Závada Pál: Idegen testünk

Könyvbemutató
Závada Pál negyedik regénye, az Idegen testünk – hasonlóan előző könyveihez – XX. századi történelmi regény. Noha cselekménye 1940-ben játszódik, hőseinek sorsát a húszas-harmincas évektől a II. világháborút követő időkig követhetjük végig.
A szerző beszélgetőtársai: Dávid Anna, a kötet szerkesztője, Hegedűs D. Géza színművész és Rainer M. János történész
 
1940 szeptemberében, egy pesti fényképész-műteremben összegyűlnek a háziasszony, Weiner Janka rokoni, szerelmi és baráti vonzáskörének legfontosabb alakjai – divatáruboltos unokanővére, papnövendék öccse meg a régi társak, a katonadiplomata, a költőjelölt, az újságírók, a barátnők –, sváb, magyar, zsidó és félzsidó magyarok. Beszélgetnek, vitatkoznak – izgalomban tartja őket az erdélyi országgyarapítás csakúgy, mint a fajvédelmi törvény –, miközben konokul, lázasan vagy reménytelenül szeretik egymást.
A regény narrátorai eleven gondolatok és érzelmek által vezérelt, többé vagy kevésbé okos, becsületes és szeretni vágyó alakokat mozgatnak és beszéltetnek – szolidáris, féltékenykedő, esetleg némileg romlott, érvényesülni vagy csupán túlélni akaró figurákat.
Závada Pál színpadra állítja őket egyetlen éjszakára, hogy föltárja, honnan jöttek, s hogy mivé lesznek, mire a háború véget ér. Sorsukon keresztül próbálja megérteni, mit okoznak a szellem, a test és a lélek mélyén a XX. századi magyar traumák, hisztériák és botrányok – a trianoni csonkolás, a rasszista észjárás és cselekvés, a zsidók üldözése és elpusztítása –, mit jelent a háborús országveszejtés, miként csap le már az új önkény, és hogy virulhatnak ki folyton az észjárás szégyenletes hagyományai.
Az Idegen testünk bár sok szállal köthető Závada korábbi regényeihez, különösen A fényképész utókorához, mégis teljesen más: fontos történelmi kérdések, hagyományok végiggondolására provokál.
 
„Vonulnánk talán asztalhoz, adja ki Janka az utasítást, és raknánk le becses ülepünket. De menet közben mégiscsak biztosít minket – úgy is mint kedves honfitársait –, hogy neki megvan a különvéleménye a népszórakoztatásnak erről az újabb cirkuszáról.
Már hogy melyikre gondol, próbálunk óvatosan visszakérdezni – nem akarván elhinni elsőre.
Hogyhogy?, hát erre a revízióra, vagy hogy mondják újabban a rémálmot. Aminek, ő most megmondja, hogy jó vége nem lesz. Szavatolják bár a legharciasabb német és olasz nagykutyák, s legyen akárhanyadik is az a döntés. Amúgy pedig neki egy bécsi – az keringő legyen vagy borjúbécsi, ne pedig döntés. Wiener snicli meg valcer, az igen! De hogy mire jutott az a nemzetközi zsiványbanda, felőle ugyan véshetik akár a Belvedere márványkövébe is, ő akkor se fogja elhinni, hogy ezt csak úgy lehet!
Nono!, lassan a testtel, Janka, mondjuk neki, ami jár, az jár.
Hiába hogy jár, mikor így nem lehet. De hát neki, ostoba fehérnépnek csak a szája jár, ne törődjünk vele, s vett-e magának mindenki tányért.
Rettenetes érzés volt, hogy egyikünk se találta meg azt a szót, amivel észre téríthettük volna! Hiszen magyarokról, tőlünk elszakított színmagyarokról van szó. Mért?, elvenni lehet?, visszaadni nem lehet?
S azon az estén magyar becsületünket igenis a kis Flamm menti meg, amikor már a vacsorához körbeült asztalnál égő fülekkel, torkát köszörülve kér mégiscsak egy kis figyelmet.
Janka!, ha nem haragszik, szólal meg némi összepréselt ajkú tépelődés után, remegő hangon – épp amikor a háziasszony megjelenik vendégkoszorúja feje fölött a forró fazékkal.
Hát mért is haragudna?, Johannka csak parancsoljon, s azzal meg is áll a füstölt csülkös bableves szabadon lebegve.
Jó. Hát neki egyáltalán nem tetszik, hiába is nevetgélnek itt egyesek, és tán mégse kéne így beszélnie Jankának. Mikor egy ezeréves álom.
Húsz, Johannka. Vagy nem?, javítsatok ki, nem húsz éve volt ez a hogy hívják, Trianon?
Volna őneki Jankához egy kérdése. Azt az egyet, ha megmondaná, úgy is mint háziasszony. Hogy mire föl sértegeti vendégeinek és embertársainak a legszentebb érzelmeit. Az elemi, zsigeri nemzeti érzéseit...?!
Juj, hogy leteheti-e, mert már égeti az ujját. Na most ő pedig arra volna kíváncsi, s kérdése lendületével Janka a forró fazekat is odaveri szinte az asztallaphoz, szabad-e neki meglepődni. Mert Johannka most voltaképpen mely zsigereiben is van fölhorgadva? Mint népi német nemzeti magyar?, vagy fordítva?
De míg barátunk a válaszon gondolkodik, szedjetek, drágáim, kihűl.”
 
A Magvető Kiadó rendezvénye
Dátum: 
2008. június 3. 18.00