Ady Endre tappere

A tárgy leírása, részletek itt:

http://szimma.hu/keszady2/htmls/R.61.22..html

 

Érdekes, hogy Ady a verseit többnyire ceruzával írta. Mindig ceruzacsonkokat tartott magánál, amikkel sebtében feljegyezhetett valamit. Néha egy-egy sürgönyt is futtában, csupán ceruzával vetett papírra. Az elkészült szövegeit tisztázta le pennával, a tapper pedig a felesleges tinta felitatására szolgált.

Az Ady-versekkel kapcsolatban a jogok és jogdíjak körül keletkezett családi vita Ady halálát követően.

Boncza Berta, azaz Csinszka nem lett a nemzet özvegye. Megérthető, hiszen egy huszonéves nő, aki ráadásul teljesen magára maradt. Édesanyját születésekor, házasságkötése után néhány évvel az apját, Ady halála után pedig nem sokkal az őt felnevelő, szeretett nagymama-nagynénit vesztette el.  Ady halálára nagyjából másfél évre rá feleségül ment Márffy Ödön festőművészhez, akivel tizennégy évig éltek együtt – Csinszka korán bekövetkezett haláláig. A baráti kör tagja volt a festő, így ismerték egymást, megbízhatott benne, és végérvényesen Márffy egy közös kedves ismerős nehéz ügyeiben való segédkezésekor kerültek közel egymáshoz:

„Ha Ödön nem volna úgy mellettem, ahogy mellettem van teljesen egyedül volnék képtelen körülmények között – írja Csinszka Bölöninek. – Ödön egy drága, jó fiú. Építeni lehet rá. Maga a becsület. Nekem ezekbe a nehéz, szomorú időkbe egyetlen megnyugtató tiszta és biztos lehetőség.”

A korainak vélt házasságot sem nézte jó szemmel az Ady-család, de a költő halála és gyors – állami! – temetése körüli kavarodás is oka volt a rossz viszonynak, ugyanis Csinszka halálhírről szóló értesítését Érmindszenten késve kapták kézhez, így nem tudtak ott lenni a ravatalnál és a temetésen. E mögött azt a szándékossággal megvádolva Csinszkát, hogy ő akart egyedül állni a nagy költő sírja mellett. Csinszka megpróbálta kiengesztelni „Édest”; a síremlékavatáson gyengélkedése miatt nem vett részt, így teret engedve, de hiába.

Pereskedés vette kezdetét az Ady-család és Csinszka között, miszerint minden szerzői és kiadási jog, az eladások után járó jogdíj a családot és nem az újraházasodott özvegyet illeti, s nem csak egy bizonyos hányad. Ezeket a jogokat még korábban Hatvany vásárolta meg azzal, hogy életjáradékot fizetett a költőnek, így Ady nagyjából egálban volt a gazdag, földbirtokos kisasszony feleségével. Hatvany ezeket visszaajándékozta az özvegynek, méltányosnak vélte, hiszen Csinszka szinte a teljes örökségét a házasságára fordította:

"Csinszka dolgáról azt hallom, hogy igen nélkülöz ő is. Márpedig Ady anyja csak szülte Adyt, nem értette, nem áldozott érte. Ez a Csinszka a vagyonát, fiatal életét adta Adyért. Nélküle Ady (és ha száz szüléje lett volna is) garniban hal meg. Ez a kis szerencsétlen, hóbortos a legnagyobbat tudatosan tette, Mit tettek Lőrinc, Lőrincné, Lajos? Jobb lett volna, ha a szülőknek jut valami. De ha nem jutott – nagy igazságtalanság nem történt. Ellenben nagy igazság, ami Csinszkának kárpótlásul jár." – írta Hatvanyi.

Ady tényleges végrendelet nélkül hunyt el, így a hagyatéki eljárást követően jogerősen kimondták, hogy egyedüli örököse az özvegye. Csinszka mégis megpróbált kiegyezni a családdal, és a jogdíj felét életjáradék formájában felajánlotta Ady édesanyjának, így próbálva megakadályozni, hogy az a jussára ácsingózó Lajosnál, Ady testvérénél kössön ki. Lajos hiába sietette halála pillanatáig bátyját, utoljára elmegyógyintézettel is fenyegetve, zsarolva, hogy befolyásánál fogva intézzen neki komoly, rangos hivatali állást, mert bár irodalom tanár volt, de az lebegett a szeme előtt, hogy a család elszegényedett kisnemesi tekintélyét így visszaszerezheti.

A szinte parttalan pereskedés közben meghalt Ady Lőrinc (1929.) és „Édes” (1937.). Csinszka halála után (1934.) Ady öccse még Márffyt is perelte ezen javakért, és végül Ady Lajos halálával (1940.) lesz vége az egész tortúrának.