Omel kalapja
Párizs kertvárosában csend honolt. Az utcára leesett havat a házakból kiszűrődő karácsonyi fények festették színesre. Gyermekek boldog kacaja hallatszott néhány házból, a szél pedig messzire vitte hangjukat. Egy idős asszonyokból álló kórus kopogtatott a következő ház ajtaján, majd énekelni kezdtek. Az Anya mézeskaláccsal kínálta őket. Fiai pedig eközben már kiszaladtak a kertbe és építeni kezdtek egy hóembert. Idilli Szenteste, mint minden évben. Auróra magányosan állt az utca túloldalán. Apró testét egy hatalmas, lyukas férfi kabáttal takarta be.
Orrát megcsapta a mézeskalács édes illata. Még sosem kóstolta. Ő is szertett volna játszani a fiúkkal és hóembert építeni. Már a nevét is kitalálta. Omelnek nevezte el. Oda akart menni, de nagyon félt, hogy el fogják küldeni. Hiába gyermek, az emberek előítéletesek. Bármerre megy, megbélyegzik vagy lenézik. Biztos nem engednék meg, hogy játsszon a többi gyerekkel. Így leginkább egyedül van, és járja az utcákat. Megszokta már. A szülei négy napja nem tértek vissza a metróvonalakhoz. De ez sem volt újdonság.
Azonban hiába volt mindig egyedül, ahogy ezt a szívmelengető karácsonyi jelenetet nézte kívülállóként, egyre rosszabbul érezte magát. Szemei megteltek könnyel, de próbálta visszatartani a sírást.
A kisfiúk eközben lelkesen mutatták édesanyjuknak a hóembert, amit készítettek. Az anya büszkén mosolyogva ölelte át fiait.
Auróra már nem sírt, csak kifejezéstelen arccal meredte maga elé. Hiányzott az anyukája. Az anyukája, akit elképzelt magának. Aki épít vele hóembert, aki énekel neki, és aki egy fárasztó nap után szorosan átöleli. Hiába kérte ezt minden karácsonyra, nem teljesült.
A hatalmas kabátot összehúzta magán, majd a járda szélére ülve hógolyókat kezdett gyúrni.
Az asszonykórus tagjai összesúgtak egymás között, amikor elhaladtak a kislány mellett, de csak lesajnáló pillantásokat vetettek rá. A fiúkat már behívták a házba, mert ajándékosztás volt. Auróra megragadva az alkalmat, hogy senki nincs a környéken gyorsan a kerítéshez szaladt, hogy közelebbről is megnézhesse a hóembert. Odaérve látta meg, hogy tökéletes, csak az arca szomorú. Arra gondolt, hátha egy karácsonyi ajándéktól boldogabb lenne Omel.
Rohanni kezdett Párizs belvárosa felé. A kávézóba tartott ahonnan az újságokat, és könyveket szokta lopni. Már tudta, hogy mit fog tenni. Dideregve lépett az épületbe, ahol terjengett az édes, forró italok illata. Szenteste lévén kevesen voltak. Néhány idősebb úr, és egy nagyobb baráti társaság volt csak ott. Auróra a fal mellett osonva, a ruhafogashoz szaladt. A fogas fölé tornyosult, apró volt hozzá képest. Egy ruhadarabot akart vinni a hóembernek, nem szerette volna, hogy fázzon. Meglátott egy bordó, kötött sálat a fogas tetején, de hiába ugrált nem érte el. Megkerülte a fogast, így teljes takarásban volt a vendégek elől.
A kabátok között turkált, amikor is az ablakpárkányon észrevett egy kalapot. Ez volt amit keresett. - Tökéletes lesz Omelnek- gondolta.
Magabiztosan, hatalmas mosollyal az arcán indult ki a kávéházból, ám annyira magával ragadta az öröm, hogy nem a fal mellett haladt, így hírtelen az asztalok között találta magát.
Érezte a vendégek érdeklődő pillantásait. A szakadt kabát, és melegítőnadrág nem keltett túl jó benyomást. A kislány megszeppenve ment tovább az ajtó felé, de egy fiatal férfi rákiáltott:
- Hé! Az ott az én kalapom nálad? Azonnal add vissza!
- Nem lehet. Omelnek kell. Meg fog fázni!
- Nem érdekel ha Omel megfázik! Azt sem tudom, hogy ki az. A kalapom engem tart melegen. Na, gyerünk! Add ide te szaros kis tolvaj!
- Nem adom! Ez a karácsonyi ajándéka, amit tőlem fog kapni!
- Utoljára mondom el! Vagy ideadod a kalapomat vagy hívom a rendőröket. Nincs jogod elvenni, ami a másé!
- De neki is kell kalap. Most szomorú és csupasz a feje is.
- Jó. Ha te nem jössz ide, én megyek oda. Játszunk így, de én szóltam.
A férfi felállt, és megindult Auróra felé. A kislány rohanni kezdett. Becsapta maga után az ajtót és a hóesésben most az életéért futott.
A felbőszült férfi az utcára ért és a lány után eredt. Barátai próbálták visszafogni, és nyugtatgatták, hogy ez csak egy kalap, hagyja futni a lányt.
Nehéz volt lenyugtatni, mert továbbra is csak kiabált Auróra után, aki addigra már az utca végén járt, de tisztán hallotta a férfi azon mondatát, hogy:
- Remélem halálra fagysz, te hajléktalan ördögfajzat!
A kislány sírva rohant tovább, a házig meg sem állt. Odaérve azt látta, hogy a hóembernek hűlt helye. A fiúk lerombolták. Csak egy nagyobb hókupac jelezte Omel egykori helyét.