.” – idézte Márai Sándort Kiczenko Judit (PPKE). „1849” századik évfordulóján olyan együttgondolkodás alakult ki a mindenkori forradalom utáni helyzetről, mely előrelépést jelent az interdiszciplináris kutatások területén. A megkerülhetetlen nevek és témák következtében a szerzők akarva akaratlanul is egymásra reflektálnak. A különböző tudományterületek megközelítésmódja megtermékenyítően hat egymásra, így, egymás után állítva adnak újabb szempontokat a téma kutatójának.

 

Cséve Anna