Eugène Boudin, strandfestő

Nem sokat utazott.
Ott volt neki Trouville, a tengerpart Normandiában.
A strand. Ahol az emberek strandolni szoktak.
Boudin is kiment, kivitte az embereit a strandra.
De nem strandolni.
Kivitte őket föl-alá sétálni: Járkáljatok!
Nem törődött a homokkal. Hogy majd
homok megy a cipőjükbe, a ruhájukba.
Nem törődött a kifogásaikkal.
Két lépésnél nagyobb távolságot tartott; ilyen volt.
De mindig szép, elegáns ruhákat adott rájuk,
krinolin szoknyát, kalapot, pelerint, szalagokat.
A férfiaknak sétapálcát nyomott a kezébe,
az érzékeny bőrű nőknek napernyőt.
Rendszerint székeket is vitt ki a partra,
letette őket egy kupacba,
és leültette a fáradékonyakat.
Azok rögtön leültek, bámészkodni, beszélgetni.
Boudint nem érdekelte, miről beszélgetnek.
Nyilván érdektelen semmiségekről, gondolta,
és talán igaza volt. Úgy 1863-64-ben.
Egyszer két fekete ruhás kisasszony és egy fiatalember
leültek a homokba. Csak úgy.
Máskor a szél belekapott egy türkizkék kendőbe.
Vagy vihar jött, ólomszürke lett az ég.
A sétálások egyre ritkultak, rövidültek.
Boudin hagyta. Hagyta az egy helyben topogást.
Sőt, nagyon is megfelelt neki így.
Néha egy zászlóval vagy szalaggal jelezte a szelet.

65-ben is kivonultak bámulni a naplementét.
Ücsörögtek, ácsorogtak egy kupacban.
Nem történt semmi különös.
Várakoztak.
Boudin kicsi képeket festett (35x57cm, ilyesmik),
és a kép fele, kétharmada mindig ég volt.
Messze volt még a világháború.
Boudin küszködött, szeretett volna jobb képeket festeni.
Egy 1867-es képen délután ülnek kinn a tengerparton,
Trouville-ben, természetesen.
A csoda tudja miért, de valahogy szörnyen magányosak.
Mint akiket száműztek ide a partra, a szép ruhájukban.
Kijöttek ide, de innen aztán már nincs hova,
innen már sehova. És hamarosan beesteledik.
A száműzöttek pedig csak ücsörögnek, ácsorognak,
csöndesen, jól nevelten.
Még a kutya se ugat, csak néz.
És hiába, hogy egy csoportot alkotnak,
és hiába az álló nők,
aki itt csírázó terveket szimatol, az téved.
Aki azt hiszi, hogy majd megijednek, téved.
Majd felállnak, akik ülnek,
és leülnek, akik állnak; ez elképzelhető.
És nézik tovább a tengert, mint egy moziban a mozit.

Boudin szerette őket, biztos, a maga módján,
de Boudin elment,
elment az antwerpeni kikötőbe,
Brüsszelbe, Velencébe,
elment egy mezőt festeni tehenekkel,
a szomorú Dubois családot a teraszán,
elment Boudin, és ha visszajön is, 
csak egy piros napernyőért jön vissza,
amire egy sirály rápöttyintett egy E-t:
E. Boudin, strandfestő.
Boudin egyébként sohase festett sirályokat,
mindig csak az ő száműzött hölgyeit és urait,
ahogy ücsörögnek, ácsorognak, sétálnak,
vagy úgy tesznek, mint akik sétálni indulnak,
de ugyan hová is mehetnének? Hová?
Boudin viszont elment, és nem jön vissza,
nem jön vissza azért a piros napernyőért se,
ami inkább narancssárga és makulátlan,
nincs rajta egyetlen sirálypötty se.
És csak ücsörögnek és ácsorognak a Trouville-i strandon,
hamarosan beesteledik,
és megkapaszkodnak a kalapjukban,
nekivetik hátukat a széktámlának,
és néznek maguk elé rendületlenül
az anyák, a lányok, a testvérek, az unokatestvérek,
a férjek, a fiúk, az apák, a nagyapák.

Tulajdonképpen mivel érdemelték ki ezt a szerepet?
Mi volt a bűnük? Mert hogy semmi, az nem lehet,
azt még ők maguk se állítanák. De hogy mi?
Nézik a naplementét, és ha valakiben felmerülne,
hogy Boudin elfeledkezett róluk, hogy netalántán
magukra hagyta őket, és hogy meg kéne gondolni,
Boudin már meggondolta. Már megfestette az eget,
alatta a partot, a tengert, s a csoportot a parton.
És talán nem adott a kezükbe sétapálcát?
Talán nem adott a lábukra cipőt?
Nem, Boudint nem lehet hibáztatni.
A székek is stabilak.
Hát akkor jól van.
Valami értelme biztos van ennek.
Hát hogyne! Hát persze!
Valaki elmosolyodik. Valaki biccent.

Megszólaló: 
Kántor Péter