Rita néni egykedvűen terelte ki az Őzike csoport gyermekeit az udvarra. Utálta a délutánnak ezen részét, amikor az ebéd utáni teendők és az alvás után már csak pár óra volt a napból. Néhány óra, és otthon lehet, olvashatja a lakberendezési magazinjait, böngészheti a bútoráruházak oldalait, tervezgetheti a közös otthonukat újdonsült férjével. Néhány óra, addig csak annyi a feladata, hogy vigyáz a gyerekek testi épségére, nem engedi, hogy összeverekedjenek, elcsatangoljanak, vagy valami fura bogyót egyenek le a kerítés melletti bokrokról.
Ahogy kiértek az udvarra a meleg őszi napsütésbe, a gyerekek egy szempillantás alatt futottak el a szélrózsa minden irányába. Rita néni szólni sem tudott utánuk, leült az ajtó melletti padra, elővette telefonját, megnyitotta az Ikea oldalát, és elmerült a konyhabútorok világában.
Ábel, egy fekete hajú, fekete szemű, nyurga kisfiú a kerítés melletti bokrok közé szaladt. Máté még kisbabásan duci volt, így nem bírta az iramot Ábel mellett, így lassabban ért a bokrok közé, nem úgy, mint Sári. Az alacsony termetű, szemüveges, szeplős Sári, aki minden szerelemmel, amit egy óvódás érezhet, és komolyan vehet, rajongott Ábelért. Ők ketten menőnek gondolták Ábelt, aki minden fogócskát megnyer, ő rajzolja a legszebb dinókat, és lelkesen pusztítja el a finomfőzeléket. Ők nem voltak ezekre képesek, ezért követték a bokrok közé a kisfiút. Ábel egy faággal a kezében térdelt, apró köröket rajzolt a homokba, miközben vázolta tervét hű pajtásainak.
A kerítéstől nem messze egy hatalmas domb magasodott, az óvoda vezetése csúszdát tervezett építeni jövő tavasszal az egyik oldalára, a másikra pedig mászókát. Amíg azonban az építkezés nem valósult meg, a gyerekek szabadon garázdálkodhattak a domb körül, jobb esetben az óvónők vigyázó tekintete mellett. Ennek a dombnak a tövében játszott a kis termetű, két copfba fonott hajú Luca, egy réginek tűnő, forgatható kezű-lábú teddy macival. Luca a nagymamájától kapta első születésnapjára a rózsaszín tüllszoknyát és skótkockás nyakkendőt viselő medvét, amit a nagymama is úgy örökölt korábban. Luca olyan gondoskodással óvta a mackót, ahogy régen a nagymamája őt, soha nem adta ki a kezéből, vigyázott tisztaságára.
Néhány perc múlva, Ábel a nagy és erős gyerekek tudatosságával indult ki a bokrok mögül csatlósaival, a domb azon kerítés felé eső oldala felé, ahol Luca játszott magányosan. Régóta kinézte magának Lucát, de nem is annyira a kislányt, mint inkább a mackót. Ő mindig csak kisautókat kapott a nagyszüleitől, hiába kért mackót, azt mondták, az kisfiúknak nem való, így irigykedve nézte Lucát, és hetek óta forralta tervét a mackó ellen. Ő lépett oda először a kislányhoz, pajtásainak igazából nem szánt nagy szerepet a tervben, csak felsőbbrendűségét és erejét akarta hangsúlyozni jelenlétükkel. Luca éppen teadélutánosat játszott a macival. Nagyra nyitott szemekkel nézett a fiúra. Hetekkel ezelőtt egyszer Ábel elkérte tőle a medvét, de ő nagyon féltette, nehogy koszos legyen, nem akarta odaadni, így sejtette, hogy a fiú megint a medvét akarja. Remegve ölelte magához, szeme megtelt könnyel, érezte, hogy baj lesz. Ábel egy szó nélkül nyúlt a medve felé, miközben Sári és Máté Luca mögé álltak, hogy ne tudjon elfutni. Amikor a kislány látványosan nem akarta átadni játékát, Ábel kidüllesztett mellkassal a faággal felé suhintott, amitől Luca hátraesett és elejtette a teddy-t. Ábel kapva kapott az alkalmon, és felemelte a macit. Két pajtása lefogták Lucát, akinek egy hang sem jött ki a torkán, csak hüppögött. Ábel gyengéden simította végig a teddy kitömött testét, kicsit érdes szőrét. Mélyen belenézett a teddy sötét szemébe, amelyben meglátta tükröződni saját fekete szemét. A mackó karjával integetést imitált, majd ölelő pozícióba forgatta őket. Aztán vigyázz!-ba állította a macit, majd ülő helyzetbe helyezte, ide-oda tekergette a végtagjait. Egy pillanatra elképzelte, milyen lenne, ha ő aludhatna a macival, ha ő vigyázhatna rá. Az is eszébe jutott, hogy ő nem adna rá ilyen gyerekes tüllszoknyát, de szerezne a teddynek egy kabátot és csizmát. De neki nem lehet teddy-je. Mert az fiúknak nem való. Ahogy ez eszébe jutott, hirtelen elöntötte szemét a könny. Nem akarta, hogy pajtásai észrevegyék gyengeségét, ezért letépte a mackó szoknyáját, a földre dobta és rálépett. Luca nem bírta tovább, abban a percben szabadította ki két karját a fogságból, amikor Ábel a földre hajította a macit és belerúgott. A kislány könnyek között ugrott a most már poros, kicsavart végtagú, félmeztelen teddy után. Szipogva nyúlt a koszos tüllszoknya felé, felkapta a mackót, és kiszaladt a domb mögül. Tudta, az óvó néninek nem szólhat, mert nem is szabadott volna kivinnie a macit az udvarra. Könnyeit törölgetve futott fel a mászóka tetején lévő kunyhóba. Letette maga elé a teddyt. Nem tudott rá vigyázni. Mit szólna a nagymamája? Óvatosan kezdte tisztogatni a mackót, a szoknyával nem tudott mit kezdeni, de talán otthon az anyu ki tudja mosni.
A domb tövében Máté és Sári Ábelt nézték. Milyen bátor! Ők soha nem lennének képesek erre! Ábel tudatában volt pajtásai csodálatának, sütkérezett a dicsőségben. A teddy amúgy is pólyásoknak való. Markolót fog kérni, az sokkal erősebb, nehezebb tönkre tenni.
Rita néni unottan pillantott a telefonkijelző sarkára a konyhabútorok listájáról. Fél négy, ideje bemenni. Belefújt a nyakában lógó sípba. A hangra az udvar minden szegletéből elkezdtek felé szaladni a gyerekek. Látta Ábelt és két kis pajtását, miközben pacsizva és nevetve sorakoznak. Olyan jó, hogy ilyen jó barátok és ilyen szépen el tudnak játszani. Luca a mászóka irányából szaladt, hát már megint egyedül játszott? Ott van nála az az ócska medve. Nem megmondta neki, hogy nem szabad kivinni az udvarra? Egy, kettő, három, négy.... tizenhét, tizennyolc, tizenkilenc, húsz. Mindenki megvan. Senkinek nem törött el semmije, nem evett mérges bogyót, nem sérült meg. Ma is jól végezte munkáját. Hamarosan mehet haza.