Bródy Sándor részletet olvas fel Ádám Anna című, torzóban maradt regényéből, a hangfelvétel szövege

(1913-ból származó lemezfelvétel)

Részlet Ádám Anna töredékes regényemből. Ezt a regényemet szeretem legjobban, de úgy látszik, nem fogom befejezni soha.
 
„Ádám Anna ilyen férfit nem látott soha még. Olyan volt mint egy nagy fiú. Az arca fehér és sima egészen. Szőke haja középütt kettéválasztva, de az alakja, mint egy óriásé, a szeme, mint egy banditáé. A férfiak, sőt az asszonyok is féltek tőle. – Nem gyön velem a nagyságos asszony egy kicsit kocsikázni? – kérdé szárazon. Nem, nagyságos úr – felelte az asszony nyugodtan. – Én az urának vagyok nagyságos úr, magának Lázár vagyok, ez a böcsületes nevem – mondá a férfi, majd hozzátette: ne egyedül jöjjön, jöjjön az urával.
 
Felültette az új párt a kis bricskára. Az írnok maga ajánlotta, hogy hátraül a kocsis mellé, de az másként nem is lehetett. Az asszony nyugtalankodva nézett hátra, de az ura széles, mosolygó ábrázata megnyugtatta. Vad vágtatással szelték keresztül-kasul a tanyákat, árkokon át, az őszi vetésen át, állatok, emberek menekültek előlük, a paripákról szakadt a tajték. – Fél-e? – kérdé az úr. – Nem. – Majd megmutatom én ezeknek a dögöknek, agyonhajtom őket. Nézze ez az ostorhegyes is folyton meg akar szökni, ez a természete. Majd megváltoztatom, vagy agyonlövöm. – Meg tudná tenni? – Meg én. Különben is gyűlölöm ezt a négy cifra, fekete lovat. Nem megy ki a fejemből, hogy ezeken visznek ki a tanyáról, a kastélyból, ha meghalok. – De az ember, mondják, tovább él mint a ló – szólt Ádám Anna, de sem ő, sem a férfi nem érzékenyedtek el. – Az a hitem, hogy én hamarosan bevégzem. Pedig kár, hogy itt hagyom ezt a sok szép fekete földet, ezeket a kövér állatokat.
 
Ahol jártak-keltek, minden az övé volt. Az őszi dér már elolvadt a földeken és a friss szántás fénylett a feketeségtől. Az őszi vetéstől még zöld színű volt az egész horizont. Ádám Annának úgy tetszett, hogy az egész világ egy Lázár-birtok. Az este a várfokot egészen elfödte, nem látta többé. És az ura a kocsis mellett még tódította, színezte a dolgot: – Ez is az úré, ez is a nagyságos úré! Messziről úgy festett, mintha bárányfölhők gomolyognának a földön. Közelérték. – Ez az én gulyám – mondá a Wágner, az írnok büszkén. Mindenfelé mind több és több állat eddegélte a dérszítta növényeket szenvedéllyel kapkodva, a juhok unottan, a sertések játékkal, majd mélán a ménes. – Tetszik magának, asszonyom, ez az élet? – kérdé az úr. – Nagyon, itt szeretnék élni mindég. – És hogy tetszik a házasélet? – Kell, hogy tessék, ha a lakásunk rendben lesz, a beteg öcsém is itt lesz. – Nem akar maga valamit kérni tőlem? – Nem. – Egy pár ló jó volna. Itt a tanyán anélkül élni nem lehet, mi, Wagner? – Az biz igaz, mögkérheted a nagyságos urat, hogy adjon.
Megszólaló: 
Bródy Sándor