*Este

Olvasás előtt

Egyes helyeken járva, vagy egy-egy illatot megérezve, bizonyos testhelyzetben megrohanhatnak bennünket szavakkal alig megragadható emlékek. Volt már rád a város ilyen hatással? Indulj el, tegyél egy sétát és keresd a nehezen kimondható benyomásokat!
Csáth Géza esszéi között találunk olyanokat, amelyek a főváros zenei életével foglalkoznak. Hogyan hallgatta ő a város muzsikáját?
„A pesti utcákat nem a csárdák látják el zenei anyaggal.(…) A pesti dalokat, a pesti utcák zörgő zenéjének elröppenő füttyszólamait az orfeumok, az operettszínházak és kabarék szállítják.”[1]
Menj végig egy számodra fontos utcán, s figyelj az innen-onnan kiszüremlő dallamokra. Vajon téged milyen hanganyaggal lát el ez a város?

 

 

Szövegtest

ESTE

Sötétkék, kora őszi este volt. A nagykörúton nem siető, ünneplő népség mozgott. Ezen az estén a melankólia terjeszkedett szét a lázas Budapest fölött.
Az utcán sétálók között sok szép szőke asszonyok bukkantak föl, akik könnyes szemekkel kapaszkodtak férjeik karjába. Ki tudná, miért könnyeztek. Magányos utcalányok sétájuk közben hirtelen megálltak, lecsüggesztették fejüket, vagy mereven néztek a kigyúlt lámpák lángjaiba.
Az emberek zaja elcsendesedett.
Mintha mindenki lassan és vigyázva lépkedne. Mintha sóhajok szállanának végig a kövek között, mintha könnyektől volna nedves az aszfalt... mintha a csendes, olvatag szél erőteljes és bús melódiákat hordana szerteszét. S mindenki azokat hallgatná.

 

 

A szép szőke asszonyok megtörülték szemeiket, és még szorosabban simultak férjeikhez. A gyermekek nem lármáztak, értelmetlenül, hallgatagon nézegettek szét maguk körül, egymás kezét szorongatva.
Az ablakokban enyhe világosság derengett és enyészett el. A kávéházakban egy-egy ember ült csak, maga elé mélázva, és a cigarettáját ki hagyta aludni. A nagy, emeletes házak nyitott ablakain fiatal leányok hajoltak ki, szorongó torokkal, nagyokat lélegezve.
Péter doktor, a Szent András kórház főorvosa, aki lassan ballagott haza – megállott. Ő nem szokott az utcán megállni, s egyáltalában fölösleges dolgokkal tölteni az időt. Régen neki is szentimentális hajlamai voltak, de belátta, hogy az elérzékenyülések sok időt rabolnak, és lassankint kicserélte lelki életének rugóit.
Most azonban meg kellett állania. Levette kalapját és nagyot sóhajtott. A fák lombjai már régen lehullottak. December volt, langyos, tavaszi léggel, de a tavasz illata, részegsége nélkül.
A földnek és az embereknek az emlékezése volt ez a nap: a tavaszra, az elmúltra. Végig a nagy úton csend volt, ugyanaz a kimondhatatlan érzés ejtett rabul mindenkit. Péter sem tudott ellenállni a varázsnak, mely körülvette, és észrevétlenül hatalmába kerítette. Lassú léptekkel, maga elé nézve folytatta az útját.
Olyan csend volt a nagy úton, mint a templomban. Mintha az emberek érezték volna, hogy többé nem lesz soha ilyen nap, mint ez. Hogy egyszer életükben imádkozniok is kell; bár semmi hasznuk belőle, de meg kell tenni.
Hazaért. Megsimította a homlokát, végigjárta a lakást, kinyitotta a rendelőszoba ablakát, és leült mellé.
Ismeritek ezeket az estéket? Amelyeken az emberi boldogság egyszerű és kicsinyes ügyei óriási fontosságúakká nőnek? A mindenható akarat összezsugorodik és ernyedtté lesz. A lelkeink, amelyekben nem hiszünk, egyszerre valahonnan bebújnak a testünkbe, és irányozzák cselekedeteinket.
Halk szárnylebbenések hallatszanak a levegőben...
Az elhaltak szellemei tekintenek szét mindenfelé.
Az orvos megrezzent. Csöngettek az ajtón. Kinyitotta. Egy fekete, karcsú lányalak surrant be rajta. Nem köszönt. A férfi se szólott.
Az orvos megismerte.
Egy fehér leányarc és egy piros száj elevenedett föl előtte. Egy szép szőke fejnek illatát érezte, és egy nyúlánk, majdnem vézna, de gyönyörű termetre emlékezett. Régi ügye, egy elfelejtett szerelmi história, afféle nagyobb szabású flört még fiúkorából, mely egyszerre abbamaradt.
És mint régen, megfogták egymás kezét.
De a sötétkék, őszinte, könnyező estéből fekete, titokzatos, komor éj lett.
Elcsendesedtek a kávéházak.

Az utca néhány percre kiabálásoktól volt zajos; majd újra csend lett. Egyforma, hangulattalan nyugalom következett. Valahonnan a mezőkről bekalandozott a hajnali szél és megzörgetett néhány nyitva hagyott ablaktáblát. Azután kocsizörgés hallatszott több utcából. Álmos, kóbor leányok csöngettek be a kapukon.
A lámpákat oltogatták.
Egyszerre csak szeles, esős téli reggel lett. Nyomát se lehetett találni a tegnapi estének. A parkok füve tele volt dérrel; a fákon maradt árva leveleket lefújta a szél. Hideg eső áztatta a várost. A munka csörömpölve, kiabálva, fázva indult az útjára. A házakban későn keltek.
Péter doktor erős főfájással ébredt. – Homályosan emlékezett csak az estére. Valami különös érzése volt róla, amit nem tudott volna kimondani. Egy nagyot ásított, és az arcát a párnákba temetve a fal felé fordult. Nem értette világosan, mi történt. Azt se tudta, hogy tulajdonképpen miről kell gondolkodnia.
Hajh, elmúlott az este, és hideg, esős téli reggel volt!
De nem jutott ideje mindezen töprengeni, mert az inasa jelentette, hogy kész a fürdővize, és hogy a várószobában betegek ülnek.
A doktor egy pillanatig még habozott, hogy törje-e a fejét a tegnapi este problémáján, de azután egyszerre kiugrott az ágyból és a fürdőszobába ment.
Ezzel megkezdte a megszokott, pontos életet, melyben minden dolognak megvolt a maga ideje.
És folytatta ezt az életet tovább, mint azelőtt.
Mintha az az este kiesett volna a múltjából.
Elmúlt a tél. Péter orvos számára éppen úgy, mint a tavalyi. Megjelent néhány szaktanulmánya az orvosi lapokban, egypár klinikai újítást próbált ki a betegein.

Az acélos, kemény munka bizonyos állandó örömet okozott neki; gyönyörködött benne, hogy ruganyos, eleven, egészséges. Olykor azonban észrevette, hogy egy hangulatember lappang benne. Rögtön elhatározta, hogy elnyomja a zsarnokot. És ez sikerült is neki.
De egy napon megérkezett a tavasz. Egészen váratlanul. És telefújta jó szagú, életvidám szellővel nagy Budapestet. Egy hét alatt elolvasztott minden havat, a másodikon kicsalt a földből minden szál füvet.
Az utcákon ibolyát árultak, néhány sápadt arcú ember mámorosan kóválygott künn a mezőkön, és telhetetlenül itta a hideg, részegítő tavaszi levegőt.
Délutánonként ragyogó napsugár sütött. A haldoklók kimúlását megnehezítette és megszépítette ez a gyönyörű reményteljes sugár, mely sok meleget, sok gyümölcsöt, sok virágillatot ígért. Ki ne hitt volna ennek az ígéretnek?
Azután bealkonyodott.
A pajkos Tavasz most fiatal, szentimentális leányhoz hasonlított, aki elbúvik valahová a fák közé, és csendesen könnyezik, anélkül, hogy okát tudná.
A szellő elállott. Enyhe, édes léghullámok mozogtak a magas házak között.
És a körúton újra csend volt.
Péter doktor megállott egy ház előtt. Fölment a lépcsőkön. Belépett egy ajtón, melyet abban a pillanatban nyitottak ki neki. És szája összetapadt két nedves, hű lány-ajakkal, és arcára forró könnyek hullottak.

A Tavasz, a könnyező, szentimentális lány – künn valahol, a nagy csupasz fák között, a halálos csendben, hallgatózott.

 

Megszólaló tárgyak

Milyen hatással van rád Csáth Géza Tavaszi eső című rajza, milyen városi emlékeket, zajokat hív elő? Lépj be Brenner József szobájába, amely otthonául szolgált akkoriban, amikor még a Moravcsik Ernő által vezetett Elme- és Idegkórtani Klinikán praktizálhatott! Milyen „dallama”, atmoszférája van?  

 

Gondolatok egy test felett

Egy januári napon a fiatal, mindössze 18 éves Csáth Géza a következő körúti találkozás emlékét jegyzi fel naplójába:

„Tegnap rossz estém volt. Amint jövök haza ¾ 9-kor Bella néniéktől, ahol Bajazzókat hallgattam meg a boncolás fáradalmainak kipihenéséül, az Üllői út 46. sz[ámú] háza tájékán egy mesés szépségű lánnyal találkozom. Büszkén és vidáman ment a fölengedett, hideg szeles ifjú tavaszban. Gyengén kifestve, bájosan és titkos erőktől pihegve. Ahogy rohantam haza, csak egy pillanatra láttam, és odakiáltottam, amint elsurrantam mellette:
– Szervusz.
Továbbsietve visszapillantottam, szól-e valamit.
Visszaszólt lágy és bájos hangon, mely hasonló volt az igen intelligens színésznők hangjához (Olasz Kláriéhoz és Étsyéhez), így szólt:
– Szervusz.”
[2]

 

Lábjegyzetek

[2] Úr volt rajtam a vágy, 30-31., 1906. jan[uár] 31. szerda.