Nem emlékszem, hogy mentünk át a hídon,
olyan sokszor mentünk már át a hídon,
ez nem számított eredetinek már,
csak egy valahányadik másolatnak,
át a hídon, vasárnap délután.
És máris a budai Dunakorzón
vonultunk, ismerős pár: te meg én,
otthon az ismétlések mezején,
alig néztünk egymásra, észre se
vettük, ahogy egyszerre lép a lábunk,
jobbra kopár gesztenyefákra látunk,
ilyenkor bal felől van a Duna.
Egyszer csak mint egy merész gondolat,
átsuhant kettőnk közt egy nagy fehér kutya.
Nagy, barna szemű, barna orrú, nagy,
lompos farkú, hullámos szőrű, nagy,
lassú futású, vékony horpaszú,
átfutott közöttünk hangtalanul,
csak akkor vettük észre, amikor
már előttünk járt, aztán visszafordult,
bevárt, igazodott a lépteinkhez,
nem törleszkedve, természetesen,
mint aki régről ismer, régről ismerem,
megörültem: valami jel nekem,
de te nem örültél úgy, gyanakodtál:
Mikor volt neked nagy fehér kutyád?
Sose volt neked nagy fehér kutyád!
Most biztosan nincs nagy fehér kutyád! −
De nem szóltál, csak néztük a kutyát.
Biztos elöl megy a gazdája, mondtam,
de az nem volt a gazdája neki,
hátrafordultunk, jött is valaki
vagy húsz méterre, közömbös alak,
egy kicsit lassítottunk, és a kutya is
lassított, felém fordította a fejét,
épp csak egy pillanatra, annyi se,
fölösleges volt várni, nem vitás,
fölösleges volt. – Ne menjünk tovább.
Megálltam elszívni egy cigarettát,
és a Duna felé fordultam, mint aki
most látja először, most látja csak,
a víz pedig olybá tűnt, mintha állna,
nem bontva zászlót, tippet sem kinálva,
hogy mi lesz eztán, hogy lesz ezután,
nem mozdult sehol semmi, elfogyott
a cigarettám is, csak ácsorogtunk
kétezerben, a nagy fehér kutya
nem messze tőlünk állt és várt, de szinte
ránk se nézett, csak úgy maga elé.
Ha bólintottam is, miféle tervre?
Tartotta közben a folyót a medre,
már nem is délután volt, koraeste
egy fára hirdetés volt kiszögezve,
na gyerünk, mondtam, gyerünk, mondtad akkor,
sietve átmentünk a túloldalra,
befordultunk az első keresztutcán,
még láttam, lassú tempóban megindult,
láttam, futott tovább a Dunakorzón
hangtalanul, nem lassítva le többé,
nagy fehér kutya, vékony horpaszú,
és mi a Ganz utcán, a Medve utcán,
és a Donáti utcán véges-végig,
fel a Halászbástyáig, s újra, ismét
tovább valahányadik másolatban
el a mindig délceg és mindig büszke
Szavojai Jenő lovas szobra előtt,
le a Várból, át a hídon, át Pestre,
a nagy fehér kutyát nem emlegetve,
mentünk, csak mentünk, csak mentünk.