2013 Június

Június

Mária-udvar

 

Márai gyakran ír kassai helyszínekről, melyek meghatározóak élete valamely szakaszában. A dóm mellett számos ilyen található írásaiban: egykori lakhelyei, gimnáziuma, temetők, kávéházak, az Európa szálló. Most ezek közül mutatunk be egyet, mely nem kevésbé fontos az előbb felsoroltaknál.

 

 

A Mária-udvar nem messze feküdt a Fő utcától, a város központjától és itt élt - a saját maga által nem ismert rokonsági fokú - Mari néni és a "lányok." Így ír az Egy polgár vallomásaiban e helyről és lakóiról:
A Má­ria-ud­var­ban asszony­re­gi­ment ural­ko­dott, és Ma­ri né­ni pa­ran­csolt. Szi­go­rú törzs­fő­nök volt Ma­ri né­ni, aki las­san ma­ga kö­ré gyűj­töt­te a csa­lád re­mény­te­len hajadonait, ma­gá­hoz vet­te el­vált le­á­nyát és uno­ká­ját, kö­ze­lé­be vet­te Gi­zel­lát és ké­sőbb Ber­tát is, aki pos­ta­mes­ter­nő volt Selyében, de las­san ha­ladt csak elő­re pá­lyá­ján, hat­van­éves ko­rá­ban még min­dig nem véglegesítették… Ma­ri né­ni kö­rül las­san össze­gyűlt a csa­lád női re­mény­te­len­sé­ge. Eb­ben a szi­go­rú mat­ri­ar­chá­tus­ban fér­fi nem bír­ta ki so­ká­ig: Ma­ri né­ni le­á­nyá­nak fér­je, a da­li­ás és macs­ka­ba­ju­szos Káz­mér bá­csi ha­ma­ro­san el­tá­vo­zott in­nen, s az­tán csak név­nap­okon járt el a Má­ria-ud­var­ba, ahol ür­mös­sel itat­ták, s fél tu­cat nő ol­vas­ta fe­jé­re bű­ne­it. So­ha nem tud­tam egé­szen pon­to­san, mi­lyen ro­kon­ság­fo­ko­zat fű­zött össze a Má­ria-ud­var asszo­nya­i­val.
E legendás kapcsolat mellett a gyermek- vagy inkább kamaszkor tiltott-titkolt játékai is itt zajlottak. A Kassai őrjáratban emlékezik meg minderről tényszerűen, a fikció nyelvén pedig A zendülők őrzi emlékeit e helyről. 
Egy kapu előtt megállok, roskatag, emeletes bérház évszázados fákkal teleültetett, ár­nyas udvarát látom. A fák, a töredezett vakolat, az udvarrészlet ismerőssége hosszan megállít.   Harminc éve nem jártam erre, most megismerem: ez volt a Mária-udvar. Itt játszottunk, ebben a kertben, melynek nyu­gati kapuja a folyóhoz vezetett, a bérház udvarán, ahol rokonok gyermekei éltek, az elmerült őskor­ban, vadóc és kalandos indián-életet. E préri-játékok a gyermekkor legszebb óráira emlékeztetnek. Ebben a kertben kezdődött számomra valami, já­ték, élmény, melynek igazi neve a kaland. A ház pincéje, lépcsőháza tele volt denevérekkel és pat­kányokkal. A folyó és a kert között játszottunk, min­dig ugyanazt a lihegő, nyers, vad játékot, a kaland játékait. Nyári délutánokon napszállatig játszottunk itt, s aztán játéktól és izgalomtól verejtékesen, át-hevülten, lobogó hajzattal, kerékpáron surrantunk haza, nesztelenül, magunk is afféle alkonyati dene­vérek, készen elviselni a késésért, az estébe és engedélytelen kimaradásba züllött kalandért az anyai pofonokat. A gyermekkor titkos kertje volt a Mária­-udvar, s harminc év, tehát az élet teljes távolságán át lépek most ez élmény varázskörébe, az udvar közepére, megállok egyik platán alatt, nézem a földszinti és emeleti lakásokat, s engedem, hogy megrohanjon a nyugtalan játékok emléke. Minden él és minden megmarad. Egy élményt keresek ma is, mint harminc év előtt. Talán addig él az ember, amíg ez az emlék és vágy eleven.
A Mária-udvar ma meglehetősen rossz állapotban van, nehéz elképzelni e romok láttná azokat az eseményeket, melyről az író megemlékezik.
(Ezúton is köszönetet mondunk Ján Gašparnak, aki értékes archívuma kincsei közül előásta e ritka képet.)