Nem lesz legközelebb

Mióta hazajöttem Pozsonyból, készültem írni neked, hogy legközelebb viszem majd az Atxaga-könyvet, amit ígértem, azt az egyet, ami nálam volt, elcseréltem egy zsidó mesékre, és most látom, hogy mint életemben már eddig is olyan sokszor, megint beváltatlan marad egy ígéret, nem kell neked már könyv, ahová elmentél, ott nem olvas többé az ember.

Gyorsan írnom kell. Nem is tudom, mit. Olyan, mintha neked írnám most a levelet, mintha még olvashatnád. Jaj. Hogyan is volt? Csütörtökön találkoztunk volna, előtte mondtam, ha megtudsz valamit Wlachovsky Karcsi díjátadójáról, majd értesíts, én is szeretnék elmenni, aztán azt válaszoltad, nem nyilvános, majd szerdán lemondtad a találkozót, Wlachovskyhoz se mentél el, nem érezted jól magad. És azon a csütörtökön kerültél be, amikor mi találkoztunk volna. November hetedikei az utolsó chatünk, kérdeztem, a szokásos émelygés-e, mire azt mondtad, hirtelen megdagadt a nyakad meg a bal kezed, egy napig vársz, erre én, hogy holnap okvetlenül nézesd meg. Mindenképpen, írtad, aztán amikor 11-én kérdeztem, hogy vagy, és nem kaptam választ, fölhívtalak, mert komolyan aggódni kezdtem. Nem nagy dolog, ezt mondtad, de az orvosok nem tudják, mi ez, vizsgálnak. Kérdeztem, vigyek-e valamit, azt mondtad, dehogy, Ági és a lányom mindennel ellátott.

Mielőtt a három hónapos pozsonyi tartózkodásom leteltével hazaindultam, még fölhívtalak, hogy elbúcsúzzak, akkor mondtad, hogy az Atxagát majd hagyjam ott neked a kocsmában, ötven méterre van tőletek, ismernek, tudom, meg hogy szombaton lesz eredmény, én akkor utaztam el. Most ezt akartam megírni, mióta itthon vagyok, hogy majd viszem, amint Pozsonyba megyek, a kórházban most úgyis a Cortázart olvasod, nem hiányzik addig, de már megint elsodortak az események, elhittem, nem nagy dolog, ennél sokkal súlyosabb dolgot is kibírtál, mentővel Moszkvától Pozsonyig a gutaütésed után, ahogy te mondtad.

Nem volt jó kedved, két találkozásunk közül szinte egyiken sem, azért mégis nevettünk, ahhoz képest elég sokat. Nem is tudom. Próbálom visszaidézni, miről is beszélgettünk ott az SNP téri kocsmában, szeptemberben, még rövidnadrágban jöttél, aztán októberben is, szép őszünk volt Pozsonyban is, mégis bent ültünk, nem kint, azt mondtad, jobb lesz ott, én limonádét, te a szokásos vörösbort. Nem, nem irodalomról, illetve arról is beszéltünk, talán mikor Mészöly itt járt, nem jut eszembe semmi, csak arra emlékszem, utána meg is írtam neked, mert akkor ott végig bennem volt, de a beszélgetés hevében elfelejtettem mondani, Lajos, végig bennem volt, amíg beszélgettünk, de csak a Műszaki Egyemhez érve fogalmazódott meg bennem, hogy fontos: lehet, hogy hetven éves vagy, de addig nincs nagy baj, amíg a mosolyodban benne látom azt a lázadó, nonkonformista, nem alkuvó kamaszt, aki mögött ott van egy élet, de nem felejtette el akkori önmagát. Ezt éreztem mindig benned. És ha én látom, biztos más is látja. Ölellek!, erre Kösz és egy nagy D volt a válaszod, és most már ez is irodalomtörténet.

A Fadrusz-kiállítás megnyitójára elkísérsz, te nem akarsz odajönni, meg is értem, de nem tudom, hogy ez lesz az utolsó élőképem rólad, állunk a lámpánál, elbúcsúzunk, közben zöldre vált, és te nem jössz át velem.

 

Patak Márta

 

Fotó: Gál Csaba