A sár partjai

Megszólalók, közreműködők

Megszólaló

A tél utolsó napjaiban kezdték el mindig, lovas kocsival,

kistraktorral, kézi taligával hordták, kinek mije volt, nekiálltak

a gazdák betömni az olvadás okozta gödröket és vájatokat, hogy

mire elkezdődnek a munkák, használható legyen az egyelőre még

szinte járhatatlanul puha út, elképzelni sem tudom, honnan

szerezték azt a sok törmeléket, de láttam, emlékszem, hogy egyre

csak hozták az öreg, málladozó, másra már használhatatlan

téglákat, elrepedt tetőcserepeket, törött kerámiákat, formátlan,

megbarnult betondarabokat, és miután lapáttal vagy üres

festékesvödörrel kimerték a vizet a mélyedésekből, oda dobáltak be

mindent, így ahol addig poshadt sárgödör állt, most

törmelékhalmok emelkedtek, mert jól meg kellett rakni, viszont

nem volt szabad ledöngölni, a sár úgyis lehúzta egy idő után

a tölteléket, s így, mire néhány nap múlva visszatértek, ismét

mélyedéseket találtak, de már sekélyebbeket, ezeket aztán ugyanúgy

feltöltötték, csak kevesebb anyaggal, s ez így ment heteken át, míg

végül járható lett az út, a gazdák pedig a tavasz érkeztével

könnyedén kijuthattak kertjeikbe, hogy felélesszék a növényeket,

sem írni, sem olvasni nem tudtam még, amikor megismertem

a sarat, kivittek és megmutattak neki, míg ők a gödrökön dolgoztak,

engedték, hogy játsszak vele, ha belenyomtam a kezemet, hideg volt,

de felső rétegeiben már megejtően engedékeny, akkor mi most

barátok lettünk, mondtam neki, pedig fogalmam sem volt róla, hogy

valóban összefonódott az életünk, bámultam csak, ahogy a gazdák

egymás után öntötték bele a magukkal hozott anyagot, idén

éhesebb, mondogatták, s ebből rájöttem, hogy az összes korábbi év

minden törmeléke ott van a mélyén, mint az emlékek, de ezt nem

mondtam akkor, szótlanul álldogáltam csak a sár partjain, meg sem

sejtve még, hogy én magam is mindenestül az övé vagyok.