Egy falra

Időpont
Szubjektív tárlatvezetés
Szűcs Teri irodalomkritikus és Fehér Renátó költő az emlékezetőrzés dilemmáiról az „...a törés a szavakban van” Holokauszt-emlékezet és irodalom című kiállításban
 A szövegtöredékekkel teleírt falak előtt arról beszélünk, ami számunkra most és itt fontos: nevekről és életművekről, az emlékezetőrzés dilemmáiról, az egymást követő generációk közelítésmódjáról.
Fehér Renátó – Szűcs Teri
 
 

Fehér Renátó
Egy falra
                                        „Márcsak a rabruhából
                                        kifoszló cérnaszál maradt velem,
                                        felöltve egy vonal iratlan sorsát.
                                        Nincs semmi, csak a hely meg az idő,
                                        hol utoljára számontartanak.”
                                        (Pilinszky János: KZ-oratórium)

A testnek nincs múlt ideje.

Nekivetem a homlokom a falnak,
a múlthoz közel kell menni, mondják,
mintha itt már félni se lenne mitől
akárki is menetel mögöttem,
csak berendezkedni, de mennyi időre?
A menekülőket hátulról látni,
engem viszont megvédeni sem kell,
nálunk úgyis a dédapák emelték
az utolsó házakat, gyáva halottak, akik az
ezredforduló után aludtak el napos verandán,
öregen, mint a Nagy Háború.
 
Falnak mi azt hívjuk, ami megóv,
vagy épp hogy elzár, de
semmiképp sem enged.
Nekünk nem volt gondunk soha a falakkal,
szégyelltem is magam néha emiatt.
Mert régen csillaghomlokú nők és férfiak
jártak ide a lebombázott tanszékekre verseket tanulni.
Őket kell mesélnem, ha majd állok a konyhában,
haditudósító, aki már megint hazatért.
 
Húzom az ujjam végig a falon,
ahogy könyvgerincet is simogattam már,
nagyregényt így, át az éjszakán, utolsó vizsgára,
ti ott, legyetek büszkék.
Vagy gyűrűsujjal, onnan ér indul a szívbe,
csupasz hátat, kosárív gerincet,
lassan nagyon, mert éppen elaludtál.
Van-e nehezebb, mint megtalálni valakit,
ha még romok sincsenek?
 
Itt állok hát, és azt tudom,
hogy Ukrajnában hó esett,
Rohoncon a húst eltüntették,
Szabadkán az Ulica Gellert Perlován sár dagadt,
északnak zakatolt naponta öt vonat,
miközben játszott Pesten az Operett.
De ma bronzba öntött szavaikkal
legalább a falak hézagmentesen beszélnek,
halljátok feleim, az égben bál van,
én ismerem a meghívottak névsorát, és
a család jelmondatát,
hiszek a test feltámadásában.