Megszólaló
21.
– Ethümia, ne hagyd itt a búvárszemüveged! – szólt ki egy szemüveges férfi a nyaraló konyhájából.
– Viszem, apa!
– A testvéreid nem mennek veled?
– Még alszanak.
– Lekísérjelek?
– Nem kell – indult el Ethümia, de a küszöbön visszafordult: – Mikor lesz a születésnapom?
– Két nap múlva.
– Itt ünnepeljük meg?
– Anyád rendelt egy tortát.
– Csokisat?
– Meglepetés.
– Tudod, mit kérek születésnapomra? – kérdezte Ethümia.
– Mit?
– Havazást.
– Nyáron? Te napszúrást kaptál – csóválta a fejét az apja.
Ethümia lerobogott a sziklák közé vájt lépcsőkön, és megállt a tenger előtt. Fürdőruhában volt. A nyári szünetet általában a tengerparton töltötték. Kocsival utaztak el a városból a tengerparti faluba. Hosszú volt az út, és Ethümia rendszerint a végére többször összeveszett és kibékült a testvéreivel. Akkoriban még más volt a város. Más rend uralkodott. Ethümia volt a testvérek között a legkisebb. Hétéves kora ellenére is remekül úszott már, és nem kellett lekísérni a tengerhez.
Feltette a búvárszemüveget és fejest ugrott a hullámok közé. Szeretett a víz alatt úszni. A színes halakat figyelte, az unalmas tengeri uborkákat, és a szúrós tengeri sünöket, amik ellen papuccsal kellett védekeznie. Tincsei a búvárszemüveg előtt úszkáltak, mint göndör hínárok. A szájából kiszálló buborékok a felszínre lebegtek, és kipukkantak, és a visszafelé hulló esőcseppekre emlékeztették.
Felbukkant, hogy levegőt vegyen, aztán még mélyebbre úszott.
A víz alá behatoló fénypászmákat kerülgette, mintha attól félne, hogy szigonyként átdöfik.
Hirtelen fehér foltokat látott maga körül.
Kicsik voltak, és lassan mozogtak. Kimérten. Először azt hitte rájuk, hogy hópelyhek. De nyáron nem havazik, és a sós vízben a hó különben is elolvadna. A fehér pelyhek egyre csak kavarogtak körülötte. Ethümia megbabonázva nézte a táncukat.
Végül már azt se tudta, merre van a fent és merre a lent. Elvesztette a tájékozódó képességét. Mint egy hóviharba került utazó, aki elvesztette az irányokat.
Ethümia felfelé úszott, de kiderült, hogy lefelé úszik.
Ezután felfelé úszott, de soha nem érte el a felszínt.
Ha a part felé indult, rájött, hogy a nyílt tenger felé úszik.
Kezdte feladni, kezdte elfogadni, hogy ott pusztul a tengeralatti hóviharban.
A karját hirtelen egy erős kéz ragadta meg.
Az apjáé.
A mellkasára fektette a lányát és kiúszott vele a partra.
– Mi volt ez, apa? – kérdezte Ethümia, miután magához tért az ijedtségtől.
– Medúzák. Rengeteg, apró medúza – morogta az apja. – Annyi, hogy elvakultál tőlük.
– Majdnem megfulladtam? – kérdezte a lány.
– Nem sokon múlt.
– Én akkor is szépnek láttam őket – mondta Ethümia, és a kabócák, mint egy karmester intésére, folytatták hangos és kitartó koncertjüket, mintha apró fűrészeikkel egy egész erdőt akarnának kivágni.
(Napkút Kiadó, 2018)