Petőfi örökösének lenni – vagy nem lenni

Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának beszéde a Költő lenni vagy nem lenni című állandó Petőfi-kiállítás megnyitóján.

 

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Isten hozta Önöket a magyar irodalom házában, érezzék magukat otthon. Szeretnék elmesélni egy rövid történetet. Hangsúlyozom: bár történelmi tényeket válogatok össze, mindezt önkényesen és elnagyoltan teszem. Ez csak egy lehetséges történet – és hát ez a jó benne. Mindenkinek lehet egy története.

Az én történetem már eleve úgy kezdődik, mintha az egzakt történelmi tudás ellen beszélnénk. Ezelőtt kétszáz évvel megszületik Petőfi Sándor. Valamikor 1822 végén, 1823 elején, pontosan senki sem tudja. Nagyjából háromhetes lehet a kis Sándor, valamint kétnapos csecsemő Madách Imre, amikor Kölcsey 1823. január 22-én letisztázza a Himnusz kéziratát. Ekkortájt vált szerkezetet a formálódó magyar irodalom. Kazinczy ugyan Széphalmot irodalmi központtá levelezte össze, de Kisfaludy Károly 1822-ben megalapította az Aurora szépirodalmi közlönyt, és többek között ezzel áthúzta az irodalmi centrumot Pestre. A Hymnus is az Aurorában jelenik meg először 1829-ben, akkor még a „A magyar nép zivataros századaiból” alcím nélkül.

1830-ban az elhunyt Kisfaludy Károly helyébe a Magyar Tudományos Akadémia első fokozatú taggá választotta Vörösmarty Mihályt. 1831-ben kitör Magyarországon az első nagy kolerajárvány, vagyis mai szóhasználatunk szerint az első olyan pandémia, amiből messzemenő következtetéseket vonnak le a kor nagyjai. Ez viszi el egyébként Kölcsey jóbarátját, nagy elődjét, Kazinczy Ferencet is.

Kölcseyt 1832-ben országgyűlési követté választják. Mércét ád, beszédei példaértékűek, tőle tanulja a szónoklatot Deák Ferenc, Kossuth Lajos vagy Eötvös József is.

Ugyancsak ebben az évben Széchenyi István megalapítja a Hídegyletet, aminek célja, hogy Buda és Pest között híd épülhessen, miközben az 1832–36-os országgyűlés megajánl egy összeget arra, hogy az 1802-ben Széchényi Ferenc által megalapított Nemzeti Múzeumnak új, önálló épülete legyen.

1836-ban ugyancsak az Aurorában jelenik meg Vörösmarty Szózata. 1837-ben elkezdik építeni a Nemzeti Múzeumot.  Ebben az évben történt az is egyébként, hogy Petrovics István szíjjal elverte kamaszfiát, Sándort, mert költőnk a színészettel kacérkodott, beállt Balog István társulatába. 1838-ban váratlanul meghal Kölcsey. 1839-ben nekilátnak a Lánchídnak.

Időspórlás okán ugrunk egy keveset az időben. 1843-ban Egressy Béni megzenésíti a Szózatot. Ugyanebben az évben dőlhet el Petőfi sorsa is. Július 1-jén érkezik Pestre, szokása szerint szerelmes lesz, majd megkapja első nagyobb irodalmi munkáját is: Charles de Bernard A negyven éves hölgy című francia kisregényét magyarítja németből, majd George James Robin Hood című regényét kell lefordítania angolból magyarra. Ekkor még billeg költőnk sorsa, a színészetről nem tesz le, Erdélybe készül, de csak a Partiumba jut el. Megbetegszik, Debrecenben gyógyul.

1844-ben Erkel Ferenc zenéje nyer a Himnusz megzenésítésére kiírt pályázaton. Az elbíráló bizottság tagja Vörösmarty Mihály is, aki ugyanebben az évben beajánlja Petőfi Sándort a Nemzeti Kör tagjainak, gyakorlatilag bevezeti őt a magyar elit és irodalmi élet köreibe. Sándorunk tehát 1844-ben érkezik meg végleg a fővárosba a Pesti Divatlap segédszerkesztőjeként és márkaarcaként, Vahot Imre a szó mai értelmében menedzseli, alakítja az imázsát.

Ebben az évben jelenik meg A helység kalapácsa, a Versek 1842–1844. Ez a kötet 109 verset tartalmaz, a példányszáma ezer, ebből az idők folyamán körülbelül 700 fogy el, amiért a szerző saccperkábé 251-350 pengőforint (625-875 váltóforint) jövedelemre tesz szert részletekben. (A fordításaival összesen 500 pengőforintot keresett.) Év végére megírja a János vitézt is. 1845-ben írja a „Költő lenni vagy nem lenni” című versét. Mondhatjuk: elvégeztetett.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Az előbbiekben elmesélt történet bő két évtized történéseinek nagyon kis részét villantja fel számunkra. A következő öt évről reggelig tudnánk értekezni. Ettől most engedelmükkel eltekintenék, egy töredékéről az új állandó Petőfi-kiállításunkban képet kaphatnak. Ami miatt fontosnak tartottam ezt a felvezetést: valami elképesztő, felemelő vitalitás és tetterő jellemzi azt az emberöltőnyi időt, ami Petőfi Sándornak adatott. Olyan értelmezést is hallottam, hogy a teremtő nekibuzdulás tulajdonképpeni kiváltó oka az 1831-es pandémia lehetett. Akkor döbbenhettek rá többen arra, hogy – amint azt Petőfi költőtársa, barátja, Arany János megfogalmazta – elfúhat bennünket az idők zivatarja, és tényleg nem marad az Istennek magyarja. A Szózat elementáris erejű képe a nemzethalálról és a sírról tapasztalati fogantatású. A kérdés, amit a reformkor nemzedéke föltehetett magában: és akkor mi marad utánunk?

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Kétszáz év elegendő történelmi táv ahhoz, hogy ma már ki merjük jelenteni: a reformkor „merjünk magyarok lenni” világteremtő és -alakító hevülete olyannyira jól sikerült, hogy a vérgőzös XX. században két világháború, országdarabolás és két totalitárius diktatúra alatt és ellenére is megtartotta a nemzetet és magyar kultúrát.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

A teremtő magyar erő titka elméletileg nem túl bonyolult. Ennek a vitalitásnak két kulcsfogalmát kötjük a ma ünnepelt zseninkhez. A szabadság és a szerelem Petőfi-mátrixról beszélek. Többnyire a hatsoros költői programot idézzük erről, és hát joggal, mert abban a pár sorban minden benne van, amit erről el lehet és el kell mondani. De azért megszámoltam: az Osiris által tavaly kiadott több mint 870 költeményt tartalmazó Petőfi összes költeményeiben a „szabadság” szó több mint 140-szer, a „szerelem” valamilyen formában közel 470-szer fordul elő. Eléggé fontos kulcsfogalmak voltak tehát a számára. És ha hinni lehetne az ilyen mennyiségi megközelítésnek, akkor elmondhatnánk, hogy volt még egy téma, ami a szabadságnál is jobban érdekelte: ez a magyarnak lenni tartalma. Verseiben a „magyar” szó több mint 190-szer szerepel, a teljes életműben, vagyis a költemények mellett a prózai írásaiban és levelezésében több mint 410-szer írja le valamilyen formában. És nem azért, mert Petrovicsból lett Petőfi. Hanem azért, hogy mi, kései utódok olyan természetesnek érezzük a magyarságunkat, mint a levegővételt.

Pedig hát nem az. A Trianonban elszakított nemzetrészeknek és a diaszpóra magyarságának ez egzisztenciális tapasztalata. Nem természetes sem az anyanyelvi kultúra, sem a nemzeti önazonosság. Veszélybe kerülhet. Elveszíthetjük.

A modern magyar nemzeti identitást költők vajúdták, nevelgették. Ahogy Márai írta, költőink legelőből hazát csináltak. Mi tehát költőien lakozunk ezen a földön. Modern nemzeti önazonosságunk szabadságvágyban született, és 175 évvel ezelőtt forradalomban és szabadságharcban edződött. Ebből viszont az következik, és ez a lényeg: nem végleges. Nem elég magyarnak születni – magyarnak lenni napi feladat. Rá kell tenni a munkát. Nem elég fogyasztónak lenni. Hordoznod kell a kultúrát, mert ez jelöli ki a helyedet a Nap alatt. Ezért vagyunk ma itt.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

A világ változásban van. A nyugati civilizáció és kultúra identitáselemeit hol zárójelbe tennék, hol eltörölnék, kultúrateremtőinket halott fehér embereknek minősítik. Petőfit valószínűleg megköveznék a Twitteren, ha ma tenné közzé a „Ha férfi vagy, légy férfi” című költeményét, Vörösmarty is magyarázkodhatna „A vén cigány” című verséért, Jókai nőalakjaiért kapott nem is olyan rég.

Ismét megismertük a pandémiát. A szomszédunkban háború zajlik, aminek egyik lehetséges kimenetele már megint egy világégés rémével fenyeget.

Tavalyi évzáró munkatársi értekezletünkön viszont azt tudtam mondani a kollégáknak, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum szerencsés helyzetben van. Mert minden válság dacára nekünk csak ki kell néznünk az ablakon, és azt látjuk, hogy a Károlyi-palota udvara megújul, egybenyitjuk a Károlyi kerttel. Hogy felújítjuk a közönségforgalmi és kiállítótereinket. Hogy elkészül az új Petőfi állandó kiállításunk. Hogy hamarosan több időszaki tárlatot is megnyitunk. Hogy újra érkeznek diákcsoportok, és mi is elmegyünk az iskolákba. Hogy drágulás ide vagy oda, járja a Kárpát-medencét a Petőfi-buszunk, és már több tízezer diák látta a mozgó kiállításunkat.

Ha pedig távolabb emeljük a tekintetünket, akkor azt látjuk, hogy az Petőfi-bicentenárium megemlékezéseire szánt kilencmilliárd forint a Nemzeti Kulturális Alap egyik legjobb befektetése lehet: a Magyar Géniusz-program is halad, több mint félszáz vidéki múzeum állandó és időszaki kiállítása is megújul, dolgozunk a klasszikusaink eleven emlékét őrző irodalmi emlékházak és emlékhelyek megújításán is. Elindult az Eötvös Lóránd Kutatási Hálózat tudománynépszerűsítő sorozata, az Osiris kiadó rohamtempóban adja ki a hiánypótló monográfiákat. Kajla kutya – a gyerekes szülők, tudják, hogy kiről beszélek – már elment a múzeumokba, ugyanaz a kreatív csapat készíti A reformkor hősei elnevezésű edukációs interaktív csomagot. A Petőfi Kulturális Ügynökség a napokban hirdeti meg könnyűzenei pályázatait Petőfi dalokra és nagylemezekre, szellemi műhelyeink, a folyóiratok számára is előkészítettük a pályázati kiírást. Csák János miniszter úr a héten tartott megbeszélésünkön a digitális kulturális adatvagyon strukturált és izgalmas, identitáserősítő, a kultúrahordozást elősegítő közzétételét jelölte meg egyik legfontosabb feladatként.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Kezdőtörténetem vége eléggé faramucira sikerült: 1849-ben Petőfi Sándor eltűnik, valószínűleg életét veszti a fehéregyházi csatában, de ezt sem tudjuk biztosan. A szabadságharcot elbukjuk - egyelőre. 1849 végén pedig Haynau átadja a Lánchídat, hadd örüljenek a pest-budai polgárok saját megvalósításuknak.

A magyarok birtokba veszik és tartalommal töltik meg a Nemzeti Múzeum új épületét is. Ezért lehet az én történetem a mi történetünk.

A Lánchíd ma is áll, Haynaunak és bármely minket leigázó nagyhatalomnak csak rossz emléke maradt. Magyarország ma szabad és magyar ország.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Ezelőtt négy évvel friss és zöldfülű főigazgatóként azt merészeltem mondani, hogy a PIM politizálni fog, mert hogy egyáltalán létezik, már az politikai állítás. A közgyűjtemények működtetésével azt állítja a mindenkori fenntartó kormányzat, hogy létezik magyar nemzeti kulturális örökség, amely megőrzésre, gyarapításra és bemutatásra érdemes. Azt állítjuk, hogy ilyenek vagyunk mi, magyarok. És büszkék vagyunk erre, tehát magyarok is akarunk maradni. A ma megnyitandó kiállításunk Petőfitől kölcsönzött címét némileg magunkra igazítva a mi politikai krédónk tehát ennyiből áll: Petőfi örökösének lenni – vagy nem lenni.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

 

Budapest, 2023. január 13.