Kivonatok
Margócsy István
A Petőfi élete és halála körüli legendák
Az előadás azzal a kérdéssel foglalkozik: miért tulajdonítunk különös érdeklődést Petőfi életének tényei és titkai iránt, s hogyan alakultak ki azok a sokszor mesei, mítoszi legendák, amelyek az úgynevezett Petőfi-rejtély körül százötven éve hihetetlen mennyiségben és megállíthatatlanul burjánoznak. A kérdést történetileg és kultúrantropológiailag is megpróbálom körüljárni sok példával illusztrálva, hogy a mítoszképző közösségi fantázia milyen szabadsággal kezeli a történeti tényeket, s mennyire független a legendaképzés mechanizmusa a történettudományi analízis vizsgálataitól.
Balázs Lajos
Nyergestető, a nemzeti kegyelet néprajzi földrajza
Az előadás a székely szabadságharc emlékének és emlékhelyének különös alakulástörténetét foglalja össze néprajzi, helytörténeti szempontból. Nem az 1849. augusztus 1-i néhány órányi csatáról szól, hanem arról, milyen sajátosan él nemzetünk tudatában a 20–21. században, a nemzeti együvé tartozás „örökmécsese” gyanánt. A „székely katakomba” különleges dinamikáját jeleníti meg, a rejtőzködő ágkeresztes temetőtől a ma 500 kopjafás temető „profán búcsújáró hellyé” alakulásáig.
Török Zsuzsa
1848–1849 családi használatra – Bánffy Jánosné Wesselényi Jozefa írásszokásai
Előadásomban Bánffy Jánosné Wesselényi Jozefa 1848-ban elkezdett naplóját, majd az 1848–1849-es forradalomról 1857-ben írt emlékiratát vizsgálom. Az előadás célja a 19. században még létező kéziratos kultúra befolyásoló hatásának bemutatása a női írásszokásokra. A század folyamán ugyanis nemcsak egyre több nő tűnik fel az irodalmi nyilvánosságban nyomtatásban megjelenő munkával, hanem tovább él egy korábbi évszázadok íráshasználatából táplálkozó kéziratos kultúra is, főként a napló- és levélírás/levelezés gyakorlata révén. Wesselényi Jozefa terjedelmes kéziratos forráscsoportot hagyott maga után, neve azonban, nővérével, az útirajzíró Wesselényi Polixénával ellentétben, szinte teljes mértékben ismeretlen. Pedig 1848-ban elkezdett és élete végéig, 1899-ig vezetett terjedelmes naplója, valamint az 1848–1849-es forradalomról írt és a 20. század elején kiadott emlékirata a korszak társadalmi-politikai eseményeinek és egyéni életpályájának is értékes forrása. A forradalomról írt emlékirata is csupán e változatos írásszokások kontextusában érthető meg, hiszen napló és emlékirat szükségszerűen tartoznak össze. E forrásokat a kéziratos nyilvánosságban betöltött funkciójuk felől vizsgálom, ugyanis mind a napló, mind pedig az emlékirat családi használatra készült, részben nevelő, részben pedig szórakoztató céllal. Wesselényi Jozefa 1848–1849-es naplófeljegyzései és később írt emlékirata gyermekei és unokái számára készült szellemi és tárgyi hagyaték. E források tehát nemcsak arról tanúskodnak, hogy a nők által írt szövegek hogyan játszanak meghatározó szerepet a 19. századi főnemesi családtörténet alakításában, hanem arról is, hogy az írás hogyan fonódik össze a társadalmi tekintéllyel, és hogyan válik az én reprezentációjának eszközévé.
Radnai Dániel Szabolcs
1848−49 emlékezete a Szörényi–Bródy szerzőpár munkásságában (1969−1983)
Előadásomban azt mutatom be, hogy a magyar beat-pop-rockzene egyik első reprezentáns zenekara, az Illés-együttes, majd 1973-tól a zenekartól függetlenül továbbműködő Szörényi–Bródy szerzőpáros miként használta fel és aktualizálta dalaiban a 19. századi népies diskurzus bizonyos elemeit, narratíváit, ezen belül pedig az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékét. Elemzésemben kitérek arra is, milyen funkciói, lehetőségei mutatkoztak a népzenei utalásoknak, stíluselemeknek a korszak popzenészei számára, illetve hogy a nemzeti történelmet tematizáló alkotások miképp kontextualizálták újra a nemzeti narratívákat. A Szörényi Levente és Bródy János közös szerzeményeivel foglalkozó előadás egy nagyobb – az Új Nemzeti Kiválóság Program keretében megvalósuló − kutatás része, melyben azt vizsgálom, milyen pontokon jelent meg az 1960 utáni magyar populáris zene történetében a nemzeti diskurzus, és ezek a nemzeti narratívák mennyiben határozzák meg a magyar poptörténet-írás gyakorlatát.
Révész Emese
Orlai festi Petőfit – Csernus festi Orlait
Csernus Tibor Orlai festi Petőfit című képét 1951-ben, a II. Magyar Képzőművészeti Kiállításon mutatta be. A szovjet minta elsajátításának újabb lépcsőfokaként e tárlaton a korábbinál nagyobb számú történeti festmény jelent meg, köztük több szobor és festmény is Petőfit állította középpontjába. Ekkorra Petőfi a pártállam kultúrpolitikájának vitán felül álló kultikus figurájává vált. „Az a mai magyar író, akinek irodalmi értelemben nem Petőfi a lobogója – eltávolodik, vagy szembekerül a néppel” – formálta diktátummá Horváth Márton 1950-ben irodalmi hagyatékát. Csernus festménye látszólag a hivatalos, plebejus Petőfi-kép ösvényén maradt. Ezt igazolta vissza a művet jutalmazó Munkácsy-díja. Ám más olvasatban az életképi jelenet ennél jóval mélyebbre hatolt, a mintakövetés formáinak, a művész reprezentációjának és a kultusz természetének kérdéseit boncolgatva. A higgadt realista zsánerkép felszíne mögött feltárva némi rejtett iróniát, amint a műterem védett világában két barát, a festő Csernus és az író Juhász Ferenc éppen élőképet alkotva történelmet játszik.
E. Csorba Csilla
„Van-é jel síri fádon, / Mutatni, hol pihensz?” – Petőfi végórája, feltámadása a képzőművészet tükrében
Petőfi Sándor Bem tábornok oldalán részt vett a fehéregyházi csatában, amelynek tragikus kimenetele lezárta üstökösként ívelő költői pályáját. Sírját máig nem ismerjük, s bár Petőfit akkor már nemzeti költőként tisztelték, az ütközetben civil ruhában, megfigyelőként, fegyver, ló nélkül részvevő, majd menekülő fiatalember utolsó pillanatairól csak töredékes visszaemlékezések maradtak fenn. Nem véletlen, hogy a halál pillanatának későbbi ábrázolása erősen a képzőművészek képzeletére volt bízva. Ez a körülmény az 1860-as évek elejétől kezdve nemcsak a gyorsan formálódó mítoszteremtéshez, a népmesei fordulatok kiszínezéséhez, majd a legendák Petőfijének megalkotásához járult hozzá, hanem az 1867 után kialakult dualista államberendezkedésben lehetőséget kínált arra is, hogy a fiatal költő alakja jellé váljon, feltűnjön minden nemzeti történelmi tablón, és szimbolikus erejével hatni tudjon.
A képzőművészek Petőfi halálát a keresztény ikonográfia toposzaihoz visszanyúlva láttatták, a Szent Család, a piéták, az utolsó ítélet példatárából merítettek, vagy a Golgotán szenvedő Krisztust vették mintaképül: Petőfit utolsó pillanatában is a hazájára (a szabadságra) gondoló magányos hősként, a túlerővel gigászi harcot vívó katonaként ábrázolták, a kompozíciók értelmezése, megfejtése a nemzeti közösség számára evidencia volt.
Kultuszát nemcsak költészetének ismertsége, hanem személyes halálának a nemzethalállal összefonódó kettőssége erősítette. A „minden elveszett” tragikus létélmény megtapasztalása a társadalmi nyilvánosság számára Petőfi vélt, várt feltámadásában, s majdani eljövetelében, vagy legalábbis az égiek közötti segítő angyalszerepének ígéretében nyert feloldozást.
Petőfinek a szentek és nemzeti hősök vizuális panteonjába sorolt törékeny alakja a 19. század ’60-as éveitől Lotz Károly, Madarász Viktor, Franz Kollarz (Kolář), Szemlér Mihály, Zichy Mihály művei segítségével, grafika, festmény, sokszorosított műlap, olajnyomat formájában a legszélesebb közönséghez jutott el.
Bicskei Éva
Hímzéstörténetek (1848–1867)
Az előadás nők férfiaknak szánt, közösségileg előállított 1848–1849-es kézimunkáival, azok készítésével, használatával és (1867-es) utóéletével foglalkozik egy nagyobb kutatás részeként. Azzal, ahogy a kézimunkázás mint tevékenység, illetve a kézimunkák mint tárgyak amellett, hogy nők férfiakhoz fűződő érzelmeit, érzelmi viszonyait képezték le, lehetővé tették azt is, hogy (a férfiakhoz fűződő kapcsolaton, akár veszteségen keresztül) a nemzeti üggyel („nemzeti ügyekkel”) való azonosulásukat, a nemzettudat változását is megéljék és kifejezzék. A női közösségi kézimunkázáson (azok felidézésén) és a kézimunkákon (azok javításán, pótlásán, etc.) keresztül a nők (és a férfiak) laza, informális és formális (ön)szerveződésének különböző stádiumai és sajátosságai is feltérképezhetők: összetartozások és széttagozódások, kiépülések és széthullások a nemzetté válás egy meghatározó időszakában. Az előadás a kézimunkákat tehát elsősorban nem mint iparművészeti darabokat tárgyalja (nem is kizárólag fennmaradtakkal, hanem pl. leírásokból ismertekkel is foglalkozik), és nem hagyományos női (és férfi) szerepek, tevékenységek lecsapódásainak tekinti, hanem társadalomtörténeti szempontból közelít feléjük: egyéni élethelyzetek és változó csoportidentitások, formálódó civil és nemzeti közösségek többrétű, szimbolikus manifesztációiként.
Kaszap-Asztalos Emese
Álruhában szöktetni át a gondolatot – Petőfi-karikatúrák a 19. század második felében
A Petőfi halálát követő kultusz és a költő ikonográfiájának eddig kevésbé vizsgált terepe a 19. század második felének hazai karikatúraművészete. Az itthon ekkor létrejövő élclapkultúra parodisztikus formakincse, a hétköznapok világába bepillantó torzképek, a pátosztól elemelkedő, illetve épp azt karikírozó vizuális közeg a Petőfi-kultusz és -ábrázolások különféle modalitású hangütését, tónusát, arcát mutathatják fel. A 19. század második felében egyszerre kibontakozó és intézményesülő Petőfi-kultusz, valamint a magyar karikatúra műfaja keletkezéstörténeteinek összefonódásai, metszéspontjai mindkét jelenség számára új tanulságokkal szolgálhatnak.
Előadásomban (egy későbbi, teljes körű alapkutatás reményében) néhány szemléletes példán keresztül igyekszem bemutatni, hogy – a konferencia felhívásában is témává emelt – formális, szabályozott keretek között, kötelező jelleggel megjelenő, hivatalos Petőfi-kép mellett milyen személyesebb, informálisabb viszonyulást teremthetnek a költőről készült karikatúrák. A Petőfi-kép erős szimbolikus tőkéje, a „költő”, „nemzet” „szabadság” eszméinek gyűjtőfogalma szempontjából az „istenfi” humoros ábrázolásai különös hangsúlyt kaphatnak. A felmagasztaló, „rekonstruáló” jelleg helyett a játékos, szórakoztató, a sztereotípiákra tudatosan rájátszó kifejezésmód egyfelől tudatosíthatja a sablonokat, másfelől új jelentéseket, ideológiáktól elidegenítő nézőpontokat teremthet.
Milbacher Róbert
„...a menny fog a földre leszállni” – A „földi menny” megteremtésének kísérlete Petőfi politikai költészetében
Petőfi politikai költészetének apokaliptikus vízióját a „földi menny” megteremtésének nagy látomása uralja. Ez a célképzet azonban közismerten nem Petőfi invenciója, hanem Vörösmarty romantikus programjának soha el nem érhető végpontja. Petőfi tehát Vörösmarty programját konvertálja, és immár a politikai/társadalmi cselekvés sikerétől vagy sikertelenségétől teszi függővé, amivel azt is sugallja, hogy a tökéletes boldogág, a „földi Paradicsom” visszanyerése csakis az emberen áll vagy bukik. Ezzel Petőfi az eredendően miltoni ihletésű romantikus kérdésfelvetést humanizálja, és politikai cselekvésprogrammá egyszerűsítve „elmismásolja” annak nyugtalanítóan lezárhatatlan metafizikus perspektíváját
Muzsnay Árpád
Petőfi-kultusz a romániai Szatmár megyében
Az előadás az 1989-es romániai fordulatot követő utóbbi három évtized Szatmár megyei Petőfi kultusza alakulásának bemutatására vállalkozik. Szatmár megye magyarok lakta települései jó részén a költő neve (az 1990-es erdődi incidens miatt is) összeforrt március 15. megünneplésével. Szobrok (szám szerint hat) és emléktáblák sorát avattuk megyeszerte.
1997-től (házasságkötése 150. évfordulójától) szeptemberben évenként külön emlékezést tartanak Erdődön a szerelmes költőről, nyitni próbálva az ifjúság felé. Ezt szolgálták a második évezred elején megtartott Kárpát-medencei Petőfi emlékhelyek ifjú küldötteinek találkozói, valamint az iskolások számára meghirdetett Petőfi szavalóversenyek is.
Az EMKÉ-nek PIM-mel, valamint a kiskőrösi Petőfi Sándor Szülőház és Emlékmúzeummal való gyümölcsöző együttműködésének köszönhetően irodalmi tanácskozást is szerveztünk.
Petőfi szellemét éltető civil szervezetek jöttek létre és működnek példamutatóan a megyében, iskolák vették fel a költő nevét, idén júliusban pedig Nagypeleskén hagyományteremtő kezdeményezés indult el Petőfinek a történelmi Szatmárban tett látogatásai ismertetése, emlékének ápolása céljából.
Veres Miklós
„Az orosz rém” – Az 1849-es orosz intervenció hatása a dualizmus kori tudományos-fantasztikus és utópisztikus irodalomra
Az 1849-es orosz katonai beavatkozás ráerősített a politizáló magyar közvélemény pánszlávizmussal kapcsolatos félelmeire. Előadásom ennek hatásait vizsgálja a magyar sci-fi és utópisztikus irodalomra. Az Oroszországtól és a pánszlávizmustól való félelem összekapcsolódva a nemzetiségi kérdéssel a dualizmus kori sci-fi irodalom témáit, problémafelvetéseit alapvetően meghatározta. A kérdés a korabeli sci-fi irodalom történetében először Jókai Mór A jövő század regényében került központba, hogy aztán 1918-ig újra és újra visszatérjen. Jókai 1872–74 között megjelent művében Oroszország fenyegeti Magyarország, Európa és a világ békéjét. Tanulságos végigkövetni, hogy miként változott Jókai Oroszországgal és a pánszlávizmussal kapcsolatos álláspontja 1849 és 1872 között. Vajon milyen tapasztalatok, benyomások, történelmi események formálták A jövő század regényében bemutatott Oroszország, orosz, valamint szláv képet? Jókai regényét követően az eljövendő orosz és szláv invázió rémképe a magyar tudományos-fantasztikus és utópisztikus irodalomban – a nemzetközi inváziós irodalomhoz hasonlóan – toposszá vált. Privigyey Pál Magyarország nem volt, hanem lesz című regénye, Farkas Gyula Utolsó ütközet című eposza számolt orosz és szláv invázióval, hogy aztán az első világháború kitörésével mindez reális fenyegetést öltsön.
Fenyő D. György
Petőfi tanítása – a Petőfi-kultusz tanítása
Az előadásban arra keresünk választ, milyen megközelítései lehetnek Petőfi költészetének, amelyek a kultusz felől tekintenek a költőre. Az előadásban néhány példát mutatunk arra, amikor a költő utóéletét és recepcióját is bevonjuk a tanítás látóterébe, megvizsgáljuk ezeket a lehetőségeket, mérlegeljük előnyüket és hátrányaikat, az egyes utak pedagógiai és irodalmi következményeit.
Suba Eszter Leona
Kultusz és ereklye – tévhitoszlatás könnyek nélkül
A Magyar Nemzeti Múzeum egyszerre fontos helyszíne az 1848–49-es eseményeknek, és gyűjtője az időszakhoz és történelmi nagyságokhoz kapcsolódó ereklyéknek, relikviáknak. Több száz gyerek látogatja meg a múzeumot az év, de főleg március folyamán, akiknek többsége szilárdan hisz egy mára megdőlt tévhitben.
Az épület mellvédjén elszavalt Nemzeti dal erőteljesen van jelen a történelmi emlékezetben. A Nemzeti Múzeum pedagógusai és andragógusai azon dolgoznak, hogy megdöntsék az ilyen történelmi tévhiteket.
Tévhit és valóság ellentétét a közemlékezet tárgyiasult formáinak a Nemzeti Múzeum színfalai mögött látható történetei oldják fel.
Z. Kovács Zoltán
János vitéz az iskolában
Petőfi Sándor egyik meghatározó romantikus műve a magyar köznevelés kánonjában a János vitéz, amit jelenleg a magyarországi általános iskolák ötödik osztályában tanítanak. Az előadás igyekszik utána járni annak, hogy milyen összefüggések mutathatók ki a mű romantikus sajátosságai és az iskolai értelmezések között.
Rákai Orsolya
A kultikus beavatástól a keresőoptimalizálásig – a Petőfi-kultusz pozíciójának változásai a 21. század elején
A kultusz és az iskola szoros kapcsolata több évszázados közös múltra tekinthet vissza. Már a klasszikus kánon meghatározásának (az újkori szerzők kanonizálásának) szükségességéről szóló 18. századi német vitáknak fontos eleme volt a fiatalság oktatásában játszott szerep hangsúlyozása. A későbbiek során, a nemzeti panteon fogalmának 19. századi felértékelődésével pedig az irodalmi kultuszok általi akkulturáció, sőt, akár indoktrináció egyre kizárólagosabbá vált: a kultusz elsajátítása lényegében a nemzet (potenciális) képviselőjévé avatta az illetőt. E beavatás nem nélkülözte az érzelmi töltést, hiszen az eggyéolvadáshoz, az azonosuláshoz nem elsősorban racionális érvekre és tényekre, mint érzelmi megszólítottságra és motivációra volt szükség.
E folyamat azonban erősen kötve volt a nyomtatott médiumokhoz. Előadásomban azt vizsgálom, hogyan változott, hogyan változhat kultusz és iskola kapcsolata egy alapvetően digitális, internetes, közösségi oldalak dominálta befogadói közegben.
Szabó Roland
A Petőfi-emlékezet a digitális nemzedék oktatásában, vagyis a digitális bennszülöttek márciusa
A bölcsészettudományok módszertanával foglalkozó szakirodalom rendre arra a fölismerésére jut, miszerint a tanítási folyamatok megtervezése során semmilyen szempontból nem hagyható figyelmen kívül az a korosztályi probléma (kérdés) sem, amely a „Z” generációba sorolt tanulócsoportok tanítása során felmerül. A tanulás aktusának, valamint a tanulási szokások és stratégiák jelentős részének digitális platformokra való áthelyeződése a módszertani eszköztár megváltoztatásához és a szakmetodikai terminusok jelentős kiszélesítéséhez vezet.
Az „IKT-eszközhasználat” fogalom alatt az infokommunikációs technológia olyan fölhasználását kell értenünk, amelynek során a tartalom – akár a diák, akár a tanár részéről – digitális eszközök segítségével jön létre. A prezentatív jelleg csak a folyamat végcélja (kimenete), a hangsúly a tudáselemek értő megszerkesztésén van. Ennek értelmében jöttek létre azok az okoskészülékeken is rendeltetésszerűen használható applikációk, amelyek a kognitív tudás fejlesztését igen jelentősen segíthetik.
A magyarság történetének szemléletfordító eseményei igen kiemelt helyen szerepelnek a középiskolai oktatásban is. Nemzeti költőnk életművének tárgyalásakor Petőfi és a forradalom kérdése megkerülhetetlenül témává válik. Az irodalomtanítás talán ezen a ponton hangsúlyosabban érintkezik a referenciális olvasati lehetőségekkel (is); 1848 eseményeinek megértetésében a bölcsészettudományokat oktató pedagógusok kiemelt feladatot látnak el. A cél Petőfi alakjának olyan szempontú beemelése az irodalomtanításba, amelynek során az életmű-értelmezés úgy számol a biográfiai Én kérdésével, hogy közben megőrzi a modern irodalomértés hangsúlyos álláspontját: az esztétikai szerep elsődlegességét. A modern generáció nem tudja elképzelni saját maga világát a digitális tér nélkül. Adekvát tehát a feladat: a tanítás-tanulás-megértés összetett folyamatába be kell vonnunk a digitális teret.
Előadásomban olyan új módszertani technikákat kívánok bemutatni, amelyeknek során elképzelhető Petőfi és 1848 márciusának értő megünneplése a digitális térben (is).
Czékmány Anna
Elveszett jelentés, avagy hogyan olvashatunk múzeumi tereket
Hogyan lehet egy múzeumi térben, pontosabban a Petőfi Irodalmi Múzeum állandó Petőfi-tárlatában olyan múzeumpedagógiai foglalkozást tartani, ami túl azon, hogy az egyéni kreativitásra fókuszál, ösztönzi a csoportmunkát és a lehető legélvezetesebb időtöltés, a kiállítás három alapvető sajátosságát is tárgyává, az élmény részévé teszi: vagyis megtapasztalhatóvá, hogy a tárlat térbe rendezett kurátori színrevitel; hogy felismerhetővé, a múzeum egyik legfontosabb gyűjteményi csoportját alkotó élettörténet-tárgyak értékét az általuk megidézett egyedisége, tökéletes önazonossága, de soha jelen már nem léte adja; s hogy beláthatóvá, hogy egy alapvetően életrajz felől felépített narrációjú tárlatban ne csak az írói személyiség felől olvasódjanak a szövegkorpusz elemei.
Előadásomban tehát a múzeumi tér elrendezettségére, az élettörténet-tárgyak jelenlétének sajátos létmódjára, illetve – Petőfi esetében talán a legnehezebb kihívás – a nem (csak) életrajz és személyiség felől olvasott írói szövegvilágokra koncentrálok; arra, hogy mindezek hogyan válhatnak részeivé egy múzeumpedagógiai foglalkozásnak.
Szilágyi Márton
Kiadástörténet és kultusztörténet – Petőfi összes műveinek vitatott tulajdonjoga az 1870-es években)
Az előadás a Petőfi-utóélet egyik érdekes epizódjával foglalkozik: a költői művek tulajdonjoga körül kialakult bírósági per anyagát elemezi. A pert Aigner (Abafi) Lajos 1880-ban indította az Athenaeum ellen, és az eljárás s az ítéletek (másodfokú ítélet is született az ügyben) a kiadástörténet és a kultusztörténet igen sokatmondó összefüggését tette láthatóvá. Itt ugyanis jogi szempontból is fölmerült a kérdés, mikor halt meg Petőfi. S egyáltalán: jogi értelemben halottnak tekinthető-e egyáltalán.
Horváth Anna
1868: Honvédvilág
A Heckenastnál 1868-ban kiadott Honvédvilág kétkötetes kiadvány volt, mely Kunsági és Potemkin Ödön gondozásában jelent meg. A szerkesztők az előszóban röviden reflektáltak arra, hogy 1848 élménye a magyar kulturális, irodalmi közéletre nem volt pozitív hatással: mindössze pár memoár, néhány értekezés, pár antológia készült a szabadságharc időszakáról – holott a történelmi emlékezet igényelné, hogy ezt az eseményt is megörökítse a szépirodalom. A két szerkesztőt ez az igény vezette arra, hogy összegyűjtsék, sajtó alá rendezzék, majd kiadják az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot felelevenítő írásokat.
A kötetekben összesen 33 írás kapott helyet: 17 az első, 16 a második részben. Főként prózai szövegek kerültek a Honvédvilágba, melyek közt fikciós és dokumentarista jellegű írást is találunk. Ugyanakkor néhány vers, mint pl. a Rákóczi- és a Kossuth-induló szintúgy helyet kapott a könyvben. A kötetkompozíciós elv mindegyik esetben 1848–49 traumatikus élménye volt.
Előadásomban ezt a vállalkozást mutatom be, kitérve az írók névsorára is. Ez rendkívül változatos volt, hiszen többek között a két szerkesztő – Kunsági és Potemkin –, de a korszak nagynevű szerzői is, mint Ábrai Károly vagy Szerdahelyi Kálmán ugyancsak tagjai a szerzőgárdának.
Mórocz Gábor
Az 1848–49-es szabadságharc emlékezete az 1952-es Kossuth-emlékkönyvben – különös tekintettel az eseménysor politika- és eszmetörténeti összefüggéseire
A Kossuth Lajos születésének 150. évfordulója alkalmából megjelent Kossuth-emlékkönyv (1802–1952) a Rákosi-korszak egyik reprezentatív történettudományi, emlékezetpolitikai kiadványa volt. A kétkötetes tanulmánygyűjtemény – mai olvasójában – vegyes benyomásokat kelt: miközben az ötvenes évek történeti ideológiájának minden ellentmondását, negatívumát felmutatja, összességében gazdag tematikájú, igényes vállalkozásnak nevezhető. Az emlékkönyvben szereplő tanulmányokat nem brosúraszerzők, hanem a XIX. századi magyar történelem kiemelkedő jelentőségű kutatói írták.
A kiadvány szövegei közül Ember Győző, Andics Erzsébet, Spira György és I. Tóth Zoltán (illetve egészen kis mértékben Kosáry Domokos) írásai foglalkoznak – Kossuth személye és működése kapcsán – a forradalom és szabadságharc politika- és eszmetörténeti összefüggéseivel. A szabadságharcot marxista alapon értelmező tanulmányok közös eszmei mozzanatai: az osztályharcos szemlélet, a függetlenségi gondolat affirmációja, az antiimperializmus (a Magyarországot „gyarmatosítani” kívánó bécsi politikára anakronisztikusan visszavetítve), a Habsburg-ellenesség, az arisztokráciaellenesség és az antiklerikalizmus. Fontos szerepet kap a dolgozatokban a – nem kritikátlan – Kossuth-apológia, amely a „baloldaltól” elzárkózó konzervatívabb köznemesi, illetve békepárti törekvések éles bírálatával társul. A szerzők közül főként Andics Erzsébet érvényesít dogmatikus, moralizáló és heroizáló történelemszemléletet.
A Kossuth-emlékkönyv közvetve vagy közvetlenül nemcsak megjelenése idején, hanem azt követően még évtizedekig befolyásolta a Kossuth politikai pályafutásáról, illetve az 1848–49-es eseményekről szóló történeti narratívát. A benne megfogalmazódó alapvetések nemcsak egy szűkebb szalmai körre, hanem – például a korszak ismeretterjesztő kézikönyvein és történelemtankönyvein keresztül – a szélesebb közvéleményre is erőteljes szellemi befolyást gyakoroltak.
Ratzky Rita
A Petőfi-kép eltorzulása az 1950-es években
Petőfi Sándor a XIX. századi magyar irodalom egyik legnagyobb költője, ehhez nem férhet kétség. A különböző történelmi időszakokban azonban más-más képet sugalltak róla a tanítványoknak, az iskolásoknak és egyéb olvasóknak. A költő rövid élete során több mint 860 költeményt írt, és itt most nem említem meg a prózáját, fordításait és a levelezését. Mégis, ha megtekintjük a korabeli tankönyveket, újságcikkeket, tanulmányokat, láthatjuk, hogy a 26 és ½ év alatt írott munkáinak az említett időszakban egy erősen célirányos részét közölték, elemezték. Petőfi forradalmár volt, elsősorban az 1789-es francia forradalom irodalmát olvasta, ez azonban nem azt jelentette, hogy kommunizmus építését tűzte ki célul. Nemcsak a napi politikával foglalkozott, és azt művelte, hanem a jövőbe ugyancsak kitekintett. Ezt bizonyítják filozófiai ihletettségű költeményei, amelyekre nem figyeltek akkoriban. Hadd említsem most meg a Világosságot című 1847-es költeményét. Természetesen azokban a kemény években is voltak kutatók, akik a közelfogásnál mélyebben látták az életművet. Mindkét féle felfogású írásokat igyekszem előadásomban bemutatni.
Szalisznyó Lilla
„…köztudottá vált eseményekhez mesét költeni nem háládatos dolog”– Az 1848‒1849-es forradalom és szabadságharc színházi emlékezete (1867‒1898)
A magyar színháztörténet-írás az 1848‒1849-es forradalmat és szabadságharcot tematizáló színművek közül eddig azoknak szentelt figyelmet, amelyek a cenzúrától megszabaduló Nemzeti Színházban közvetlenül a forradalmi eseményeket követően, a harcokkal egyidejűleg kerültek színpadra. Kerényi Ferenc A régi magyar színpadon című könyvében önálló fejezetben tárgyalja a vonatkozó darabok (Dobsa Lajos: Marczius Tizenötödike; Szigeti József: Egy táblabíró a márciusi napokban; Obernyik Károly: Magyar kivándorlott a bécsi forradalomban stb.) témaválasztását és fogadtatástörténetét, s kutatásainak köszönhetően arra is lehetőségünk van, hogy egy csokorba gyűjtve elolvassuk, újraolvassuk ezeket a műveket (Színművek 1848‒1849-ből). Jelen előadás különböző színháztörténeti források (rendezőpéldány, szerepes fényképek, színlapok stb.), szerzői levelek és az egykorú sajtó segítségével olyan, ma már nem vagy kevésbé ismert színdarabok értelmezésére és összehasonlító elemzésére szeretne vállalkozni, amelyek évtizedekkel az eseményeket követően íródtak (a szerzők egy részének már személyes kötődése sincs a történésekhez), s különböző fenntartású és műsorpolitikai beállítottságú pesti színházakban kerültek színre. Szó lesz Szigligeti Ede: Az üldözött honvéd, Vahot Imre: Magyar honvéd, vagy Budavár bevétele 1849-ben, Jókai Mór Keresd a szíved című drámájáról, és azokról az alkalmi színművekről, amelyek a polgári forradalom és szabadságharc félévszázados jubileuma alkalmából 1898-ban a Népszínházban, a Vígszínházban és a Magyar Színházban színpadra kerültek. Az előadás főként arra igyekszik rámutatni, hogy a kiegyezést követően, a kiválasztott három évtized alatt milyen mértékű hangsúlyeltolódások történtek a témafeldolgozást illetően, melyek az öröklődő, témaspecifikus elemek (ismétlődő helyszínek, események, műből műbe vándorló hősök), milyen kiállításúak voltak a darabok, illetve multimediális alkotásként mekkora sikerük volt.
Szabó-Reznek Eszter
„Petőfi és Jókai lelke folyt össze az ő lelkével” – Jókai Mór, E. Kovács Gyula és az 1899-es jubileum
E. Kovács Gyula, a 19. századi kolozsvári színház jelentős rendezője, színésze, művezetője részt vett az 1899-es fehéregyházi Petőfi-ünnepségen, ahol Jókai Mórnak a jubileumra írt alkalmi költeményét, az Apotheozist szavalta el. Néhány perccel ezután rosszul lett, pár nap múlva meghalt. A korabeli sajtó, különösen a kolozsvári lapok a betegség napjainak szinte minden percéről tudósítottak, halálát követően hasonló részletességgel írtak a temetésről, számos részvétnyilvánítást, megemlékezést, emlékbeszédet közöltek. Előadásomban két szempontból kívánom megközelíteni az ünnepet. Egyrészt ezen dokumentumok alapján vizsgálom azt, hogy a szimbolikus ünnepen, szimbolikus pillanatban eltávozott jelentős színész kultuszát hogyan kezdték el azonnal építeni, halálát – Petőfi halálával párhuzamot vonva – hősi halálként megkonstruálni, azaz E. Kovács hogyan magasztosult fel a költő mellé és vált belőle mártír, akit „a segesvári harczmezőről vittek el holtra sebzetten és aki [… ] fölszállott a Petőfi lelkéhez.” Másrészt Jókai szerepét (aki maga is csupán néhány évvel korábban, élő íróként részesült apoteózisban, dicsőült meg írói munkásságának félszázados jubileumán) igyekszem körvonalazni: a legnagyobb magyar íróét a legnagyobb magyar költő ünnepén, ahogy a korban fogalmaztak, akinek az ünnepség során E. Kovácshoz és a kolozsvári színházhoz való viszonya is előtérbe került.
Zentai Mária
Szabadság, politika, szerelem – Jókai Mór: Politikai divatok, Huszka – Háy – Fischer: Szabadság, szerelem
Jókai Mór Politikai divatok című, 1862–63-ban közreadott regénye alapján, Háy Gyula (szövegkönyv) és Fischer Sándor (versek) közreműködésével Huszka Jenő operettet komponált Szabadság, szerelem címmel, amelyet 1955. április 1-én mutatott be a Fővárosi Operettszínház.
Az előadás két nagyobb témára összpontosít. Az egyik a műfaj- és médiumváltás szorosabb vizsgálata, különös tekintettel a főszereplők alakjára és az adaptációval létrejövő értelmezésre, ideértve a színpadi megvalósítás mikéntjét is. A másik a tágabb értelemben vett kontextus mindkét mű esetében, ideértve a történelmi pillanat, a kritikai reakció, a megcélzott befogadói réteg kérdéseit, valamint az operettnek mint a populáris kultúra jellegzetes formációjának a szerepét az 1848–49-es eseményekről alkotott kép alakításában (Huszka több operettet is írt ebben e témakörben, így pl. az Erzsébet és a Mária főhadnagy címűeket).
Zsoldos Emese
"Panaszfal gyertyákkal" - Az 1976-os Fáklyaláng előadás díszletének értelmező szerepe
Az 1848-49-es szabadságharc eseménytörténetének históriája szerinti végnapok tényszerű és legendák által kreált elemei sűrűsödnek Illyés Gyula Fáklyaláng című, 1952-ben bemutatott drámájában. A színmű alapstruktúráját az ún. Kossuth−Görgei-kérdés alkotja, amely alkalmasnak mutatkozott arra, hogy 1849 óta, időről-időre megossza a mindenkori közvéleményt. A Fáklyaláng 1950-es évekbeli előadásait a nemzeti és forradalmi küldetéstudat, illetve a kommunista „közösségmítosz” szemléletmódja formálta. Az erős oppozíciókat mozgató szöveg, pátoszt sem nélkülöző lezárásával ’történelmi példa’-ként pozícionálta a színművet olvasója/nézője számára. Az 1976-os debreceni előadás a drámai szöveg megváltoztatása nélkül, az eddigiektől eltérő, alapvetően más perspektívát mutatott nézőjének, s ebben mindenképpen döntő jelentősége volt az Ország Lili Panaszfal gyertyákkal című festménye alapján készített díszletfal alkalmazásának. A korszak történettudományos diskurzusára is reflektáló rendezői koncepció az idealizált bálványoktól mentes történelmi emlékezet felé irányult, s emellett a díszlet diszkurzivitása a gyász, a veszteség emlékezethelyeként performálta a dráma helyszínét és játékterét, az aradi kazamatákat.
T. Szabó Levente
Egy erdélyi angol a magyar szabadságharcról – John Paget megtalált és feltárt teljes naplójának tanulságai
A Wesselényi Polixénával kötött házassága nyomán a reformkorban Erdélybe telepedő John Pagetről sokat tudunk már, még akkor is, ha egyenetlen színvonalú a róla szóló szakirodalom, s mind feleségéről, mind róla még lappanganak vagy feltáratlanok fontos levéltári, kézirattári és sajtóanyagban fellelhető források. A szabadságharc késői időszakáról vezetett naplójának viszont mindeddig csupán egy apró részlete volt ismert az OSZK gyűjteményéből, de nemrégiben nagyszabású naplójának/ visszaemlékezésének nagyobb, több hónapot felölelő része is előkerült egy bukaresti kézirattárból. A szöveg különlegessége, hogy Magyarország és Erdély című munkájához hasonlóan, Paget ebben újra nyugati közönségnek szeretné elbeszélni a számára is rendkívül traumatikus időszak történetét, amelyet számos fontos korabeli szereplő bennfenteseként ismer és mutat meg. A szöveg információgazdagsága, különleges lendülete és stiláris kiforrottsága kétségkívül az 1849-es erdélyi események egyik legfontosabb elbeszélő forrásává teheti a frissen felfedezett kéziratos anyagot.
Dr. Vesztróczy Zsolt
Pro és kontra – 1848–49 képe egykori szlovák történelmi regényekben
Az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot a hazai nemzetiségek meglehetősen eltérően ítélték meg. Míg a horvátok, a szerbek, az erdélyi románok és szászok döntően szembefordultak vele, addig a svábok, magyarországi románok vagy cipszerek legnagyobbrészt támogatták. A szlovákok köztes álláspontot foglaltak el, ugyanis döntő többségük a magyar kormány mellé állt, és csak egy kisebb, evangélikus értelmiségiekből álló csoport fordult azzal szembe.
A forradalom ügyét támogató szlovákok egyik kiemelkedő képviselője Ondrej Seberini volt, aki az utolsó időkig szerkesztette a kormány hivatalos lapját. Nagy ellenfele, Jozef Miloslav Hurban pedig 1848 tavaszán a szlovák nemzeti mozgalom egyik fő szervezője és irányítója, majd a szabadságharc alatt egy császári oldalon harcoló katonai egység, a Szlovák Légió parancsnoka volt. Világos után mindketten megírták saját regényüket 1848–49-ről, a korabeli eseményeket pedig szlovák szempontból, de ellenkező előjellel értékelték. Előadásomban ezeket az ellentétes narratívákat kívánom bemutatni e két nagy ellenfél egy-egy történelmi regényén keresztül.
Tóth Dóra
1848-49 emlékezete a ponyván
Az előadás témája az 1867 és 1914 között fennmaradt, a szabadságharccal és annak főbb szereplőivel (Petőfi, Kossuth, Görgei) foglalkozó ponyvafüzetek. Az elemzés elsősorban az ezekben megjelenő történelmi szereplők személyét, megítélését vizsgálja, illetve azt, hogy a megadott időintervallumban hogyan változik a személyhez és a szabadságharchoz fűződő mentalitás (és ez függ-e a kiadó személyétől). Az elemzés a Szabó Ervin Könyvtár Budapest-gyűjteményére és az OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtárában fellelhető azon ponyvafüzeteket veszi alapul, melyeket a legnépszerűbb kiadók (Bucsánszky-Rózsa, Méhner, Bartalits) adtak ki.