"Ezek mindig lehajtott fővel jártak, komoran és szúrósan néztek, napbarnított, fekete fiúk voltak, és még soha senki nem látta őket nevetni. A Pásztoroktól lehetett félni...

 

...Akkor egyszerre csak azt kiáltja a Richter: "Vége van, jönnek a Pásztorok!"  És a sarkon jöttek is a Pásztorok, zsebre volt dugva a kezük, és lehajtották a fejüket, és olyan lassan jöttek, hogy mi mindnyájan        nagyon megijedtünk. Hát hiába is voltunk mi öten, ők ketten olyan      

erősek, hogy tízet is elvernek…

…És ha esetleg mind az öten elszaladunk, akkor se ér az egész semmit, mert a Pásztorok a legjobb futók az egész Múziumban, és mink hiába szaladunk, mert utolérnek. Hát csak jöttek a Pásztorok, egyre közelebb jöttek, és nézték nagyon a golyókat. Mondom a Kolnaynak: "Te, ezeknek tetszik a mi golyónk!" És még a Weisz volt a legokosabb, mert ő mindjárt mondta: "Gyönnek, gyönnek, ebből a gyövésből nagy einstand lesz!"...

 

...Sorra kezet fogtak Nemecsekkel, és a komor, vad arcú Pásztor elérzékenyülve szólt:

- Nekem pedig bocsáss meg.

- Ti mind... ti mind olyan derék, jó fiúk vagytok... hogy így szeretitek az én szegény kisfiamat. Ezért... ezért... mind a hárman kaptok most egy csésze csokoládét...

A követség tagjai egymásra néztek. A csokoládé csábító dolog volt. De azért mégis előlépett Pásztor, és most az egyszer nem hajtotta a mellére, hanem fölemelte szép barna fejét, és büszkén mondta:

- Nekünk ezért nem jár csokoládé. Indulj!"

 

(Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk)