A látogató, Áttűnés, 7. (részlet)

Példálózhatnék talán egy csaló rabbi történetével, aki – bár tisztelet övezte hívei között – egyre nyomorultabban énekelt a frigyszekrény előtt. Nem akarta többé a Megnevezhetetlen szigorával fenyegetni a vétkeseket, jóságával vigasztalni a jámborokat. Elszökött templomából, álruhába öltözött, és vándorútra ment. Betért egy öregasszonyhoz, aki széljárta viskójában elhagyatva haldokolt. „Mivégre éltem, ha mióta eszem tudom, csak a baj látogatott”, kérdezte az öregasszony. „Hogy elviseld”, felelte az álruhás rabbi, és megbékítette a haldoklót. Mikor kendőt terített arcára, elhatározta, hogy ezután némának tetteti magát. Útján harmadnap fiatal koldusnővel találkozott, hátán cipelte halott csecsemőjét. A rabbi segített sírt ásni; kendervászonba csavarva beletették a csepp hullát a gödörbe, befödték, kenyeret ettek, s a koldusnő szavára a rabbi csak mutogatással válaszolt. „Szegénykének semmi sem jutott, se öröm, se fájdalom. Mondd, érdemes volt megszületnie?” Az álruhás rabbi kezét forgatta homloka előtt, de mert az asszony makacskodott, rábólintotta: igen. S nyomban elhatározta, hogy ezután nem csupán némának, de süketnek is tetteti magát. Egy sziklaodúban rejtőzött el az emberek elől, nem talált rá más, csak egy menyét. Sebes volt a lába, a rabbi gyógyfüvet kötözött rá, az meg ízletes magokat gyűjtött neki. A remete imádkozott, az apró állat pedig mozgatta az orrát, megkedvelték egymást. Egy délután kondorkeselyű csapott le a magasból, és társa szeme láttára elragadta a barlang szájában sütkérező menyétet. A rabbi ekkor azt gondolta: jobb lenne ezután a szemét is behunyva tartania. De mivel így – süketen, némán és vakon – már csak a halálra várakozhatott volna, annak siettetését pedig nem tartotta helyénvalónak, fölkerekedett, visszatért híveinek gyülekezetébe, és újból elmondta nekik, mi a jó, mi a rossz, a Megnevezhetetlen törvénye szerint, életükben. Tette, amit korábban is tett, szégyenében megizmosodva.

 

(A hangfelvétel 2011 júniusában készült.)