Időpont
Ady-oltár
1977-ben, Ady Endre születésének 100. évfordulóján a Petőfi Irodalmi Múzeum W. Somogyi Ágnes művészettörténész kezdeményezésére felkérte Melocco Miklós szobrászművészt egy Ady-emlékszobor tervezésére.
A gipszből készült, többalakos monumentális méretű kompozíció 1977 novemberében készült el, s a múzeum által rendezett “Ady-kép” című képzőművészeti kiállítás megnyitásával azonos időpontban került elhelyezésre a Károlyi palota Lotz-termével szomszédos, műmárvánnyal, stukkókkal és két hatalmas falitükörrel borított terében. 1998-ban a Károlyi-palota felújítási munkálatai miatt a múzeum Melocco Miklós Ady oltárát kénytelen volt lebontani, eredeti helyéről elmozdítani. A szoborkompozíció 2000 őszétől a kiállítótérben látható.
„Amikor a megrendelést megkapta, Melocco Miklóst már régen foglalkoztatta az Ady-probléma(...) A centenáriumi ünnepségekkel összefüggésben 1976-ban Tatabányára egy ülő, Debrecenbe egy álló Ady figurája került kivitelezésre, 1977-ben pedig Pécsett, a barbakán előtti füves területen a halott Adynak azt a megrendítő képmását helyezték el, amelynek gipsz-változata a múzeumbéli kompozíciónak is középpontja lett. (...) A művészt az alkalom és a hely is arra inspirálták, hogy egyszerű emlékszobor helyett végre kísérletet tegyen annak az emlékműnek a megfogalmazására, amelynek gondolata már egy évtizede érlelődött benne. A klasszicista palota finom eleganciája, visszafogott pompája, s ezen belül a kiválasztott helyiség a maga viszonylag szűk terével, amelyet azonban az egymással feleselő két hatalmas tükör a határtalanság illúziójával gazdagított, remek keretnek bizonyult a szobrász elképzeléseihez. Az egyik tükör alatt a pécsi szobor gipszváltozatát, a holtában felmagasztosult és az örök béke teljességét elnyert Adyt láthatjuk: a tükörtől jobbra nyíló ablak előtt fejfa áll, mellette a Willendorfi Vénusz (ősanyánk) életnagyságú figurája: fent a mennyezeten az ablaktól a túlsó oldal tükréig és onnan le a ravatalon (?) fekvő költő alakjáig dús drapéria-felhők lobognak eleven gazdagsággal és ünnepélyes fegyelmezettséggel. Az egészet egy isteni hatalom jelképeként a felhőket összefogó óriás kar igazgatja: ebbe a karba kapaszkodik egy apró emberalak (üdvözült lélek?), aki a ravataltól emelkedő, kavargó áradattal ért a szédítő magasba. Az ablak irányában úszó felhőben egy felhasított testű férfialak tűnik fel, talán egyike a kárhozottaknak: a ravatal előtt a grandiózus jelenet nagyszerűségétől elragadtatott férfi térdel égnek emelt karokkal: nem gyászol, felszabadultan, mindent beragyogó boldogsággal ünnepli és köszönti az öröklétbe érkezettet. (Nyilván nem véletlen, hogy ennek az önfeledt ünneplőnek a modellje az a Latinovits Zoltán, aki nem sokkal korábban halt meg, s akinek emléke épp a szobor készülése idejében magasztosult egy korszak és egy magatartás jelképévé.) – A háttérben, a drapéria-felhő-zuhatag árnyékában, a másik tükör előterében, elválasztva főjelenettől és kiragadva annak időtlen teljességéből négy beszélgető “civil” hajol össze, derékig emelkedve egy asztallap fodrozódó terítője fölé: semmi jele, hogy tudomást vennének a körülöttük kavargó eseményekről, még a feléjük forduló félmeztelen mitológikus figurát sem veszik észre. – Ők lennének mi? - Ők a tékozló vakok? – A tükrök pedig közben bonyolultan sokszorozzák a jelenetet, rákényszerítve a kompozícióhoz lépő látogatót, hogy tekintetével újra és újra kalandozza át ezt az egyszerre szakrális és szinte istenkísértően pogány látványt, míg maga is részesévé nem válik az egésznek, ahogy Rómában Bernini “Szent Teréz látomásá”-nak nézői is részeseivé lesznek a csodának. – Részesei lesznek egy önkéntes küldetés nagyszerű apoteózisának.” (Kovács Péter: Melocco Miklós Ady-oltára, Németh Lajos emlékkönyv, ELTE, 1989.)