A tárgy leírása, részletek itt:
http://szimma.hu/keszady2/htmls2/R.84.72..html
http://szimma.hu/keszady2/htmls2/R.77.9..html
http://szimma.hu/keszady2/htmls2/R.74.11..html
http://szimma.hu/keszady2/htmls/R.77.8..html
http://szimma.hu/keszady2/htmls/R.84.5..html
Ady Endre öltözékéből a PIM gyűjteményének része a mellénye, nyakkendője, nyaksálja és kalapja, valamint a fésűje. Lássuk: Ady „mellénye” elég tudatos imázsépítés megtestesülése, és hiúsága gyakran diskurzus tárgya. A francia szimbolisták iránti „rajongása” (mint ismeretes, módja volt járni is Párisban), a szellemiség és persze a bohém művészkép általi hév a háttere a kibontakozó Ady attitűdjének. Azt se felejtsük el, milyen húsbavágó fiatal felnőttként korai haláltudattal élni, midőn nem számíthat békés öregkorra. Éppen ezért még nagyobb elánnal merült bele az élet sűrűjébe, gyorsan és minél többet markolva igyekezet „élni”, megélni mindent. Ugyanakkor a tobzódás gyakorta nem más, mint oldás, felejtés és menekülés. Noha züllésében nem mindig volt úri (az öntudatos, kisnemesi gyökerekkel rendelkező, ám elszegényedett család kívánságára jogi tanulmányokat folytatott, majd abbahagyta, az újságírás felé fordult, noha az édesapja a „felemelkedést” a méltó hivatali állástól remélte), s ha egy-egy tivornya zilált, visszatetszést kiváltó tettek mentén alakult is, a másnap mindig frissen vasalva, jól fésülve kifogástalan állapotban érte a költőt, aki ily módon megadva a módját várta a fizikai és szellemi „találkozásokat”. Az összetéveszthetetlen Ady-imázshoz bizonyos „kellékekre” volt szüksége ahhoz, hogy a szabályoktól, kötöttségektől, megszokásoktól mentes, szabadon élő egyént demonstrálja.
Mégis, jelen van esetében a „póz” mint olyan, érzékelhető Adynál a kissé rájátszott lazaságában modorosság, a külsőség, a valamilyennek tetszés szándéka, azonban a szellemi munkásság, a „mögöttes” általi „ki, ha nem én” viszonyulása az élethez nem üres frázis, hanem felülről átlátó, ugyanakkor mélységeiben is jelenlevő éleslátásából nyert magabiztosság – olykor elcsüggedésekkel, búskomorsággal tarkítva.
A gondolkodó motívuma tehát ikonikus „póz”. Az elrévedés, egy kis melankólia, fókuszváltás, más szféra, felülemelkedés mozzanata. Székely Aladár – a műtermi, beállított fotográfiák korában – megkomponálta az Ady-portrékat. Az akkori fényképészeti eljárások lehetőségei által is kötött, a kor sajátos, művészi igényű esztétikájának követése közben idomult a portré alanyhoz is, figyelembe vette megrendelőjének kéréseit. Az Ady-felvételek a felsőtestre fókuszálnak, néhány családi „életképtől” eltekintve a költő kerülte, hogy teljes alakos képek készüljenek róla – viszonylag robosztus felsőtestéhez képest vékonyabb lábaival ugyanis nem volt kibékülve. A portréban a szem a lélek tükre, a gesztusok is árnyalják a személyiségről kialakított képet, így – egy művész esetében különösen – üzenetértékű.
Nos, a fekete-fehér, szépia képek alapján nem gondolnánk, hogy mennyire „színes egyéniség” volt Ady. Szembeötlő jelenség lehetett, nyilván, tudatosan kacérkodott is ezzel, közrejátszik a tömegből szándékosan kitűnni vágyás, persze, dehát, az irodalmi új szelek (is) teljes körű frissítést vontak maguk után. Mégis, a korabeli férfidivatról más kép alakul ki az ember fejében, ezt leginkább fekete, szürke és barna színvilággal társítjuk. És tévedünk. Legalábbis részben, mert a visszafogottabb zakó alatt mustársárga mellény lapult, hozzá ugyanilyen cipő, és amit sokan oly meglepetéssel fogadnak: a nyakbavaló. Feltűnő szín- és formavilágú nyakkendő és sál, leginkább vörös, rózsaszínes és lilás beütéssel. Nos, ezekkel a darabokkal kiegészülve valóban úgy festhetett, mint egy paradicsommadár, ahogy kortársai meg is emlékeztek róla.