Elemzés, értelmezés és elmélet a jelen új kihívásainak világában. Irodalomelméleti konferencia

…PISA… Pizza Hut … A Gyűrűk Ura   

2003. április 17. délelőtt

Elnök: Veres András

 

Kovács Árpád: A poétika kultúrája

Kiss Endre: Az elméleti irodalomtudomány irányzatai a

neomarxizmusban

Szirák Péter: A recepcióesztétika hatástörténete

Kamarás István: Recepció-elméletek és befogadás-vizsgálatok

Odorics Ferenc: Az értelmezés tropológiája és hypogrammatikája

 

2003. április 17. délután

 

Bacsó Béla: Irodalom és hermeneutika

Bernáth Árpád: Lehetséges világok poétikája

Horváth Iván: Új textológi

Pozsvai Györgyi: A narratológia kultúr- és tudományközi távlatai

H. Nagy Péter: Diskurzuselmélet peremhelyzetben

Wernitzer Julianna: Dialogicitás, intertextualitás, intermedialitás

 

 

2003. április 18. délelőtt

Elnök: Kiss Endre

 

Tverdota György: A kultuszkutatás elméleti tanulságai

Lichtmann Tamás: Interdiszciplináris komparatisztika

Bene Sándor: Politikai eszmetörténet és irodalomtörténetírás

Dukkon Ágnes: Jelképek vándorlása és metamorfózisa a reneszánsz és barokk kor népszerű kiadványaiban

Valachi Anna: Szóra bírt, hallgatag mélységek. József Attila és a pszichoanalízis

Veres András: Irodalomszemlélet és oktatás

 

Ismertetés

 

Az irodalomelméleti iskolák egymás mellett élése és egymással folytatott vitái az oktatás, a társadalom és a politikum szféráival való összefüggésük okán mindenkor túllépnek a szűkebb szaktudomány szféráin. A huszadik század utolsó évtizedeire való visszapillantás azt a meglepő tényt is igazolhatja, hogy az irodalomelméleti és az irodalomkritikai koncepciók küzdelmei a látható tabuk és törvénytáblák hiányában sem sodródtak a szellemi élet perifériájára, éppen ellenkezőleg, annak szinte már a szépirodalom jelentőségét is felülmúló középponti szereplőjévé váltak.

Ha ennek okaira kérdeznénk rá, a kérdés feltevése nagy valószínűséggel eleve azt a hagyományos elképzelést tükrözné, miszerint a gondolkodás műhelyeiben egymást követően hegemón helyzetbe jutó normaadó és esszenciális paradigmák mintegy a szellemi élet folyamainak magától értetődőségével hatolnak be a műelemzés paradigmáiba, és alakítják át folytonosan azokat. Ez a máig magától értetődőnek érzett felfogás azonban, beleértve a posztmodern egész problematikáját is, az 1945 utáni fejlődésben valójában már nem igazolódik. Nem a filozófiában keletkeznek és dőlnek el döntő paradigmatikus kérdések, amelyek ezek után mintegy – az érintett és magától értetődő szellemi transzferek útján – természetes igényt támasztanának a műelemzés vezető paradigmájának meghatározására is. A gondolkodás valóságos fejlődését tekintve 1945 után az irodalmi művek egyre durvábban közvetlenné váló „értelemadó” elemzései voltak azok, amelyek az irodalmi hagyomány „értelmé”-nek és „jelentésé”-nek mindenkori intellektuális és politikai fontosságánál fogva a nemzetközi, ideológiai és politikai diszkusszió középpontjába kerültek. Ezek a viták nemcsak a műelemzés konkrét kérdéseiben és szövegösszefüggéseiben kerültek a valódi filozófiai kérdésfeltevések fölé, hanem ahhoz is elégséges erővel rendelkeztek, hogy saját alapkérdéseiket és prioritásaikat erőteljes kihívások és kérdésfeltevések formájában hatalmas „megrendelő”-ként ráerőltessék magára a filozófiára is.

A kiinduló kérdés átalakítása, ha éppen nem megfordítása ezen a ponton ezért megkerülhetetlenné válik. Nem azt kell helyesen kérdezni, mit jelent a posztmodern (hermeneutika, strukturalizmus, neomarxizmus, stb.) mint önálló filozófia a műértelmezés számára, hanem azt, milyen szerepet jelöl ki a posztmodern filozófia számára a műelemzés 1945-tel kezdetét vevő története, azaz másként fogalmazva, milyen kihívásokat és kérdésfeltevéseket ad a posztmodern filozófia számára a műelemzés értelemadó küzdelmének aktuális szakasza.

Az irodalmi mű értelmezésének monopóliumáért vívott harc az 1945 utáni történelemben, tézisünk szerint, az „ideológiai” harc talán leglényegesebb összetevőjeként, meghatározó szerepet játszott a filozófiai irányzatok küzdelmében és egymásutánjának kialakításában. Mindez (természetesen csak metaforikusan) azt is jelenti, hogy a „szocialista realizmus” nem halt meg, hiszen az egyes filozófiai irányzatok vindikálják maguknak az értelemadás monopóliumát, mint azt annak idején a szocialista realizmus tette.

Mindezzel az irodalomelmélet újabb története két ellentétes tendenciát egyesített. Egyrészt megnyitotta területét az egymást követő gondolati irányzatok előtt (az új irányzatoknak meg kell találniuk a maguk irodalomelméleti alkalmazását), másrészt azonban nemcsak passzívan szenvedte el az egymást követő irányok irodalomelméleti alkalmazásának következményeit, de rejtett „megrendelőként” is, hiszen az irodalmi művek értelemadásának feladata nem az egyes gondolati-módszertani irányzat, hanem az irodalomelmélet saját feladata. A két ellentétes tendencia egy sor igen összetett, sokszor maguk az érintettek számára sem világosan értelmezhető helyzetet eredményez, hiszen e kettős tendencia igen gyakran elmossa a határokat az egyes megismerő irányzatok érték és értelmezésen kívüli tartalmi következményei és az irodalomelmélet folytonosan újrafogalmazódó értelemadó kötelezettsége között. Más szóval: sajátosan értelemadó funkciókat elégíthetnek ki egy-egy irodalomelméleti iskola szcientista konzekvenciáira való hivatkozással. Ezt a potenciálisan mindenkor erőteljesen jelen lévő konfúziót csak erősíti, hogy a legtöbb, irodalomelméletben vezető szerepet játszó gondolkodási irányt eredetileg egyáltalán nem az irodalomelméletre alakították ki, így már szcientikus-módszertani alapokon sem mindig biztosítható, hogy egy-egy megismerési irány meg tud felelni az irodalmi tárgyiasság kivételes tulajdonságainak, miközben az irodalmi tárgyiasság követelményeinek való esetleges meg nem felelés nyomban meghatározza az irodalomelmélet eredendő értelemadó funkciójának aktuális értelmezését is. Az irodalmi tárgyiasságnak való lehetséges meg-nem-felelés azt a kérdést is maga után vonhatja, vajon az irodalomtudományban szerephez jutó irányzatoknak van-e egyáltalán, illetve van-e relevánsan irodalomtudományi megismerési érdekeltségük. Az erre a kérdésre adott esetleges negatív válasz azt jelenthetné, hogy az irodalmi művek értelemadásának funkcióját olyan elméleti-szcientikus irányzatokra alapozva kívánjuk betölteni, amelyek eredendő megismerési érdekeltsége kérdéses.

De vajon van-e általánosítható specifikuma az irodalmi műnek (ami útba igazíthatna a specifikus irodalmi tárgyiasság ügyében)? Jóllehet e kérdés nem vethető el teljesen (már csak azért sem, mert nagyon sok fontos iskola pontosan ezzel a kérdésfeltevéssel indult), célszerű azt mondanunk, hogy nincs ilyen specifikum. Az irodalmi műnek egy tudományos vagy teoretikus kérdésfeltevésen belül nincsen általánosítható specifikuma, miközben rendelkezik egy azzal szinte ellentétes tulajdonsággal, mivel minden irodalmi mű szinguláris. Nincs ugyanis még egy ilyan tárgyiasság-típus, ami definíció szerint szinguláris (ráadásul nemcsak primér tárgyi meghatározottságai, de kulturális konstrukciója miatt is, amely vonások összekeverednek mai tudatunk számára).

De vajon van-e még további specifikuma is az irodalmi megismerésnek? Úgy tűnik, ez az irodalmi megismerő feloldhatatlan perspektivizmusa. Az irodalmi megismerés ezzel azonban már két, egymásra ráhangolható specifikummal rendelkezik, s ez már igazán rendkívüli kiinduló helyzetet teremt.

Miközben az irodalmi megismerés e kettős specifikummal rendelkezik (szinguláris tárgy, feloldhatatlan megismerési perspektivizmus), s az egyes meghatározó nagy irányok egymással vívott harca az irodalmi mű értelemadásáért a diktatúrák bukása után sem csökken, e megismerés adott esetben tisztázatlan elméleti meghatározottságai a legbonyolultabban fonódhatnak össze az irodalmi értelemadás szükségleteivel.

Az irodalomelméleti iskolák e differenciálódásával és e differenciálódás intézményesülésével egyidejűleg azonban az irodalmi kultúra egésze gyökeresen új feltételek közé került. A tömegkultúra minden eddiginél komplexebb rendszere, az információs és tudástársadalom új dimenziói, a kultúra gazdasági feltételeinek átalakulása, az oktatásügy és az azzal szemben támasztott elvárások mutációja, az Internet, a kultúra új kódjainak, néhol egyenesen új mítoszainak megjelenése, a társadalom kultúrához való viszonyának gyökeres megváltozása új alapzatot építenek ki a messzemenően differenciált és intézményesült irodalomelmélet és irodalomtudomány alá.

Nyilvánvaló, hogy a tömegkultúra egy sor új hatalmas kihívást jelent, még akkor is, ha a konzervatív kultúrkritika vagy civilizációs pesszimizmus jól bevált fordulatait sem kívánjuk felmelegíteni. A globalizáció és az új típusú modernizáció elsősorban funkcionális változásokat jelentenek, amelyek sokszoros kihatásai egy sor áttétellel jelenhetnek csak meg az értékek és az értelemadás klasszikusan kulturális szférájában. Mégis, ezek a kezdetben érték- és értékelésmentes hatalmas változások azok, amelyek gyökeresen átalakítják a kultúra összes feltételét, amelyek már megjelennek a tartalmak és az értelemadás meghatározásánál is, ha másként nem, úgy, hogy átalakítják az értékek és értelemadás addig kialakított társadalmi rendjét. A hatalmas funkcionális átalakulások magától értetődően ugyancsak rendkívül erős gazdasági szereplők közreműködésével mehetnek csak végbe. Az új tömegkultúra elsődlegesen nem új értékeket és értelemadást képvisel, miközben alapvetően megváltoztatja az értékek teremtésének társadalmi összetevőit.

A Petőfi Irodalmi Múzeum konferenciája (PISA, Pizza Hut és A gyűrűk ura) határozott és nagyigényű célt tűzött maga elé. Nem általában, sőt nem is az első pillanatra leginkább kézenfekvőnek tűnő szociológiai diszciplína felől kívánt közelíteni az új típusú tömegkultúra kihívásaihoz. Hidat, vagy szerényebben fogalmazva, közvetítést kívánt kiépíteni az aktuális és önmagukat gyakran csak hiányosan reflektáló irodalomelméleti diskurzusok között. Eredeti tervei szerint azokra a sajátos szempontokra akart rákérdezni, amelyek az irodalmi mű értelemadását célzó egyes jelentős irodalomelméleti diskurzusok és az aktuálisan fölénk magasodó új tömegkultúra értelmezései között lehetségesek. Fórumot szeretett volna adni a legfontosabb elméleti iskoláknak, számvetésre akarta bírni legjelesebb képviselőiket azokról a meghatározó és hatalmas horderejű jelenségekről, amelyeket a szellemi élet és a társadalom a jelenben mint elsőrendű kihívásokat értékel és él meg.

Feltevéseink szerint elmélet és gyakorlat új viszonya kétirányú kérdésfeltevéseket tesz lehetővé. Egyrészt megváltoztathatja az adott irodalomelméleti iskola tárgyi szféráit és kódjait. Ezáltal irányváltásra késztetheti az adott irányzatot. Másrészt az adott iskola különösen is előnyös helyzetbe kerülhet az átfogó, új jelenségek értelmezésében s ezáltal segíthet az új helyzet adekvát feltárásában.

 

Kiss Endre: A jelen új kihívásainak megvilágításában

Irodalomelméleti konferencia a Petőfi Irodalmi Múzeumban

Irodalmi Múzeum, 2003. 2. sz. 16–17. p.