A kezdet kezdetén magamban léteztem. Aztán fölém hajolt a legelső másvalaki, akkortól tudok emlékezni. Mint később kiderült, a nagyanyám, Róza volt ő, és akkor kettesben lettünk. Legelőször őt tudtam önmagamtól megkülönböztetni, tudomásom szerint így lettem valaki. Minden valószínűség szerint pelenkázott éppen, amikor felfedeztem. A gondjaira voltam bízva egy szoba-konyhás lakásban, ott fektetett hanyatt a konyha asztalára, hogy tisztába tegyen, közben beszélt hozzám, a meleg leheletek az arcomba csapódtak az orrom és a szemem tájékára. Az ő hangja volt az első hang, amire emlékszem. Gyönyörködve, kacarászva becézett, egyetlen szót hajtogatott, egy nevet, amit ő adott nekem, amin később is csak ő hívott egyedül. Lulikám. Három tagú szó volt, és ha lassan tagolta az arcomhoz hajolva, három különböző ábrázatát láthattam, egy szájcsücsörítést: LU-, majd egy széthúzást a fogak fölött: -LI-, végül egy ásításféle kitátást: -KÁM. Úgy hívott, hogy Lulikám. Amikor nagyobb fiú lettem, már nem úgy, talán Gézának, de leginkább sehogy, mert a későbbiekben már nem szokott megnevezni. Részlet Bereményi Géza készülő könyvéből.
