Ősz
Áprilisban született,
és teljesen átlagos volt. Kiskert.
Az arcára már alig emlékszem,
annyi volt neki, túl sokat volt velem,
nem tudok választani.
Mikor nevetett, mint két rizsszem
kukucskáltak cseresznye-ínyéből
félig kinőtt metszőfogai.
Belázasodott tőlük, fájt,
nagyon fájt, üvöltött, toporzékolt,
dörömbölt a hajópadlón, telebömbölte
a fűzöld szőnyeget a nagyszoba közepén,
vártam, vártam, hogy majd
gyöngyvirágok nőnek ki belőle.
Az ínyébe nőttek jövőre mind.
Nyár jött és felhők és sugarak, és
a felhőkre fektették hófehéren;
haja úgy terült szét a csomós párna
szürkülve foszló huzatán, mint
fűzgallyak árnyékai, ha a fa
vízbe dől. Lassan
távolodott,
fogyott,
merült.
Végül elsüllyedt. Fölé fagyott a víz.
Tegnap sétáltam egyet a lakótelepen.
Bágyatag volt a fény;
ilyenkor minden reggel délután van.
Néhány szomszéd gyerek a házak között
csatangolva a gesztenyét szedte.
A szemei gesztenyék voltak.
Belegázoltak az avarba. Volt, hogy
fölrúgták a levelet egészen addig,
hogy elérte a nap,
ott megvillant,
fölizzott,
majd feketén zuhant vissza a földre. Ráfagyott.
A haja dús volt, fémesen csillogó,
arany, réz, bronz… – A fakó fehérségben
csak néhány vékony, rozsdás huzal.
Most ősz van, de ő nem lesz ősz soha,
tél hajtott ki a hajhagymáiból.
A szomszéd gyerekekre gondolok,
mikor már a jébetűt tanulják,
tavasz lesz megint, és
gyöngyvirág. Övé lesz az összes, és mégsem.
Aurórának hívták; most ment volna iskolába.
2020. szeptember 26. Gyula