**A kék csónak *Eroica

Olvasás előtt

A következő szövegrészletekben egy nő és egy férfi találkozik. Két külön novella, amelyekben a vágyé és az elmúlásé a főszerep. Mielőtt belekezdenél az olvasásba, képzeld el, hogy odalép hozzád valaki, s mélyen a szemedbe néz. Milyen az illata, a szeme színe, a testalkata, az orra? Hogyan mozdul a teste? Milyen dallamot képzelsz hozzá? Érzel-e vágyat iránta?
Csáth Géza szerette megfigyelni a körülötte lévő testeket, s szinte már kínos orvosi pontossággal dokumentálta őket. Korának híres táncművészéről, Isadora Duncanról az alábbiakat írta:
„Duncan kisasszony úgy gondolkodik, hogy a tánc mint művészet a test művészete, melyben a főszerep az izmoknak, a húsnak jut. Az izmok elrendeződésének bája, egészséges szépsége az, ami a női testben a mozgások nagyszerű begyakorlottságával és kivitelével teszi azt, amit táncművészetnek nevezünk. Társa a zene. A kettő együtt valami pazarul emberi, művészi élvezetet szolgáltat.”[1]

 

Szövegtestek

A KÉK CSÓNAK

Chloe miatt már augusztusban le kellett utaznom a fürdőre. Nem volt semmi dolgom, őt vártam. Megígérte, hogy kora őszre eljő. Az egész nyaramat részeggé és álmatlanná tette ez az ígéret. Meleg, gyönyörű nyár volt. Friss, édes leányok lézengtek az erdő útjain, a sétatereken reggeltől estig. Néha többen összekapaszkodva – eleven sietéssel, máskor világos ruhás, karcsú fiúkkal – vontatott, tétova sétálással. Nem néztem az arcukba, csak a nevetésük lehelt bele a fülembe, mint valami távoli szellő, és a kíváncsi szemüknek selymes simogatását éreztem az arcomon, ha elhaladtam mellettük.

... Pedig az arcom sápadt volt és közönyös.

Ha hosszú nyári estéken lementem a tóhoz, szivarra gyújtottam és csónakba ültem, Chloe vékony ujjait éreztem a tarkómon. A pezsgő cseppjei, amelyet vacsora után ittam, az agyamba gyűltek, és könnyekkel telt meg a szemem, amikor a nádas megett megláttam felkúszni a vörös teliholdat. Az étteremben, messze hegedű szólott, és én megesküdtem ilyenkor, hogy ha Chloe az enyém lesz, nem kívánok azután tovább élni. A kék csónak pedig mindig a kék csónakban ültem csendesen hintázott velem a túlsó partok felé. Mintha érezte volna szívem vágyait.

Hogyan múlt az idő, nem tudom elmondani. Chloét vártam. Hogy el kell jönnie, bizonyosan tudtam, s ha levelei két-három napig el is maradtak, nem aggódtam. Amikor beültem esténkint a kék csónakba és a nyugati szellőben megmosdattam az arcomat: az ő meleg lehelletét megéreztem benne. És bármikor, egy pillantás alatt, látni tudtam az arcát nyitott szemekkel is.

És a szeptember mégis elérkezett. Néhány nap alatt kiürültek a villák, a szobák. A vendéglős elbocsátotta a pincéreket, és maga maradt a feleségével. Ők ellátták ennivalóval azokat, akik még ottmaradtak. Nagyon kevesen maradtunk. Egy öreg méltóságos úr valamely minisztériumból, egy fiatal házaspár, mind a ketten egészségesek, kövérek, pirosak és aprók más senki. A cukrászda elől elhordták a székeket, a cigányok pavillonját lebontották. A fürdőbe fürdeni csak a fürdőorvos járt. Az utakat senki se seperte.

A csónak lett az egyetlen mulatságom. Egész nap benne ültem. Karcsú, kék bordái úgy tűntek fel, mint valami hatalmas csodavirág szirmai. (A virág lassan úszik, és ismeretlen mesebeli országok felé viszi azt, aki benne ül.) Reggeli után cigarettára gyújtottam, és beleültem a csónakba. A csónak lassan vitt, vitt befelé a tóba. Ezalatt végignéztem a magános tóparti nyárfa-allée-n. Őt keresték a szemeim, mert bármely pillanatban jöhetett. A nap vékony felhők mögött bújdosott, akárha tejüveggel borították volna be ragyogó gömbjét. A tópart kiszáradt, sárga földje világított, mint valami kifeszített, száradó fehér szalag. A víz azonban puha és langyos maradt. Illatos, rózsaszínű párákat bocsátott, hogy azok rászálljanak az arcomra. (Chloénak kellett majd csókolnia az arcomat.)

Álomterhes mély éjszakák, hosszú alvások után csúnya az arc és petyhüdt, ha az ember ígéretekre vár. Mikor azután a szabad, langyos reggelre kilép, úgy érzi, hogy nem bírja el a lélegzés boldogságát, és nevetnie kell a színek szépségein. Pedig mindez a gyengeség miatt van, amely a térdeinkbe, s a derekunkba száll bársonyos, lusta nehézkedéssel. Ilyenkor úgy tetszik, hogy a szőlő illata, amely a közeli szőlőskertekből jő: a nyár elmúlását jelenti, és a tücsök, amely a lábunk előtt ugrik el, ciripelésével a jövő nyárról mond mesét. Azon a nyáron pedig nem lesz semmi: hiszen ha Chloe már eljött, azután semmi se történhetett.

Hogyan múltak a napok, sejtelmem sincs. Azt hiszem, hogy késő délután kerültem haza az ebédekre, s hogy nem néztem az emberek arcára, akikkel érintkeztem. A kék csónakon ülve folyton a sárgászöld fényű csendes vízbe bámultam, vagy apró hullámokat kevertem az ujjammal. A csónak fenekén hanyattfekve néztem a kék égen suhanó elefántcsont- vagy rózsaszínű felhőket.

Napnyugta előtt a vonathoz szoktam sétálni. Jő-e Chloe? A kavicsok ropogtak a lépteim alatt, és én sokszor összerezzentem, nem követ-e valaki. Az állomáson leültem egy padra, és megvártam a vonatot.

 

 

Végignéztem, amíg az érkezők leszállnak, míg az utazók elrendezkednek, és a gép tovarobog a kocsikkal. Nem nézett reám senki. A vincelléraszonyok és szőlősgazdák kosaraikkal, hordóikkal voltak elfoglalva, amelyeket sietve elszállítottak, a levélhordó megkapta néhány levelét és továbbállott vele. A rózsaszínülő tiszta égen szürkén rajzolódtak ki a sínek mellett húzódó magas nyárfák. A szivarom kék füstje olyan lassan gomolygott a levegőben, hogy azt hihettem: a nyárfák mögött valaki visszatartott lélegzettel bámulja a füstöt.

Talán már vége volt a szeptembernek, talán már októberben jártunk, amikor megjött Chloe. Hajadonfővel, kis sállal a nyakában szállt ki az egyik kocsiból.

Nem álltam fel, hogy üdvözöljem, mert mereven magam elé néztem, és figyeltem, hogy a mellemen, az arcomon és a nyakamon hogyan érzem közeledését. Megállott előttem, térdeivel a térdeimhez ért, és szürke színű, mély szemeivel rám nézett. Szomorú voltam, dúltnak, kicsinek éreztem az arcomat. Emiatt nem is néztem reá fel, hanem megvártam, míg karcsú derekát meghajtva letérdel előttem, átöleli a nyakamat, és piros ajkait rátapasztja a szájamra. De ekkor sem öleltem meg.

Azután elindultunk a vasút mellett. A távozó mozdony füstje ott feketéllett még a látóhatáron. Jó messzire kellett mennünk, amíg megéreztük, hogy szemlátásnyira nincsen ember a közelünkben. Ekkor odaléptem Chloéhoz és sírvafakadva csókolni kezdtem a fehér arcát. Ő kényszeredetten mosolygott piros, finom rajzú ajkaival, és forró kezeivel a nyakamat és a fejemet símogatta. Lekerültünk a mezőre, majd az erdőbe értünk. Szótlanul haladtunk egymás mellett, és a szőlőskerteknél illatos szőlőt vásároltunk. A pri-pri bogarak százai megszólaltatták szomorú hegedűiket. Ez a dal kísérte utunkat.

A kék csónakba vittem Chloét. Lassan eveztem az ibolyaszínű vízen, szalmakalapom a csónak fenekén pihent, és sápadt, lesoványodott kis arcomba belógott a hajam. A víz locsogott, és muzsikált nekünk, az erdő nagy körvonalait egy barna színfolt töltötte ki, és a túlsó parton, a fák között, egy parasztház lámpása gyúlt ki.

Míg reszkető karokkal eveztem, Chloe vállai már mezítelenül derengtek felém.

Vékony nyári ruhája összegyűrve feküdt a csónak fenekén. Fölállott, reám mosolygott, nem mertem ránézni, csak a víztükörben kerestem meg testének imbolygó fehér foltjait, azután lehunytam a szemeimet, és megvártam, hogy Chloe az ölembe üljön. A kék csónak csendesen úszott velünk a túlsó partok felé. Az újhold sarlója lassanként teljesen kifényesedett, mintha több és több világosságot gyújtottak volna meg benne.

Október az a hervadó asszony, aki messze az országúton valahol gyászruhában ment, elküldte hozzánk legforróbb sóhajtását. Meleg volt a levegő, akár egy májusi estén, és nedvesség nélküli.

De a nyári várakozás perzselő vágyai messze szállottak tőlem. A nádasban gyulladtak ki talán, mint apró lidérctüzek. Húnyt szemekkel is láttam őket. Igen, jól láttam a vágyaimat: a nyári várakozás forró, fehértestű leányait, akik messze a nádasban gázoltak hosszú, karcsú bokáikkal, és fáztak a vízben.

Meleg őszi hajnal szellője símogatta végig az arcomat. A kék csónak a túlsó partokhoz ért. A fürdőház, a villák mint apró játéképületek tűntek föl a másik parton. Chloe előttem a csónak fenekén feküdt. Csak néhány pillanatig néztem csodálatos aktját, bőrét, amely mezítelenül is rózsaszínű, vértelt volt, és mellét, amely egészséges szabályossággal pihegett. Megcsókoltam a szemeit, aztán kiléptem a csónakból, és kigázoltam a partra. Övig áztatott a hideg víz, de nem fáztam. Míg visszaértem a szobámba, a nap megszárította a ruhámat. Mehettem a vasútra, könnyed és víg voltam, fütyültem. A kék csónakban ekkor nyithatta föl Chloe a szürke szemeit...

Amikor a vonat elhagyta a szőlőskerteket, szakaszomba belépett egy sápadt, szürke árnyék: a Szomorúság – és leült velem szemben.

De ekkor már nem tudtam leszállni. A mozdony rohant velem.

 

EROICA

 

Bálba járó húgaim és unokahúgaim, de egyéb leányismerőseim között is akiket közösen jellemez, hogy mindannyian undorodnak a chipre szagától, melyet a kabátom kihajtóján gyanús nevetések között már többször kiszagoltak sokat hallottam beszélni a báróról, aki főhadnagy a huszároknál, és remekül táncol.

Átmulatott báli éjszakák után, ha összejöttek és behúzódtak sugdosni a kis szalonba, sokszor megütötte a fülemet:

A báró.

Igen, a báró!

A ki nem aludt, sápadt arcú, kócos lányok között az alkonyati lusta félhomályban mintha valami kéjes ábránd szellője lebbent volna el. Föllelkesültek. Dícsérték a báró táncát, alakját, az atillájának kék színű posztóját, melyre egyszer - egy pillanatra csak, hogy érezze, milyen sima - a legfiatalabb szőke kuzinom: Judit, a fejét rá is hajtotta. Ezt Iréntől tudom, a Judit nagynénjétől, aki csak tegnap beszélte el nekem, amikor mint mondotta "már úgyis lehet".

Valóban, amikor először nekem a bárót megmutatták, rögtön tisztában voltam, hogy nem tartozik a közönséges katonatiszt-báli-hősök típusába. A remekbe készült lakkcsizmákban úgy taposta az aszfaltot, hogy az embernek, ha értett a dologhoz, elállt a szeme-szája, mert nem tudta egyhamarjában elgondolni ennek a különös, kimondhatatlanul könnyed és előkelő járásnak anatómiai lehetőségeit. Kicsiny, sápadt arcán az orr, egyedül az orr volt félreismerhetetlenül zseniális szabású, a szeme közönséges szürke szem, az egész arc leborotvált, és vékony ajkai lefelé konyultak. (Kissé, nagyon kissé. Dacosan vágyóan.) A haja sötétszőke, oldalt elválasztva.

Jól megnéztem. Amint elhaladt mellettem, megcsapott a belőle áradó parfűm illata. Különös illatszert használt; első pillanatban csodálatos finomnak találtam, valami soha meg nem ütött szagbillentyűt mozgatott meg az orromban – azután lassan múlott el a hatása, míg végre csak sejteni lehetett, akárcsak a halk, mindjobban távolodó vonószenekar hangját.

Nagyon tetszett nekem a báró, bár mit tagadjam azelőtt nagyon ellenszenveztem vele. Hallottam róla a sok dícséretet (ez magában is bosszantó), továbbá hallottam egyet-mást; hogy például a báró asszonyokkal nem foglalkozik, csupán lányokkal. Fehér ruhás, pihegő lányokkal, akiknek, amikor visszanéztek a szürke szemeibe, hideg borzongás fut végig a fehér hátukon, és könyökig a karjuk is libabőrös lesz.

... És megtudtam, hogy a báró mért használ olyan teménytelen sok parfűmöt.

De erre csak akkor jutottam, amikor már mindent egybevetve tiszta és érthető lett előttem a báró alakja. Ez az ember meg akarta élni életének utolsó napjait – mert csak hónapok voltak már neki hátra – és kidolgozta magának a dolgot. Csupa kontraszttal. És mert az ő élete egy rémes elmúlásé volt – elment a nevető, az életkíváncsi lányokhoz. Semmi se kellett neki a testükből – hiszen vérének minden harmadik cseppje meghalt már –, megelégedett azzal, hogy megejtette a lelkét valamennyinek.

Ó, a teste csupa gyengeség, lázas bágyadtság volt. Parfűmözni kellett magát, hogy ne érezze senki rajta a betegszagot. És ő kikereste a világ legfinomabb illatszerét, és azzal árasztotta el a ruháját. Nagy, bő bricseszeket viselt. A legutóbbi időben erősen vattáztatnia kellett a blúza vállait is, mert napról napra fogyott a húsa. A nyár utolsó báljára, amelyet a fürdőn szeptember első szombatján tartottak, elmentem. Híreket hallottam, hogy a bárónak már csak napjai vannak hátra, másfelől Judittól sikerült megtudnom, hogy biztosan ott lesz. Megígérte neki a báró. És a báró gavallér!

A nagy verandán, ahol a fürdővendégek és a bálozók vacsoráztak, kékes fényű ívlámpák égtek, és a szeptemberi nedves, kora őszi köd mintha még kékebbre színezte volna a levegőt. A lányok vállai hideg fényben csillogtak, és bepillantottak a bálterembe, ahol vörös villamos körték ontották a fényt. Zaj nélkül vacsoráztak szerte az asztaloknál. A lányok és a fiúk szemei minduntalan találkoztak. Judit a bárót várta, és nővérei, Irén és Gitta, akik másokat vártak, jól észrevettem: tulajdonképpen szintén csak a báróra gondoltak. Egyébként senki se szólt egy szót se. A cigány is a legcsendesebb nótákat szedte elő.

Végre megkezdték a táncot, nem volt több tizenkét párnál, és akkorra megérkezett ő is. Majdnem fölkiáltottam, ahogy az allée végén megláttam derengeni a kék blúzát. A sötétben gubbasztó barna fák között mintha csodálkozó susogás suhant volna végig. Bámulatos energia és jókedv ült a báró arcán – szép fiatal arcán –, pedig az inai a térdéig roskadoztak, és homloka gőzölgött a láztól. A teraszt elborította a parfűmje, és sarkantyúja fölverte a fázós őszi mélázást, amelyben mindenki egy pillanatra elmerült. Az arca tisztára volt borotválva, és a szembogarai csillogtak. Atropint csepegtetett beléjök – ezt könnyű volt megállapítani. És én azt hiszem, hogy vékony ajkait is kifestette.

Többször benéztem a bálterem ablakán. Nem volt a teremben por, és kurjongatás se hallatszott. Láttam a bárót táncolni. Gyönyörűen, finom lebegéssel táncolt a fényes parketten, odasimult a lányokhoz (nem tudtam rá emiatt haragudni), és egészen az arcukba sugdosott. Minden lánnyal táncolt. Láttam, amint sorba szédültek el a parfűmjétől, és részegen hunyták le a szemeiket, és hajtották hátra nyakukat. Időnként kijött a báró a verandára, és kevés pezsgőt ivott, azután egy kicsit leszaladt az allée-ra, és lenézett a tóra. Abban a pillanatban jött fel a nádas sötétkék foltja mögött az újhold karcsú sarlója. A báró egy percig mozdulatlanul nézte. (Micsoda művészettel éli végig ez az ember utolsó óráit is. Kiélvezi a szeptemberi holdfeljöttét, mint egy egészséges csak kicsit neuraszténiás és az egyetemen bölcsészetet hallgató lírai költő.)

Mikor cigarettázva visszajött, egy francia verset mormogott. De hamarosan eldobta a cigarettát, és visszament a bálterembe. Édes szép dolgokat mondott a lányoknak, valami tehetetlen vággyal ölelte őket vékony, fehér keze, és ragyogó szemeivel a szívükbe nézett.

Reszkettek, és hozzásimultak mindannyian.

Éjfél után már minden tánc után kijött inni, és nagyon sápadt volt. A térdeiben nem tudta titkolni a rogyadozó gyengeséget.

Valami hihetetlenül nagyszerűnek, hősinek tűnt föl előttem ekkor a báró. Vékony arcán vonaglottak az izmok, bájos tűz ült a szemeiben, és ahogy suttogott a rekedt hangján, olyan szépen, kedvesen mozgott a szája...

Mindezt ő egy napon gondolta ki! Ez kétségtelen; amikor a művelt és cinikus emberek okosságával belátta, hogy neki, mint bárónak és huszár főhadnagynak immár nincs mit tenni az életben. Ez a báró egy megalkuvásokhoz nem hajló, drámai hősnek született! Igen, kigondolt előre mindent. Hogyan állít ő emléket foszló, porladozó alakjának annyi szépálmú leányfejecskében?

Sorban kigondolta a dolgokat... Bálokra fog járni. Ahol mindenki csak őt nézi, ahol elámulnak előkelő mozdulatainak láttára. Ahol az emberek bután bizalmaskodva és vihogva beszélnek ő finom, elmés és mosolygó lesz. És csupa befűzött lány (csak igen kevéssé kivágva), akinek báli ruháit és fehérneműit is aznap délután még otthon vasalták, s akik szívdobogva gondolnak arra a pillanatra, amikor az ő egészséges, fiatal testüket átöleli a báró, az édes beszédű, elegáns, szőke báró.

Igen, át fogja ölelni sorvadó izmaival, amelyben a rothadó vér már mind lassabban kereng. Át fogja ölelni üde fiatalságukat az ő halálba menő testének megmaradt, roncs, hazug vágyaival!... De ők ne sejtsék, hogy egy szerencsétlen ember táncolja velök haláltáncát. Csak azon a reggelen, amikor majd megtudják, hogy az ő szemei kinyíltak, hogy neki, a szép, a kedves bárónak aki olyan finom és illatos volt mindig, de aki igazán semmi illetlent nem tett (nem is képes ilyenre igazi úriember!), ha csak egy-egy gyöngéd szorítást a reszkető csuklón, egy-egy finom simítást a bársonyos karon ide nem számítunk... Igen, ha meghallják, hogy neki, a szép, kedves bárónak immár vége: akkor mindannyian könnyezni fognak, és nem feledik el őt a legjobb táncosukat még akkor se, ha ötgyerekes anyák lesznek.

Mindezt akkor gondolta el a báró. Ezt nem találtam ki, ennek igaznak kellett lenni.

Judittal táncolt a legtöbbet. Judit volt a bálban a legfiatalabb lány. Tizenöt éves, és csupán egy homlokkal alacsonyabb a bárónál. Gyönyörűen táncoltak. Judit szinte feküdt a férfi karjaiban, és szőke haja hozzáért a vállához. A báró pedig folyton beszélt, holott láttam, hogy minden egyes izmát csak rettenetes erőfeszítéssel mozgatja.

Három óra felé már harmat kezdett leszállni a párás, langyos, szeptemberi éjszakában. Néhányan haza készültek a vasúttal, és el is mentek. Csak négy vagy öt család maradt még ott. De a cigányok azért muzsikáltak. A báró nagy pénzeket osztott szét köztük, és föltétette a szordínókat.

Bölcs, szép és művészi halálbamenés!

Hallottam, hogy színészek, akik a színpadon gyönyörűen haldokoltak: az igazinál kellemetlenül, nehezen és többnyire a művészek csúnya, tehetetlen élniakarásával pusztulnak el. Mintha az ő művészetük nélkül a világ meg nem lehetne! A báró bölcsebb volt. Minden filozofálás nélkül, ösztönszerűen rájött arra, hogy meg kell halnia, és hogy szépen kell meghalni. A szép halált nem a kadétiskolában tanulta a tanáraitól, kik közül egy kövér és kopasz százados egyszer valóban elő is adta, hogy Hogyan kell a hazáért dicsően meghalni?” Ez a kérdés tisztán zenei élményei révén vetődött fel benne. Valamikor Bécsben és Pesten sokat járt az Operába; és nem egy éjjel, mint fiatal tiszthelyettes álmodta, hogy őt, mint Siegfriedet temetik. Ezer tagú zenekar ordító fortisszimója siratja a vasba öltözött óriás hőst, és a lovát fekete posztóban vezetik. Arany kandeláberekben ég a tömjén, az asszonyok sírnak, és az arca fenn, a magas ravatalon nyugalmasan néz a kék, tiszta égre.

Most erővel Chopin-mazurkát akart húzatni, és mivel a cigány egyet se tudott, hát végre beleegyezett egy régi, de kedves valcerbe, amelyet gyermekkorom óta nem hallottam sehol. Kétszer megállította a zenét, hogy "csendesebben és lassabban".

 

Judittal táncolt. Bosztont táncoltak. Judit csodálatosan járta. Odaadóan és könnyedén lépkedett, kipirult az arca, oldalt hajtotta szőke fejét, és szemeit lesütötte. A cigány olyan halkan és finoman játszott... hogy önkéntelenül is Baudelaire egyik sora jutott az eszembe:

Zokog a tört szív, mint a hegedű.”

Azután látom, hogy a báró meghajtja magát Judit előtt. Sietve kijön. Az asztalnál fölhajt egy pohár pezsgőt. Fehér az arca, mint a fal. Megtámasztja a homlokát a kezével. Erőltetve mosolyog. – A zsebében cigarettát keres. Egyszerre lehanyatlik a keze. Azután kisiklik a feje alól a másik könyöke is. Ő maga meg levágódik a földre.

Odarohantam és kigomboltam mellén a kabátot. A szíve már nem vert. A rettentő izomerőltetés miatt a teste pár pillanat alatt már csaknem merev volt. Kinyújtottuk. Én egy asztalkendővel felkötöttem az állát, egy másikkal a szemét. Csak azért tettem ezt, mert tudtam, hogy a báró romantikus, mint mi annyian: akik mind kívánjuk, hogy bekössék a szemünket és föl az állunkat.

Benn a cigány tovább játszott. Beüzentem, hogy játsszanak; ez a báró utolsó kívánsága. A lányok összeverődtek egy sarokba. Kivörösödve néztek egymásra, azután lassanként mindannyian titkolózás nélkül sírni kezdtek. Künn a tavon hajnali kék, őszi párák ültek. Hideg szürkület nehezedett az allée-ra. A fák dideregni kezdtek, amikor vittük a bárót a rendőrszobába. A fasor végéről visszanéztem.

A teremben, mint kisírt szemek, vörösen pislogtak a lámpák, halkan szólt a zene, és az ablakon fehér ruhás lányalakok bámultak utánunk.

 

Megszólaló tárgyak

Csáth Géza praktizált fürdőorvosként is, a fürdőkúrás pohár és az Előpatakról készült képeslap őrzi ennek emlékét. Előpatak a XX. század elejének  különös fürdőhelye, amely összemos társadalmi rétegeket, összekuszál vágyakat és érzékeket. Emlékszel az Eroicában a báró illatára? A kiállításban láthatjuk Csáth Géza kedvenc illatának parfümös üvegcséjét. Egyik szeretőjének különös illata ez, amit az író annyira kedvelt, hogy feleségének, Olgának is ezt kellett magára permeteznie.

 

Gondolatok két test felett

1912 nyarán Csáth Géza fürdőorvosi szolgálatára készülve jegyzi fel naplójában az alábbiakat:

„Felöltözve a Kálvin térig kísértem Olgámat. Megegyeztünk, hogy nem megyek föl hozzájuk, nehogy a holnapi délelőtt örömeit kockáztassuk s atyja kombinációinak utat nyissunk. Elbúcsúztunk, és én a trafikba mentem bevásárolni, parfümöt venni, mellyel a kedves lányt kívántam megajándékozni, »Chypre Coty«, továbbá a műszerésznél volt némely elintéznivalóm. A vörös répáról sem feledkeztem meg. Erre okvetlen szükségem volt a fürdőn.”[2]

 

Lábjegyzet

[1] Isadora Duncan és a berlini spíszbürgerek; Szajbély Mihály (szerk.), Rejtelmek labirintusában: összegyűjtött esszék, tanulmányok, újságcikkek, Budapest, Magvető, 1995, 47.

[2] Úr volt rajtam a vágy, 234-235.