A szemről

Megszólalók, közreműködők

Megszólaló

Csak nézni rájuk. Milyen fényesek
és milyen szépek. Bitorolhatod
mindazt, amit látsz, előhívhatod
sötétkamrádban őket, képtelen
álmodba lépnek, villog és remeg
a képzelet, mint szélfodrozta víz,
benne a képük szétfut, összeáll,
mint víz alatt a kő, megváltozik,
megszínesül, alászáll. Nyugtalan
forgolódással alszol. Közelük
zavarba ejt, megszédít, nappalod
sejtelmekkel telíti. Mindenen
átüt valami más, megélesíti
a színt, a formát, és ráközelít
mindenre, amit nézel. Túl közel.
Üveg és víz a szem. Csak rajta át
láthatni mindent, védi a gyúlékony
létezőket a tűztől. Éljetek,
mondja nekik, és élnek. Nézi őket,
és látványukban elgyönyörködik.
Nem közöttük vagy. Közülük való,
de nem bocsáttatol be. Éjszaka,
a hívóvízbe mártott képeken,
meg tudsz jelenni néha. Azután
a szem kinyílik és lát. Fényesek
és szépek mind a dolgok. De tudod:
nem értheted meg, nem érintheted
a láthatókat. Hiszen egyesülsz
mindennel, amihez nyúlsz. Lángrakap,
átizzít, rögtön önmagába ránt.
Hogy élhetnél így? Inkább hátralépsz,
elkülönülsz, csak nézel. Hogy ragyog
minden teremtmény! Hunyd be a szemed.