Prőhle Gergely főigazgatói pályázata

A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatói tisztségére két érvényes pályázat érkezett, melyek közül a bíráló bizottság a pályázati dokumentáció és a személyes meghallgatás alapján egyhangúlag Prőhle Gergely pályázatát támogatta. Az új főigazgató 2017. január 1-jén lép hivatalba.

 

PÁLYÁZAT A PETŐFI IRODALMI MÚZEUM FŐIGAZGATÓI ÁLLÁSHELYÉRE

Középtávú vezetői program az intézmény vezetésére, fejlesztésére, tevékenységének társadalmi elismertetésére, különös tekintettel az intézmény nemzetközi kapcsolatainak további bővítésére

Prőhle Gergely

 

Bevezető

 

Az elmúlt években a magyar múzeumi világot szakértőként figyelők körében széleskörű konszenzus alakult ki arról, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) a hazai közgyűjtemények közül az egyik legszínvonalasabb, legkreatívabb intézmény. E szakmai álláspontot a közönség is visszaigazolta, a PIM látogatóinak száma az utóbbi időben jelentősen emelkedett.  A munkatársak muzeológiai, irodalomtörténészi kvalitásai, az ezt segítő számítástechnikai, installációs tudás és tapasztalat az olykor erősen korlátozott anyagi lehetőségek ellenére is olyan kiállításokat, programokat tudott megvalósítani, amelyek méltán nyertek el számos hazai és nemzetközi elismerést. Bárki is lesz tehát a PIM új főigazgatója, egy olyan intézményt vesz át elődjétől, melynek jelenlegi értékei mindenképp megőrzendők.

 

Mint az intézmény jelmondata tudatja: a PIM több, mint múzeum. Tevékenysége az irodalmi hagyatékok gondozásától a budapesti és vidéki filiálék fenntartásán át a fordítástámogatásig, a Hamvas Intézetig és a Digitális Irodalmi Akadémiáig – hogy csak néhányat említsünk – olyannyira szerteágazó, hogy bátran állítható: nagy befolyással bír az ország általános kulturális állapotára. Az ebből adódó felelősség pedig kiterjed a legifjabbaktól kezdve minden generáció irodalmi és általános kulturális befogadó képességének gondozására, az országos, sőt, a határon kívüli magyarságot érintő hálózatok révén a földrajzi távolságoktól függetlenül is.

 

Történik mindez egy olyan időszakban, amikor a digitális eszközök fejlődése rengeteg lehetőséget tartogat a tudás megszerzéséhez, ugyanakkor rengeteg veszéllyel is jár. Egy olyan időszakban, amikor a globalizáció hatásai nyomán egyre inkább felfeslik az a kulturális szövet, ami korábban nemzeti közösségeket, régiókat tartott össze. E tendenciák örvén gyakran tapasztaljuk, hogy elvész az absztrakció képessége, a kommunikáció felgyorsulása és a nyelvi igényesség csökkenése pedig a hazai közélet minőségét is tovább rontja.

 

E jelenségeket nem azért említem, mert a „romlást” sorsszerűnek tekintem, hanem azért, mert meggyőződésem: a múlt irodalmának, íróinak, a nyomtatott betűvel és az új médiumok által való megismertetése, vonzóvá tétele e kulturális kötőszövet megerősítésének egyetlen reális módja és óriási lehetősége. A kortárs irodalom és a köztünk élő írók, költők személyiségének bemutatása pedig egyrészt a nyelvi igényesség és nyelvhasználati gazdagság biztosítása végett fontos, másrészt annak a magyar közéleti hagyománynak a folytatása, mely az írót, költőt mint a kreativitás forrását  a közönség számára, ha nem is vátesszé, de mindenképp a világ cizellált megismerésének egyik fontos segítőjévé teszi – generációs különbségekre való tekintet nélkül.

Az utóbbi évek világpolitikai eseményei, s ezen belül is az európai folyamatok egyszerre mutatják az integráció és a dezintegráció jelenségeit. Miközben Magyarország az Európai Unió tagjává vált, s gazdaságilag is egyre jobban integrálódik a nemzetközi vérkeringésbe, nem csökkentek ezzel arányosan azok a kulturális, civilizációs különbségek, amelyek gátolják, hogy az integráció mélyebb/magasabb szellemi értelemben is megvalósuljon. E jelenség egyik lehetséges ellenszere a magyar irodalom és kultúra jobb nemzetközi megismertetése, azoknak a csatornáknak és finanszírozási eszközöknek a megtalálása, melyek segítségével a múlt némely, a külvilág számára egyáltalán nem, vagy csak igen töredékesen ismert alkotója, és a végtelenül gazdag és színes kortárs magyar irodalom legújabb művei eljuthatnak a külföldi közönséghez.

 

Pályázatom, reménybeli főigazgatói tevékenységem célja tehát kettős:

 

  1.  A PIM jelenleg is meglévő szakmai kiválóságát, szervezeti gazdagságát, a tagintézmények közötti szinergiát jobban kihasználva, tovább javítva az intézmény társadalmi kapcsolatait, s élve a digitális technika megannyi lehetőségével, a közös nyelvi, irodalmi kincs minél alaposabb ugyanakkor látványosabb megjelenítésével szélesebb körben is tudatosítani ennek értékét, a nemzeti összetartozás, a társadalmi kohézió biztosításában játszott szerepét. Nézetem szerint ez az, ami a kulturális alapellátás fontosságáról szóló kormányzati törekvések célja is.

 

  1. A magyar irodalom nemzetközi ismertségének mélyítésével, a kortárs magyar irodalomnak a nemzetközi irodalmi, intellektuális életbe való jobb bekötése által javítani a szerzők és kiadók „piaci pozícióit”, ezáltal is elősegítve Magyarország európai integrációját – szellemi értelemben. E törekvés különleges eleme a közép-európai identitás, a regionális összetartozás fontosságának hangsúlyozása. Mindez kiegészül az egyre fontosabbá váló ázsiai olvasóközönség „meghódításával” Az előmozdítandó nemzetközi beágyazottság ugyanakkor azt is jelenti, hogy a hazai közönségben is tudatosítjuk: a magyar kultúra, irodalom persze önmagában is óriási értéket hordoz, ám a más kultúrákkal való kölcsönhatások bemutatása által lehet csak reális önképet kialakítani, s a külföld számára is értelmezhetővé tenni mindazt, amit mi magunk értékesnek tartunk.

 

A látszatát is el kívánom kerülni annak, hogy akár irodalomtörténeti, akár muzeológiai kérdésekben kiérlelt állásfoglalásokkal, programadó kijelentésekkel álljak elő, bár a múzeum tevékenységét a nyolcvanas évek közepe óta nyomon követem, az elmúlt közel húsz évben számos konferenciát, kiállítást nyitottam meg. Kultúrafogyasztóként rendszeres használója vagyok a PIM különböző online szolgáltatásainak, pályázatomat tehát annak a meggyőző tapasztalatnak a birtokában írom, hogy az intézményben a korszerű muzeológiai tudás rendelkezésre áll. Családapaként többször meggyőződhettem az intézmény múzeumpedagógiai kiválóságáról is. Tekintettel arra, hogy az elmúlt huszonöt évben az alapítványi világban, a köz- és magánszférában nemzetközi kapcsolatokkal, diplomáciával foglalkoztam, aminek során mindvégig igyekeztem megőrizni az alapképzettségemnek is megfelelő irodalmi érdeklődésemet, azt remélem, hogy e tágabb perspektíva és kapcsolatrendszer segítheti az intézmény munkáját, annak minél szélesebb körű megismertetését, elismertségét.

 

Pályázatom első részében a fent jelzett két fő célkitűzés megvalósításának lehetőségét, körülményeit igyekszem feltárni, azt a közeget vizsgálom, melyben a PIM tevékenységének érvényesülnie, hatnia kell. A második részben kitérek az egyes tagintézmények működésére, együttműködésük erősítésének és az intézményfejlesztés lehetőségeire, valamint a finanszírozási kérdésekre.

 

I. A közeg, amelyben a Petőfi Irodalmi Múzeum működik

 

A hazai irodalmi közélettel kapcsolatban két alapélményem van, még a kilencvenes évekből. Az első a Hubay Miklós elnökölte PEN-klubbal közösen rendezett „A szabadság dzsungelében” konferencia-sorozat, melynek megszervezésében – nem pusztán a helyszín biztosításával – a PIM is közreműködött. A másik az 1999-es Frankfurti Könyvvásár magyar súlypontjának megszervezése, annak minisztériumi felügyelete.

 

A matuzsálemi kort megélt Hubay Miklóssal folytatott hosszú beszélgetések során megtudhattam, hogy – bár az irodalomoktatás és az irodalomtörténet-írás szükségképpen korszakokra, irodalmi csoportosulásokra bontja az irodalom történetének folyamát – a személyes kapcsolatok, a művészi hatások szövevényes volta egy sokkal óvatosabb, cizelláltabb megközelítést tesz szükségessé. A szabadság dzsungelében konferenciák szervezése során mindez kiegészült a határon túli magyar irodalom képviselőinek és a magyar irodalmat a szomszédos népek nyelvére fordító irodalmárok megismerésével, akik számára a rendszerváltozás közös tapasztalatának „kibeszélése” voltaképp csak ürügy vagy jó alkalom volt arra, hogy a hatások, ellenhatások, személyes ellen- és rokonszenvek hálózatát, „dzsungelét” elemezzék, s így rajzolják meg szűkebb és tágabb kulturális életterünk, irodalmunk jellemző vonásait. Fontos tapasztalat volt huszonévesen viszonylag sok időt eltölteni azokkal, akik felnőtt fejjel élték meg a XX. század első felét, s akiknek tudása, anekdotakincse magában foglalta akár a negyvenes évek erdélyi irodalmi életét, akár a kommunista időszak abszurditásait.

 

A Frankfurti Könyvvásár magyar súlypontjának megszervezése a hazai szellemi, kulturális élet megosztottsága miatt nem pusztán gyakorlati feladatok elé állította az ügy felelőseit. Igyekezni kellett oly módon konszenzust teremteni a résztvevők, a kiállító kiadók, írók között, hogy a tagadhatatlanul és megváltoztathatatlanul meglévő ellentétek ne rontsák a frankfurti megjelenés sikerének esélyeit. Nagy megtiszteltetés volt e cél jegyében együtt dolgozni Szegedy-Maszák Mihállyal, aki az általa, s így végső soron a magyar állam által is képviselt szemléletet, kialakított szerzői és mű- listát nem az egyetlen lehetséges szelekciónak tartotta, hanem azt mondta, hogy ő, az adott körülmények között nem tud jobbat. Később, az irodalmi kánonról szóló vitában többször visszaköszöntek azok a dilemmák, amelyekkel államigazgatási oldalról annak idején küszködtünk. A kizárólagosság tagadása, ami azonban nem egyenlő sem az elvtelenséggel, sem valamiféle végletes relativizmussal, hanem a megfelelő arány fürkészése a szubjektív véleményalkotás és a normatív gondolkodás között – ez volt az a megközelítés, amely sikert hozott Frankfurtban, s amely a magyar irodalom korszerű bemutatásának máig adekvát módja lehet.

 

Frankfurt másik, máig ható tanulsága – szintén szomorú aktualitással – Esterházy Péter és a Harmonia Caelestis bemutatása, író és mű középpontba állításának módja. Azáltal, hogy a Schirn Galériában a könyvvásárral egy időben a Szépművészeti Múzeum Esterházy Gyűjteményét is bemutattuk, az írói opus mellé - köré sikerült egy olyan kulturális, társművészeti kontextust teremteni, ami nem pusztán a magyar arisztokrata világ évszázados hagyományát állította reflektorfénybe, hanem általában a magyarországi kulturális hagyomány egy fontos szeletének bemutatását is szolgálta és – tisztesség ne essék – a Harmonia Caelestis könyvpiaci pozícióit is javította. Ez a tapasztalat tehát azt a ma is aktuális, sőt, egyre égetőbb kérdést segíthet megválaszolni, hogy hogyan is tegyük érdekessé, átélhetővé a múltat, hogyan segítsünk a képekkel, élményekkel egyre inkább sokkolt/elkényeztetett olvasó számára benézni a könyv lapjai mögé. Vagyis az alapkérdés: hogyan tegyük egyre többek számára érdekessé, vonzóvá a régiek és a kortársak irodalmát? A kérdés megválaszolásának legalkalmasabb színtere az irodalmi múzeum, ami a multimediális forradalom időszakában is megőrizte évtizedes tapasztalatát a tárgyak, a szavak és a képek viszonyáról, s módszertanában megújulva képes ezt a tapasztalatot újra és újra közkinccsé tenni.  

 

I.1. A hazai környezet

 

Ha a Budapesti Könyvfesztivál vagy a Könyvhét idején a standok, sátrak között járunk vagy a könyvesboltok kínálatát nézzük, akár meg is nyugodhatnánk: növekvő látogatószám, a polcokon ott sorakoznak a hazai és külföldi irodalom legfrissebb termései – még ha többnyire egyre slendriánabb szerkesztésben is. A „vájtfülűek” olvasnak szépirodalmat, klasszikust és kortársat is, ám az ő megtartásukra, az utánpótlás nevelésére egyre több figyelmet kell fordítani. Ismerjük a könyvtárosok, olvasásszociológusok, könyvkereskedők vitáit arról, hogy mennyire kell kongatni a vészharangot a „klasszikus” irodalom népszerűségvesztése miatt. Ebben a vitában én nem szeretnék állást foglalni, mert a tapasztalatok sem egyértelműek. Látunk mesterműveket bolti polcokon porosodni, ugyanakkor azt is látjuk, hogy egy ügyes beharangozó kampánnyal Gyarmati Fanni naplója a borsos ár ellenére is nagy példányszámban kel el. Van tehát lehetőség egy mű, egy író népszerűségének a „vájtfülűek” körén túli növelésére is.

 

Létezik azonban egy olyan jelenség, amire nem a könyvfesztiválokon és a könyvesboltokban lehetünk figyelmesek, hanem az általános és középiskolákban. S ha esetleg egyedi jelenségnek tartanánk egy-egy elkeseredett tanár-ismerősünk aggodalmát, akkor érdemes nagyon komolyan venni az OECD PISA felmérését a magyar gyerekek szövegértési képességével kapcsolatban. A romló tendencia mellett a 2014-es vizsgálatok szerint a magyar diákok 20 százaléka funkcionális analfabéta, amivel persze szembeállítható a múzeumi, magas irodalmi szempontból a jövő „célcsoportjának” tekinthető elit-réteg változatlansága, ám ezzel egy közművelődési funkciót is ellátó intézmény vezetői pályázatában aligha vigasztalódhatunk.

 

Az irodalom, az irodalmi közélet a kilencvenes évek vége óta egyre inkább egy szűk réteget foglalkoztató üggyé válik. Ez nyilván összefügg azzal is, hogy az a típusú értelmiségi attitűd, ami a rendszerváltás idején még jellemző volt, teljesen kiszorult a politikából. A hazai közélet pedig továbbra is átpolitizált, a kommunikációs térben – persze a média szerkezete, finanszírozási bázisának jellege miatt is – a kimondottan politikai és a bulvár hírek között kevés hely jut az irodalom és a kultúra megjelenésének. Természetesen nem hozható vissza az az időszak, amikor az írók a politikai küzdőtéren szerzett – olykor kétes – érdemeik által kerültek az érdeklődés középpontjába, ez nem is lenne kívánatos. Ugyanakkor tanulságos, hogy egy-egy politikai természetű botrány hogy volt képes írói életműveket is érdekessé tenni. Az elmúlt években erre talán a legjobb példa a Nyírő József újratemetése körül kirobbant polémia, s annak hatása a Nyírő-művek eladási statisztikájára. Ugyanilyen kölcsönhatás tapasztalható a bulvárral, vagy az életforma (lifestyle) hírekkel, rovatokkal összefüggésben. Ha a gasztronómia, sport, szerelem, vagy más hasonló szövegkörnyezetben jelenik meg az irodalom és az írói személyiség, akkor a „vájtfülűek” körén túli közegekbe is elérhet a magas irodalom híre, üzenete. Jó példa erre Nyáry Krisztián „Így szerettek ők” című műve, melynek színpadi adaptációja az idei nyár legfelkapottabb szabadtéri előadása.

 

Nemzetközi példák sora bizonyítja, hogy az ilyen jellegű árukapcsolás nem a nemes ügyek, gondolatok sárba tiprása, hanem a nemes ügyekre és gondolatokra kevésbé fogékony közeg felemelése, ha tetszik, a kulturális alapellátás magasabb színvonalának biztosítása. Sokat emlegetik a finn példát az olvasás, a szépirodalom népszerűsítése kapcsán, s ez számunkra is járhat tanulságokkal. Németországban az enyhén feminista felhangú „Lesen statt Putzen”-kampány a maga polgárpukkasztó hangnemével a fiatal generációt tudta megszólítani. A múlt őszi Göteborgi Könyvvásáron személyesen is megtapasztalhattam, hogy civil szervezetek, egyházak, üzleti vállalkozások miképpen építik, hozzák összhangba üzenetüket, stratégiájukat egy könyv, leginkább szépirodalmi mű megjelenésével, egy irodalmi szereplő személyiségének megjelenítésével vagy általában az írott szó ügyével.

 

Magyarországon az utóbbi két évtizedben örvendetesen megszaporodtak az irodalommal, könyvkiadással foglalkozó kiadványok, portálok, webes felületek. Ahhoz azonban, hogy a megszokott célközönségen túl újabbakat is meg lehessen szólítani, nem szabad visszariadni a meghökkentő árukapcsolástól, szokatlan megjelenési formától, „rámenősebb” marketingtől. A hazai gyakorlatból – bár más műfajban – jó aktuális példa a fentiekre a „Virtuózok” című televíziós műsor, mely a komolyzene ügyét tudta úgy népszerűsíteni, hogy nem átallott a celebvilág kommunikációs eszközeivel élni, miközben tagadhatatlanul Kodály Zoltán szellemében járt el: „A zene mindenkié”. Ugyanígy lehet az irodalom is mindenkié, s itt érdemes emlékeztetni a Nagy Könyv programsorozat 2005-ös sikerére.

 

A népszerűsítő megjelenés csak akkor lehet hiteles, ha a blikkfangos külcsín mögött ott húzódik a szakmailag jól megalapozott tudás. A korábban említett magyar súlypont a Frankfurti Könyvvásáron nemcsak azért lehetett sikeres, mert a kiállítás interdiszciplináris jellege óriási szinergiákat szabadított fel, hanem azért is, mert a mégoly külsődlegesnek hitt részletek mögött is meghúzódott – hála Szegedy-Maszák Mihálynak és a többi szakembernek – egy óriási irodalomtörténeti tudás. Az ebből eredő autenticitás nagyban hozzájárult a magyar megjelenés elismertségéhez. Erre a tudományos kipányvázottságra van szükség akkor is, amikor az irodalom történetének és magának a szépirodalomnak a szélesebb körű ismertségére törekszünk.

 

I.2. Hírünk külföldön

 

A külföldi olvasóközönség természetesen magától is fölfigyel egy-egy neves magyar szerzőre, ugyanakkor az ország egészéről kialakult kép befolyásolja a magyar irodalom iránti érdeklődés alakulását is. E tekintetben manapság Nyugat-Európában, elsősorban Németországban nem állunk jól. A migrációs helyzet hazai kezelése, annak kommunikációja adott esetben lehet politikailag helyes, ám ez mit sem változtat azon a tényen, hogy – különösen a kultúrafogyasztó és kortárs irodalmat olvasó értelmiségi körben – hazánk neve mostanság nem cseng jól. A korábban a kulturális sokszínűség iránti affinitásunkról szóló benyomásokat felülírta az iszlám- és általában idegenellenesség érzete. Míg tehát ezzel a politikai ihletésű országképpel kell szembenéznünk, a magyar irodalom renoméja által üdvös lenne differenciálni a véleményalkotást, az ország politikai megítélésének javulása által pedig a magyar kultúra, irodalom piaci pozíciói is javulhatnak.

 

A Nyugat-Európában tapasztalható negatív jelenségek ugyanakkor korántsem jellemzőek Közép-Európában. Az ez év tavaszán lezajlott Varsói Könyvvásár magyar sikere bizonyította, hogy egyrészt még léteznek a rendszerváltozás előtti kulturális csere nyomai, az akkor ismertté vált szerzők műveinek újrakiadása sikert hozhat, ugyanakkor van fogékonyság a kortárs művek iránt is – különösen, ha azok a közös közép-európai kérdésekkel foglalkoznak. A közép-európai irodalmi vérkeringés biztató jele volt az idei Budapesti Könyvfesztivál szlovák hangsúlya, s persze a magyarra fordított kortárs szlovák szépirodalom hazai sikere. Érezhető, hogy érdemes a regionális kulturális, irodalmi együttműködésbe invesztálni.

 

Az ez év februárjában lezajlott tajpeji könyvvásáron ugyanakkor magam is tapasztalhattam, hogy Ázsiában hogy nő az érdeklődés a magyar kultúra és irodalom iránt. A magyar orientalisztika hagyományainak bemutatásával, a történelmi összefüggések felvázolásával (ez Tajpejben az 1956-os forradalom öröksége volt) meg tudtuk teremteni az értelmezési keretet a távoli földrész érdeklődő olvasóinak.

 

A magyar irodalom külföldi megjelenését ma több szervezet is segíti, ám az erre a célra fordított pénz messze elmarad a szomszédos országok hasonló célú kiadásaitól. A különböző információk alapján Szlovákia nagyjából kétszer, Románia két és félszer annyit költ irodalmának idegen nyelvű promóciójára, mint Magyarország. Az immáron a Külgazdasági és Külügyminisztérium szervezetébe integrált Balassi Intézet Publishing Hungary (PH) programja sokat tesz, különösen a külföldi könyvvásárok kapcsán, a magyar irodalom külföldi megjelentetésének előmozdításáért, de mindeddig igencsak forráshiányos módon. Az új szervezeti rendben egyelőre nem látszik tisztán, hogy a program hogyan működhet tovább, s mi biztosítja a többi szereplővel, a PIM Fordítástámogatási Irodájával, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületével vagy akár a balatonfüredi Fordítóházzal való együttműködést. Tekintettel a kiadók és az irodalmi ügynökségek önállóságára, természetesen az információáramlás biztosítása lehet az a maximális cél, melynek megvalósításába minden szereplőt be kell vonni. A fordításra, külföldi megjelenésre fordított állami források koordinálatlansága, késedelme, rugalmatlansága az információáramlás hiányára vezethető leginkább vissza, s ez olyan hiányosság, amelyen az egyébként valóban szükséges több pénz sem segít önmagában.

 

A magyar irodalom elsődleges közvetítőnyelve továbbra is a német, bár az utóbbi években örvendetes nyelvi diverzifikáció indult el. Tekintettel azonban a német könyvpiac súlyára, az ottani könyvvásárok (Frankfurt, Lipcse) jelentőségére, valamint arra, hogy a német kulturális, irodalmi intézményrendszer – a történeti fejlődés hatására – földrajzilag is a legszerteágazóbb, az ottani Literaturhaus-ok, irodalmi kávéházak, kulturális centrumok fontos feladatot látnak el a nemzetközi kulturális cserében is. Érdemes tehát ezzel a fontos hálózattal olyan értelemben is ápolni a kapcsolatot, hogy ők jelenjenek meg nálunk egy-egy programmal, s így legyünk részei egymás irodalmi, kulturális életének.

 

II. A Petőfi Irodalmi Múzeum működésének középtávú terve

 

A pályázat írását megelőzően folytatott beszélgetéseim, a nyilvános forrásokból hozzáférhető adatok természetesen nem teszik lehetővé, hogy az intézmény középtávú terveit minden körülményre figyelemmel, határozottan fogalmazhassam meg. Ugyanakkor természetesen folyik már egyes tematikus súlypontok, évfordulós megemlékezések előkészítése. Nem rendelkezem részletes ismeretekkel a múzeumban folyó irodalomtudományi kutatómunkáról, de fontosnak tartom újfent hangsúlyozni: az intézmény megkerülhetetlen alapfeladatának tekintem a tudományos kutatást, a más irodalomtudományi intézményekkel, tudományos műhelyekkel való szoros együttműködést.  Az egyes tagintézményekben tett látogatások meggyőztek arról, hogy rengeteg kreatív javaslat merül fel a munkatársak részéről, s a szellemi igényesség a legtöbb esetben együtt jár az épített környezet minősége iránti igényességgel, még ha ennek az anyagi lehetőségek olykor korlátot is szabnak. Az sem kétséges számomra, hogy a PIM tevékenysége akkor lehet sikeres, ha már a programtervezés időszakában kezdeményező módon, szorosan együttműködik a különböző irodalmi, kulturális szervezetekkel, az írók szervezeteivel, a könyvkiadókkal, művészeti akadémiákkal. Ilyen konzultációkat a pályázat megírásához természetesen nem folytattam, de eddigi vezetői tapasztalatom az, hogy a bevonó, konzultatív eljárás hosszabb távon mindig jobb, mint bármiféle intézményi sovinizmus, önzés, hiúság. Az alábbiakban vázolom a közeljövő lehetséges tematikus súlypontjait, az intézményi fejlesztések általam érzékelt lehetséges irányát, s végül a lehetséges további finanszírozási módozatokat.

 

II.1.Tematikus súlypontok a következő két évben

 

A költő születésének 200. évfordulójára készülve már elkezdődtek az 2017-es Arany János Emlékév előkészületei. S bár a PIM önhibáján kívül tapasztalható némi lemaradás, nem kétséges, hogy – már csak az emlékév hivatalos státusza miatt is – ez lesz a 2017-es év programatikus gerince. Arany általános népszerűsége, egyes sorainak szállóigeként való jelenléte az irodalmi köztudatban jó alkalmat teremthet arra a nonkonform bemutatásra, ami valóban széles körben újíthatja meg az Arany-percepciót. A kontinuitás biztosítása jegyében fontosnak tartom, hogy az emlékév koordinátora E. Csorba Csilla legyen.

 

A 2017-es év egyúttal Kassák Lajos születésének 130., halálának 50. évfordulója is. Tekintettel arra, hogy a PIM tagintézménye a Kassák Emlékmúzeum (erről később az intézményfejlesztés címszó alatt is lesz szó), magától értetődő feladat az erről való méltó megemlékezés. Nem ismerem az előkészületek állását, így csak azt jelezhetem, hogy a képzőművész-költő életművének bemutatása egy nagyobb kiállítóhelyen lenne helyes. Kassák jelentőségét a bevezetőben jelzett fő célkitűzéseim szempontjából abban látom, hogy személyén keresztül be lehet mutatni a baloldali gondolkodás összetettségét, a hiteles baloldaliság hányatott sorsát a XX. században, vagyis rá lehet mutatni az irodalom és politika ellentmondásos viszonyára. A magyar kultúra és művészet nemzetközi beágyazottságára is kiváló példa Kassák életműve. Berlini diplomáciai szolgálatom egyik érdekes tapasztalata volt az, hogy Kassák mint képzőművész milyen tekintélynek örvend a nemzetközi közegben. Jó lenne, ha a kettős évforduló alkalmából egy olyan nagyszabású kiállítás jöhetne létre, ami a XX. századi magyar avantgárd nemzetközi kapcsolatrendszerét is feltérképezné. Ez elősegítené a PIM tevékenységének még jobb nemzetközi beágyazottságát is.

 

2017 egyúttal Szabó Magda születésének 100., halálának 10. évfordulója is. Az írónő életművének sokoldalúsága több megemlékezési helyszínt is elképzelhetővé tesz (Mesemúzeum, Károlyi-palota), eladott köteteinek töretlenül magas számával is igazolható népszerűsége pedig a látogatottsági mutatókat is tovább javíthatja. A megemlékezés jó alkalmat teremtene arra, hogy Szabó Magda életművét a nagyközönség számára is értelmezhető módon mutassuk be – tágabb szellem- és irodalomtörténeti összefüggésben.

 

A 2017-es év a reformáció kezdetének 500. évfordulójáról is szól. Ebből az alkalomból nagy történeti kiállítás készül a Magyar Nemzeti Múzeumban, így nem érdemes külön program megvalósításába fogni. A földrajzi közelség okán ugyanakkor – a reformációs megemlékezésen túl más esetekben is – lehetségesnek, sőt kívánatosnak tartanám, hogy a nagyobb horderejű MNM-es kiállítások „kísérőbolygójaként” kamara-kiállításokra, kisebb irodalmi vonatkozású rendezvényekre kerüljön sor. A reformáció vonatkozásában pedig fontos , hogy az 1517-es esztendő egy olyan folyamat kezdete, mely a magyar nyelv és a nemzeti irodalom fejlődése szempontjából döntő jelentőségű. Így a következő években, évtizedekben számos kisebb-nagyobb 500 éves megemlékezésnek nézünk elébe, természetesen több tagintézményben is, ám talán leginkább a Magyar Nyelv Múzeumában Széphalmon.

 

2018-ban emlékezhetünk Wass Albert születésének 110., halálának 20. évfordulójára. Azért a feltételes mód, mert amikor egy ilyen megemlékezés ötletét néhány beszélgetésben teszteltem, a reakciók igen ellentmondásosak voltak. A dilemma tárgya az, hogy jó-e egy „politikailag megosztó” irodalmi személyiségről nagyszabású megemlékező kiállítást rendezni. Én továbbra is kitartanék az ötlet mellett, mert azt gondolom, hogy ha egy írót ilyen széles körben idézgetnek (a mondottakat gyakran kiragadva a helyes szövegösszefüggésből), s számos helyen szobrot emelnek neki, akkor ennek a jelenségnek „a végére kell járni”. Érdemes megvizsgálni a népszerűség okát, szakmai nagyító alá venni az irodalmi minőséget, feltárni az életmű történeti, politikai összefüggéseit, ellentmondásait. Van néhány olyan személyiség a magyar irodalom történetében, akiket sokan bálványként tisztelnek, mások pedig mindent megtennének e bálvány ledöntéséért. Logikailag nem kizárható, hogy mindkét csoport a Petőfi Irodalmi Múzeum látogatója legyen.

 

2018-ban emlékezünk meg Kaffka Margit halálának 100. évfordulójáról is, ami egyúttal az I. Világháború befejezésének, az azt követő állapotoknak a feldolgozását is lehetővé teszi. Ismerjük a „női irodalom” kategória körüli vitákat, s ez önmagában sem érdektelen, ugyanakkor a női szerepekről folyó tágabb diskurzus fényében érdekes lehet megvizsgálni Kaffka Margit életművét, írói elfogadottságát, az ő, és az irodalmi, tudományos, művészeti életben jelen lévő más nők társadalmi státuszát, annak alakulását.

 

Irodalmi találkozás az iszlámmal – ez lehetne a munkacíme egy olyan kiállításnak, programsorozatnak, ami a muzulmánok motivikus megjelenését követi a magyar és a közép-európai irodalomban, egyúttal a magyar írók orientális tapasztalatait is csokorba gyűjtené. A program segíthetné az iszlám cizelláltabb hazai megértését, bemutathatná a sztereotípiák kialakulásának természetrajzát. A dolgok állása szerint egy ilyen összeállítás az előttünk álló időszakban nem fog veszíteni aktualitásából, így megvalósulása sincs konkrét időhöz kötve.

 

II.2. Szervezeti megfontolások, tagintézmények

 

A Petőfi Irodalmi Múzeum és a hozzá kapcsolódó tagintézmények, kiegészülve a Magyar Irodalmi Emlékházak hálózatával egy olyan intézményi együttes, mely a tevékenységek jó összehangolásával, a korosztályos célközönség megfelelő irányításával s a múzeumpedagógiai célok összehangolásával kiválóan el tudja látni azokat a feladatokat, amelyek a kulturális alapellátás szempontrendszere által hárulnak rá, illetve amelyek a közoktatási célok támogatását mozdítják elő.  Benyomásaim és a beszámolók alapján mindenütt motivált és együttműködésre kész munkatársak látják el a részfeladatokat, melyeknek sokrétűsége, innovatív jellege méltán vívott ki magának számos elismerést. Az intézmények sikeresen hajtották végre azt a szemléletváltást, ami a statikus kiállítások helyett a múzeumból – változó hangsúllyal – oktatási központot, színházi, képzőművészeti teret, zenei színpadot, kísérleti műhelyt vagy akár gasztronómiai terepet formál. A PIM által kezdeményezett és befogadott programok sokasága a külső szemlélő számára a bőség zavarának érzetét kelti, ami persze lehet az ország kulturális állapotának optimizmusra okot adó lenyomata is.

Ám bármennyire is fontos a szemléletváltás és a modernizáció, a korszellem elvárásaira való ráhangolódás, a múzeum nem iskola, nem színház, nem is koncertterem, s különösen nem vendéglátóhely, hanem alapvetően a nemzeti emlékezet tárgyainak őrzője, kutatási és bemutatóhelye.  A kiegészítő tevékenységeknek, bármily vonzóan formabontóak legyenek is, jól definiálható viszonyban kell lenniük a tárggyal, amit őrzünk, vagy a hagyománnyal, amit ápolunk. Egy irodalmi múzeum persze sajátos helyzetben van azáltal, hogy az őrzött tárgyak, kéziratok, kötetek által egy, a tárgyakénál jóval nagyobb jelentőségű szellemi örökséget gondoz. A Petőfi Irodalmi Múzeum világszerte egyedülálló intézmény-együttes, melynek egyes részterületei számára találhatunk nemzetközi példákat, ám a módszertani fejlesztési feladatok döntő többsége csak a munkatársak szakmai tudásával, kreativitásával oldható meg – a tágabb irodalmi, kulturális közeg támogatásával.

 

Petőfi Irodalmi Múzeum – Károlyi-palota

Az „anyaintézmény” az elmúlt években a budapesti kulturális élet fontos színterévé vált. A műemlék épület állaga gyorsan romlik az évente 90 ezret is meghaladó látogató lába nyomán. A multifunkcionalitás fokozott igénybevételt jelent, az udvar, a fogadóterek állapota, a múzeumi bolt elhelyezése számos kívánnivalót hagy maga után. Ahhoz, hogy a jelenleginél még inkább közösségi térré váljon a Károlyi-palota, fontos lenne egy múzeumi kávéház kialakítása és a múzeum épületében működő étterem kínálatának okos összhangba hozása a hely irodalmi jellegével. A széles körben népszerű kulináris témakör összekapcsolása a múzeum alaptevékenységével (Ízelítő az írók konyhájából, havonta módosuló, vagy az aktuális időszaki kiállítás témájához illeszkedő menüsor) jelentős hozzáadott értéket jelentene.

 

A PIM fontos tagintézménye a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA), mivel egyfajta intézményes kapcsolatot biztosít a hazai kortárs irodalom legkiválóbb képviselőihez. Jó lenne ugyanakkor, ha a DIA nagyobb láthatósággal működne, például hogy ha a Közgyűlés, az új tagok megválasztása a Nemzet Színésze, vagy a Nemzet Sportolója cím új birtokosai megválasztásához hasonló nyilvánosságot kapna. Az irodalmi művekhez való digitális hozzáférés lehetősége fontos vívmány, ami az irodalomtudományi kutatást is segíti. A digitális hozzáférés ugyanakkor az e-olvasók és a magas könyvárak mellett az olvasási kedvet is növelheti. A nemzetközi kapcsolatrendszer bővítése érdekében érdemes lenne megvizsgálni, hogy a DIA keretében miként lehetne a szerzők idegen nyelven megjelent műveit is hozzáférhetővé tenni.

 

Bár nem kapcsolódik közvetlenül a DIA-hoz, itt említem meg, hogy a digiphil.hu portál, mint a múzeum kutatási projektjeinek, egyben szolgáltatásainak egyik fontos, jövőbemutató eleme feltétlenül tovább fejlesztendő, melyre a digitalizáció általános támogatására vonatkozó kormányzati tervek keretében érdemes eszközöket találni.

 

A Magyar Könyv- és Fordítástámogatási Iroda (MKFI) kulcsszerepet hivatott betölteni a magyar irodalom külföldi népszerűsítésében. A külföldi kiadókkal, ügynökségekkel való kapcsolattartás, a külföldi könyvvásárokon való részvétel, az ott zajló kapcsolatépítés az iroda munkatársain kívül magasabb szintű reprezentációt, vezetői odafigyelést is érdemelne. Különösen igaz ez a külföldi megjelenésben érdekelt többi hazai szereplővel való kapcsolattartásra, ahol a PIM MKFI-re erőteljesebb koordinatív szerep hárulna. Mint korábban már jeleztem, a jelenleg rendelkezésre álló évi 35 millió forint nagyon kevés annak a feladatnak az elvégzésére, amire az MKFI hivatott. E költségvetés megemelése által sokkal perspektivikusabb és offenzívabb lehetne az irodalmi fordítások ügyének képviselete. Elengedhetetlen, hogy több figyelmet és pénzt fordítsunk a fiatal fordítók támogatására, könyvajánló kiadványok készítésére, idegen nyelvű magyar irodalmi portálok támogatására, külföldi kiadók magyarországi meghívására. A jelenlegi fordítástámogatás biztosra megy, a külföldi kiadók elkészült köteteit utófinanszírozza. A kevés pénz persze óvatosságra késztet, ám lehet, hogy a lefordítandó művek kiválasztásában kicsit nagyobb kockázatvállalással jobb eredményt lehetne elérni. A PIM egy-egy új kiállítása (melyekhez minden esetben legalább angol nyelven is hozzáférést kell biztosítani) vagy rendezvénye, konferenciája jó alkalmat teremthet külföldi kiadók, intézményvezetők, fordítók meghívására. Ugyanígy még szorosabb kapcsolatot érdemes kiépíteni a Budapestre akkreditált diplomatákkal, a külföldi kulturális intézetek vezetőivel.

 

A PIM eddig is törekedett a kapcsolatépítésre számos külföldi társintézményével, s ez a jövőben is mindenképp folytatandó. A Károlyi-palota egy olyan nemzetközi mércével is jelentős, reprezentatív intézmény, hogy az európai irodalmi, irodalomtudományi élet egyik központja is lehet, és közép-európai vezető szerepre is pályázhat. Ez a kapcsolati háló biztosíthatja még inkább a magyar irodalom külföldi elismertségét is.

 

Az intézmény gyűjteményekre alapozott felépítése a beszámolók szerint bevált, a funkcionális szervezeti egységekkel kiegészülve megfelelően képezi le, strukturálja a megnövekedett feladatokat.  Mivel az intézmény vezetése a közelmúltban a szervezeti működést külső szakértőkkel is felmérette, nincs okom kételkedni annak megfelelő voltában. Ugyanakkor – ha lehetőséget kapok a PIM belső működésének alaposabb megismerésére – nem zárom ki, hogy a pályázatomban említett kiemelt feladatok, különösen a digitalizáció előmozdítása, a múzeumpedagógia további megerősítése és a nemzetközi tevékenység eredményesebb ellátása érdekében kisebb szervezeti módosításokat végrehajtását kezdeményezem.

 

Mesemúzeum és Meseműhely

Nem kétséges, hogy a jövő olvasói a PIM intézményrendszerében először a Mesemúzeumba teszik be a lábukat. Tekintettel az I.1. pontban említett negatív PISA vizsgálati eredményekre a tanulóifjúság körében, az ott ellátandó feladat és a felelősség óriási: miként lehet a múzeumot mint helyet, a kitalált történetet mint műfajt, a nyelvet mint médiumot egy életre megszerettetni? Az évi 15 ezer látogató ékes bizonyítéka a gyors sikernek, s annak a pedagógiai, múzeumpedagógiai eredményességnek, ami a szűkös személyi feltételek mellett is jellemzi az intézményt. Fontos lenne a Mesemúzeum hatókörét országosra bővíteni, valamiféle módszertani „franchise rendszerrel”, amire az EMMI által kezdeményezett mesepontok létrejöttével lehetőség nyílik. E foglalkozások helyszínei lehetnek a PIM filiáléi is, vagy akár az irodalmi emlékházak hálózata, ha a csoportok fogadására ott a hely rendelkezésre áll.

 

Az I. kerületi Önkormányzat által felajánlott lehetőség egy további Döbrentei utcai épület elfoglalására kiváló lehetőséget biztosít a múzeumpedagógiai eszköztár bővítésére, életkori kiterjesztésére. A belső udvar, az újabb terek belakása (pl. az OSZMI bábmúzeumának elhelyezésével), a vendéglátó-ipari egységek (vendéglő, cukrászda) működésének összhangba hozása a múzeumi célokkal, egy olyan varázslatos – mondhatni meseszerű – atmoszféra megteremtését tenné lehetővé, ami tovább növelné az intézmény vonzerejét. Ehhez meg kell teremteni a finanszírozás feltételeit, s minden bizonnyal státuszszám bővítésre is szükség lesz. Ha az intézmény jelenlegi hatásfokát tekintjük, nem kétséges azonban, hogy a ráfordítás jó befektetés. 

 

Kassák Múzeum

A Kassák Múzeum öndefiníciója szerint is a hazai avantgárd bemutatásának és kutatásának kulcsintézménye. Jelenlegi elhelyezése a jobb sorsra érdemes óbudai Zichy-kastélyban az épület állapota miatt nem tekinthető ideálisnak, ugyanakkor örvendetes, hogy a kerület polgármestere fontos szerepet szán az intézménynek a helyi kulturális életben is, a kastély jövendő programjaiban. Elhárult az akadály a Kassák Múzeum bővítése elől, így van remény arra, hogy itt a modernizmus-kutatást segítő könyvtár is méltó elhelyezést nyerjen. Ha a Zichy-kastélyban a közeljövőben valóban létrejön egy kortárs művészeti központ, akkor a Kassák Múzeum ambíciója kortárs képzőművészeti kiállítások rendezésére is támogató szövegkörnyezetbe kerül. Kassák Lajos életművének, személyiségének – amint erről már a kiállítási tervek közt is írtam – fontos szerepe van a XX. századi magyar művészet külföldi megismertetésében. Ezért fontos lenne, hogy a vele foglalkozó állandó kiállítás is a jelenleginél méltóbb körülmények közt fogadhassa a látogatókat.

 

A Magyar Nyelv Múzeuma (Széphalom), Kazinczy Ferenc Múzeum (Sátoraljaújhely)

Az északkelet-magyarországi régió az elmúlt években óriási fejlődésen ment keresztül. A két intézmény – bár önmagában is vonzó – akkor tud e fejlődésnek valódi részesévé és haszonélvezőjévé válni, ha tematikusan is kapcsolódni tud a környék nagyobb szabású rendezvényeihez, projektjeihez. Érdemes tehát a jövőben a turisztikai programok, fesztiválok szervezőivel, a tokaji borturizmus gazdáival is egyeztetni a tervezett kiállításokat. Fontos, hogy a Magyar Nyelv Múzeumának látványos, de nehezen „belakható” terei kiegészülnek a Kazinczy-kerttel, mely kerttörténeti vonatkozásaival új dimenziót jelent a felvilágosodás korának bemutatásában, ugyanakkor – a kegyeleti vonatkozásokon túl - az egykori „gazda” személyéhez is jobban lesz kapcsolható a kiállítási hely. Péterfy Gergely A kitömött barbár című művének sikere jól mutatja, hogy Kazinczy személyiségében még milyen sok olyan elem van, ami a tágabb közönség számára is izgalmas módon bemutatható. Érdemes ezt Széphalmon is jobban kihasználni. Sátoraljaújhely jelentősen gyarapodott a Kazinczy Múzeum felújítása által. A PIM módszertani közreműködése a természettudományi tárgyú kiállításnak is a javára vált. A korábban Budapesten már bemutatott kiállítások újrahasznosítása fontos hozzájárulás a térség kulturális kínálatának javításához. Érdemes lenne a sátoraljaújhelyi és a széphalmi helyszínt tartalmilag is jobban összekapcsolni, legalább egy-egy utalással. Kazinczy személye erre jó lehetőséget teremt, de talán más, helyi jelentőségű tárgyak mentén is lehetséges az „árukapcsolás”.   

 

Ady Emlékmúzeum, Jókai Emlékszoba, Magyar Irodalmi Emlékházak hálózata

Az emlékházak hálózata – részben függetlenül attól, hogy szervezetileg része-e a PIM-nek, vagy „csak” a szakmai felügyelet révén kapcsolódik hozzá – fontos kiegészítői a PIM tevékenységének. Az eddig megújult 26 emlékház azt az üde, korszerű múzeumi módszertant képviseli, ami a PIM tevékenységét általában is jellemzi. A horpácsi Mikszáth, a szatmárcsekei Kölcsey emlékkiállítás mellett a niklai Berzsenyi Dániel Emlékmúzeum felújításának kell még sorra kerülnie, ami tetemes anyagi ráfordítást igényel. Ez utóbbi számomra személyes okokból is fontos, de ha valaki járt már a kúriában, megérezhetett valamit abból a különleges hangulatból, ami a költőt 32 éven át ott tartotta. A jelenlegi kiállítás bár régi és korszerűtlen, de tartalmát tekintve korrekt és rendesen karban tartott. A ház és a kert valóban kiváló helyszíne lehetne egy, a kora-reformkort és a romantika korát bemutató múzeumnak, de érdekes lenne a gazdálkodó költő mindennapos életformáját is jobban láttatni. Itt is igaz, amit az északkelet-magyarországi tagintézményekről írtam: alaposan fel kell tárni a regionális turisztikai, területfejlesztési programokba való beillesztés lehetőségét, mert Nikla, bár megejtő szépségű falucska, a somogyi lankák közt eléggé eldugott helyen fekszik.

 

Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet

A PIM tagintézménye a Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet, melynek tevékenységi köre nem kapcsolódik szorosan az anyaintézményhez. Mégis fontosnak tartom megemlíteni, mert megítélésem és tapasztalataim szerint Hamvas Béla életműve a jelenleginél sokkal nagyobb nemzetközi megismerésre volna érdemes. A Hamvas-örökösökkel való együttműködés persze nagyon nehézkes, ám ennek nem kellene eltántorítania senkit sem attól, hogy legalább a művek kutatása nemzetközi együttműködésben folyjék. Korábban felvettem a kapcsolatot a Frankfurti Egyetemmel, idén tavasszal pedig az Ars et Vita Alapítvány és az eisenstadti Európa-ház rendezett Hamvas kiállítást, ami jelzi a külföldi érdeklődést a filozófus-esszéista iránt. A Hamvas Intézet alkalmas lehet arra, hogy a nemzetközi Hamvas-kutatás katalizátora legyen, a jogviszonyok rendezését követően pedig mindent meg kellene tenni a szerző műveinek minél teljesebb német kiadása érdekében.

 

Együttműködés az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézettel (OSZMI)

Egy korábbi döntés értelmében az OSZMI és a PIM közös gazdasági irányítás alá került. A gazdaságossági szempontok figyelembe vétele persze mindig fontos, ugyanakkor – nem megelőlegezve egy későbbi PIM-tagintézménnyé válást – érdemes lenne átgondolni az OSZMI gyűjteményének és kiállítóhelyeinek lehetséges szinergiáit a PIM intézményrendszerével. Az ugyebár tagadhatatlan, hogy a színházművészet alapja is az irodalom, az elnevezés szempontjából pedig kimondottan üdvös, hogy Petőfi Sándor 1846-ig maga sem tudta eldönteni, hogy voltaképp színész vagy költő. Az OSZMI önálló tagintézményként való működése kiegészülne, gazdagodna a PIM munkatársi gárdájának digitalizációban, a kiállítások tervezésében, népszerűsítésében jártasabb tagjaival, ami mind a Krisztina körúti épület, mind a Bajor Gizi Színészmúzeum látogatottságát növelhetné. A szorosabb együttműködés során a drámai műfajban alkotó kortárs írókhoz kapcsolódó programok változatosabb helyszíneken valósulhatnának meg. Az OSZMI régi terve, egy bábmúzeum létrehozása, kapcsolódhatna a Mesemúzeum épülettömbjének bővítéséhez, műfaji és életkori szempontból is tágítva ezzel a mese fogalmát.

 

II.3. Finanszírozási kérdések

 

Megszokhattuk, hogy az állami fenntartású intézmények finanszírozása is számos bizonytalansággal terhes. Sajnos igaz ez akkor is, ha – mint a PIM esetében – a fenntartó EMMI és a múzeum között kimondottan harmonikus a viszony, s a fenntartó folyamatosan méltányolja, támogatja az intézmény kezdeményezéseit, s szakmai kiválóságát az egész hazai múzeumi szakma elé példaként állítja. A pályázati rendszer, esetlegessége miatt, nem helyettesíti teljes mértékben az éves költségvetésből a programok megvalósításához hiányzó forrásokat, hiszen bármily sikeres is a minden pályázati lehetőséget kihasználni szándékozó intézmény, a rövidtávú eredményhirdetés s a pénz elköltésének időbeli kényszere a hosszabb távú munkatervek elkészítését jelentősen nehezíti. Ha az évekre előre tekintő kiállítási terv hiányát kérjük számon egy-egy állami közgyűjteményen, akkor általában azt a választ kapjuk, „nem tudjuk, mire lesz pénz”. Nyilvánvaló, hogy ez így nem jó, hiszen egy alaposan előkészített kiállítás átfutása, a tudományos háttérmunkával, az esetleges nemzetközi kölcsönzések lebonyolításával legalább két év. Éppen ezért feltett szándékom, hogy ezen a gyakorlaton változtassak, már csak azért is, hogy a munkatársak valóban kreatív, támogatásra érdemes, az intézményvezetői alapkoncepcióba illő ötleteit, terveit ne béklyózza a finanszírozási bizonytalanság.

 

A PIM állami támogatásának éves mértéke több mint háromnegyed milliárd forint, amiből azonban a személyi költségek közel hatszáz milliót emésztenek fel. A szerteágazó intézményhálózat szükségessé teszi a személyes jelenlétet, a felelősségi viszonyok szigora miatt a munkatársaknak csak egy kis része helyettesíthető önkéntesekkel, gyakornokokkal. A jórészt műemléki védettséget élvező ingatlanállomány folyamatos javításokat, s persze nagyobb beruházásokat is szükségessé tesz. Előbbiek gyors elvégzéséhez fontos, hogy folyamatosan rendelkezésre álljon egy néhány milliós összeg. Az állagmegóvó, fejlesztő beruházások tervezhetősége a fenntartó jogos elvárása, ezért szükségesnek tartom, hogy alapos felmérések nyomán, pontos időbeli bontásban készüljön a következő évekre egy beruházási terv, melynek magvalósíthatóságáról az EMMI-vel mielőbb konzultálni kell. Minden bizonnyal így is maradnak még olyan kiadások, melyek a „tűzoltás” kategóriába tartoznak.   

 

A távlatos tervezéssel a szponzorációs lehetőségek is jobban felkutathatók, amint ezt 2006 és 2010 között az üzleti életben dolgozva magam is megtapasztalhattam. Az üzleti vállalkozásokat nem akkor kell ugyanis megszólítani, amikor pénzt kérünk tőlük, jelenlétük a múzeum életében az érdeklődés és a kölcsönös érdekek felismerésének gondosan előkészített következménye. Egyes tárgyak, hagyatékok „örökbefogadása”, partneri viszony kialakítása egy híres író nevét viselő intézménnyel, apró, de a társadalmi hatást erősítő összefogás lehet, ami a finanszírozási nehézségeket is enyhíti. Egy befolyásos, irodalmi és üzleti kérdésekben egyaránt járatos tanácsadói testület felállítása segítheti ezt a hálózatépítést.

 

III. Összegzés

Bár a múzeumi világban is egyre inkább terjed a személyi kultusz, egy-egy kurátor vagy igazgató néha rátelepszik egy-egy kiállításra vagy az intézmény egész tevékenységére, az én benyomásom az, hogy egy kiállítás létrehozása – de igaz ez egy múzeum működtetésére általában is – olyannyira komplex feladat, hogy az csakis csapatmunkában hozható létre. Egy főigazgató feladata tehát e csapat építése, gondozása, és persze a vezetése is abban az értelemben, hogy a közösen kidolgozott stratégiai célok végrehajtása ne szenvedjen csorbát. Hálás feladat ez, ha egy jól működő intézményről, kipróbált csapatról van szó. A főigazgatói felelősség kiterjed a Petőfi Irodalmi Múzeum tartalmi tevékenységének vezetésére, a humánpolitikai irányításra és a jogszabályokban meghatározott ésszerű és célszerű gazdálkodásra. Ennek jegyében főigazgatóként, mai tudásom szerint az alábbiakat tekinteném legfontosabb feladataimnak:

 

Tartalom

  • A gyűjtés, megőrzés, közzététel klasszikus múzeumi feladatainak az eddigi magas színvonalon történő ellátása, úgy, hogy erről a szélesebb nyilvánosság is folyamatosan értesülhessen. A kiállítások tematikájának – az alapfeladatnak tekinthető évfordulós megemlékezések mellett – az irodalmi, kulturális vonatkozású, nagyobb horderejű közéleti viták témájához igazodó megválasztása.
  • A múzeum tudományos munkájának, mint önálló, ugyanakkor a kiállítások biztos hátterét, színvonalas tartalmát garantáló tevékenységnek az erősítése, együttműködve az MTA Irodalomtudományi Intézetével, az adott tárgyban jártas egyetemi tanszékekkel. A magyar irodalom digitális hozzáférhetőségének, széles körű kutathatóságának fejlesztése. Fontosnak tartom a tudományos tanácsadó testület munkájának megújítását.
  • A PIM, mint az irodalmi közélet fontos katalizátorának, helyszínének megerősítése, a kiadókkal, írószervezetekkel együttműködve, a kulturális sajtó bevonásával.
  • A PIM múzeumpedagógiai munkájának további erősítése, az egyes tagintézmények ez irányú tevékenységének jobb összekapcsolása annak érdekében, hogy a jelen és jövő olvasói/múzeumlátogatói minél inkább kötődjenek az irodalomhoz, s persze a PIM-hez is.
  • Intenzív kapcsolat és hálózatépítés a PIM-hez hasonló intézményekkel szerte a világban, a magyar irodalom világirodalmi kapcsolódásainak bemutatása. Folyamatos módszertani konzultáció a külföldi partnerekkel, a PIM, mint az irodalmi muzeológia fontos nemzetközi bázisának még jobb pozicionálása.
  • A fordítástámogatási tevékenység offenzívabb pályára állítása, a finanszírozási feltételek javítása. Az idegen nyelveken már létező irodalmi művek digitális hozzáférhetőségének javítása.

Humánpolitika

  • A munkatársak továbbképzési lehetőségeinek javítása, a külföldi tapasztalatcsere, konferenciákon való részvétel lehetőségének megteremtése.
  • A kvalifikált önkéntesek, gyakornokok, kulturális közmunkások intenzívebb bevonása a PIM működésébe.
  • A vezetés-módszertani, szervezetfejlesztési újítások folyamatos monitorozása, szükség esetén a szervezeti felépítésnek a feladatok minél hatékonyabb elvégzését lehetővé tevő átalakítása.
  • S bár nem kapcsolódik szorosan a humánpolitikához, fontosnak tartom a múzeum baráti körének felélesztését is.

 

Költségvetés

  • A finanszírozási feltételek kiszámíthatóságának javítása a múzeum tartalmi tevékenységének jobb tervezhetősége érdekében, folyamatosan növekvő mennyiségű feladathoz a többlet források előteremtése.
  • A PIM-hez tartozó ingatlanállomány állapotának felmérése nyomán a következő évek beruházásainak minél pontosabb megtervezése. Ezek megvalósításának lehetőségéről folyamatos konzultáció a fenntartóval.
  • A PIM bevételeinek növelése érdekében szorosabb együttműködés a termeket bérlendő lehetséges szereplőkkel (filmstúdiók, nagykövetségek).
  • Külső szponzorok bevonása a kiállítások megvalósításába, kiadási, digitalizációs programokba, szorosabb együttműködés az üzleti élet irodalmi érdeklődésű szereplőivel.

 

Eddigi vezetői tapasztalatom szerint az a helyes, ha az ember megbecsüli elődei munkáját, s ha mégoly határozott elképzelései is vannak bizonyos dolgokról, az első néhány hónapban inkább kérdez, mint utasít. A Petőfi Irodalmi Múzeum tevékenységének magas színvonala, szakmai és társadalmi elismertsége még inkább ezt a vezetői hozzáállást indokolja. A főigazgatói állás elnyerése esetén továbbra is számítok a PIM fejlesztésében elévülhetetlen érdemeket szerzett E. Csorba Csilla támogatására, akihez évtizedes személyes jó viszony fűz.

Kérem pályázatom támogatását.

 

Budapest, 2016. augusztus 1.

 

                                                                                                          Prőhle Gergely