A gyermekkor csontváza

Vettem neked egy aranygyűrűt. Egy halpikkelyes aranygyűrűt. A gyémántmorzsa,
mint megfagyott harmat a gyűrűkör-háton, mint tűhegyekből horgolt jégszikla-
csipke, lapos szikra-magasság, mintha egy gyöngy-gyík lapulna hasalva
a gyűrűtetőn dér-ruhában. Már harminc éve, hogy szeretlek, harminc éve vagy
üdvösségem. Kárhozat-nélküli angyal-láng-asszony. Harminc-éves voltál te akkor,
ötven-éves voltam én akkor. Most hatvan-éves vagy szerelmem, most nyolcvan-
éves vagyok éppen. Visz az autó gyermekkorodba, lányaid visznek gyermekkorod-
ba. Nevetgélnek és csodálkoznak, ámuldoznak, és hajnalt hoznak. Pedig az alkony
most jön éppen bíbor könnyben, fekete kevélyben, köd-álarcban és gyászruhában.
De hát mi meg nem öregedtünk, az öreg Idő vénült meg köröttünk. Az Idő
öregedett meg ebben a csoda-álom szerelemben. Fut az autó az egy-utca falun át,
jegenyék közt a csöndön át. Azt mondod: „tejért ide-jártam”. Azt mondod: „keny-
eret itt vettem a péknél”. Azt mondod: „ez volt a bolt, itt volt a hentes”. Azt mon-
dod: „itt játszottam ugrókötéllel, nagy sárga nap-csontváz karikával”. Azt mondod:
„ez a temető, a templom”. Azt mondod: „itt ült Frigyes a hajnal-fehérben, köd-
lovak húzta köd-hintón, zörgő látomás-szekéren és Tréznyik-néni vándor-pipacsként
lobogott át a réten, az égen. Fut az autó velünk a Múlt felé, fut az oliv-zöld
autó gyerekkorodba. Hiszen mi meg nem öregedtünk, az Idő öregedett meg köröt-
tünk és bennünk, mert harminc éves voltál, amikor megláttalak, én ötven éves
voltam éppen, most hatvan éves vagy, én nyolcvan múltam a nyáron és azóta is te
vagy angóra-nyúl bolyhú forróság-kazal tisztaságom, nyíl-irányom, és elmerültem
benned, mint gyerekkoromban a kákicsos, sásos, nádas fény-láz tóban, és meztelen
testedtől megforrósodott vacogó meztelen testem, két emlőd közé dugva fejemet,
legyőztem minden szenvedésem, és boldog szívütésed volt boldog, kemény,
győzelmes szívverésem és bizonyságom volt barna szeméremszőrzeted kristály-
könnyező bokra. Visz a könnyű autó, visz a kocsiúton, visz a sárban gyerekkorod-
ba. És nyugat felé feketén vár a bivaly-alkony: a véres-szemű este az égen, mint
fekete légy a gyűrött, ráncos, vérfodrú, sárga-zöld befőtt penészen, mint vak öreg
koldus a ház előtt a széken, fekete szemüvegben, mezítláb. De hát mi meg nem
öregedtünk: legfeljebb a csontunk, legfeljebb a testünk. Fut az autó az egy-utcán
végig és csak csönd-gyász, kürt-arany izzik, varjú-égbolt károgva feketéllik. Egy
asszony fát vág az utcaszéli árok sírdombján, fát fűrészel a fűrészbakon, kézi
fűrésszel, ahogy én szoktam még otthon, Bián gyermekkoromban, karjaiba veszi
a feketekérges, sárga törzs-ág rudakat, szétmetszett legyezős fekete ágat, mint halott
csecsemőt a fekete rojtkendős asszonyi bánat. Itt-ott egy ház, nem füstöl a kémény,
csak a görbe vörös gyökérpipa a téli szunnyadás foghíjas, nyálas szája szélén.
Nagyapád hol van, nagyanyád hol van, apád hol van, és anyád hol van? Földbe
temetve, elásva a Holdban, az éji ezüst angyal-szemgolyóban. Az utca-falu völgyét
zord körben, mintha önmagad látnád százezer foncsor-vak, hályogos,
cafat-bőrű, hólyagos öreg tükörben a dombokra terített rétek, mezők, kaszálók, zöld
törpe-bajszú bevetett földek, fekete lepedők, terítők, dunyhák, vánkosok, rongyok,
egymásba hullva, egymásba folyva, egymásba torlódva tél-várás halomban, millió
agancsú szarvascsorda-erdők árny-oszlopokkal, árnycsipke esernyőváz-halálgond-
jukkal összetorlódva, egymásba omolva és bomolva, a szemgolyó-nélküli vak
komorság vakon és süketen ácsorogva, mert nem lát az erdő, nincs milliárd szem-
golyója, nem kazetta-prizma félgömbhalmaz szemű fekete döglégy, ami majd zöld
lesz tavaszra, zöld döglégy, zengő, sziszegő, síró, nyafogó, dünnyögő rezgés-
mámor és törzs-túlvilág, zöld remegés-lobogás-reszketés-massza. S az utca-falú
végén, ahol a dombok szétnyílnak, összezárulva vastagodnak, mint szerelemre-
váró kövér asszonycombok: áll őseid kifosztott, megalázott, szégyenné-gyalázott
fekete háza, mint a gyermekkor csontváza. Mint egy feketére-fagyott öreg tűzliliom,
mint egy őskor-lávába fulladt és fagyott gigászi Masztodon, fekete mammut-
csontváz az ősidő szikla-zárban, mint egy gyász-tiszta menyasszony-csontváz
a kiégett-leégett királyi várpalotában. Csupa lom, kacat, parázstalan üszök, lécek,
rudak, oszlopok, rácsok, mint pokollá-fagyott pokol-lakói kiáltások, mint az
elvarázsolt átok. Mint az embernek sem kevés büntetés-szenvedés. S az udvaron
a kút, pont olyan, mint amilyen nálunk volt a faluban: sátortetős farács-házikó, rács-
léces, rombusz-sejtes kis faházikó a kútperemen, s a vasvödör a drótköteles fahen-
geren a zölden vedlő oszlopok között, a bűnbánat kútja, kocsikerékkel, amit majd
belep a téli hó, a tavaszi gyűlölet-robbanásfény. És nincsen remény. Csak kosz, pi-
szok, csönd, hódolattalan nehéz halál. Nem mindig jó, ha az ember hazatalál. S a kút
körül, a feketére zöldült rácsházikó mellett gaz, kóró, szamártövis, lila-fitymájú
bogáncsbokor. Csak a csönd, csak a csönd, csak a csönd. Csak a halál, csak a pokol.
S a kút alján már poshadt a víz, penész-rücskös bőre lüktetéstelen éj, mint
a gyomorfekély, már varangy sincs benne, bütykös és csomós kövér föltámadás-
várakozás. Csak a kút alja penész-fekélyen egy halott holló fekszik, mint nagycsőrű,
sárga-lábú Krisztus-tollkereszt. Mint szemfenéki látóbíboron a halálos bevérzés.
Zöldhályogos szemre az emberi látás-szemre, vakság-kegyelemre csipkebogáncs-
talpaival tapadt fekete légy a halott hályogos zöld szemére ragadva a koporsóban.
Semmi sincs jól, hogyha jól van! Vad kutyák hörögnek, csaholnak. Asszony!, men-
jünk haza otthonról, ha ez a ház elereszt. Mint tántorogva bukdácsoló kisgyermekét
az anyja. Az én inghátamra egy sárga facsipeszt csíptetett anyám: hadd higgyem,
hátamat fogja. Lesz-e még tavaszunk? Nem tudom. Csak, hogy nagyon szeretlek:
azt tudom. Lesz-e még holnapunk? Ne vess meg. Hisz nagyon szeretlek. Hadd
legyek hited foglya! Hadd legyek Benned, Érted, Általad. Áldalak. Mert boldog
vagyok, hogy ezt is megérted! És szívem, mint friss, illatos szénaboglya.
Megszólaló: 
Juhász Ferenc