PIM Karácsony 2018

Kedves Egybegyűltek,

rendhagyó adventi városnéző sétára hívom önöket Budapestre. Rendhagyó lesz, mert nem megyünk majd be templomokba, nem fogunk végigsétálni forraltbor-szagú adventi vásárokon, és nem iszunk forralt bort másutt, valami szolidabb árú, de azért hangulatos kávézóban. Három helyszínünk lesz összesen, vagy ha máshogy számolunk, akkor öt: mert itt fogjuk befejezni pár perc múlva, ahol vagyunk, a Károlyi-palotában, ahonnan most képzeletben útra kelünk. Kérem, jöjjenek velem.

Első helyszínünk egy újlipótvárosi Roni ABC. Nem megyünk be, megállunk a bejárat előtt, és benézünk. Egy munkavállaló térdel a ropispult előtt: egy nő átizzadt zöld pólóban, és éppen újraárazza a ropiszacskókat. Annyit feltétlenül kell tudnunk róla, hogy ha bemennénk a boltba, felugrana, és a pénztár mögé rohanna, mert egyszemélyben ő a kasszás is. Nem csoda, hogy most, amikor észrevesz minket, fáradt mosollyal néz ki ránk. Ezt a fáradt mosolyt jegyezzük meg, mert fontos. És most azt figyeljük meg, hogy mi van a hajában. Igen, egy piros műanyag pánt. Erre erősítve pedig két piros szarvacska látható, szintén műanyagból. Mindkét szarvacska háromágú, és a végük nem hegyes, hanem olyan bumzli. Rénszarvasagancsot imitálnak.

A piros rénszarvasagancs jelkép: a Télapóé, aki sokak (olykor tán mi magunk) szerint is a Lappföldről jön el hozzánk rénszarvasok által húzott szánon, piros ruhában. A Télapó is jelkép: egyfajta leegyszerűsítése a virgáccsal és krampusszal érkező keresztény Mikulásnak, vagy ha tetszik, multikulturális és szovjet lebutítása - ahogy maga a Mikulás, ez az öreg, fehér szakállú bácsi is egy a 3-4. században élt kisázsiai püspökre, a később szentté avatott Miklósra emlékeztethet minket. Szent Miklós napja, december 6. viszont beleesik a Karácsonyt, Jézus Krisztus születését megelőző négyhetes ünnepváró időszakba, vagyis az Adventbe, a piros szarvacskák tehát Jézus Krisztust is megidézik nekünk. Azt a Jézus Krisztust, aki a szeretetet hirdette meg a legfontosabb erényként, vagy legalábbis a szeretetre való törekvést. Nem véletlen, hogy a Karácsonyt a szeretet ünnepének is szoktuk nevezni. A szeretetnek, vagy legalábbis a szeretetre való törekvésnek a kézzelfogható jelképe pedig nem más, mint az ajándék. Nem véletlen, hogy az advent időszaka sok-sok embernek (olykor tán nekünk magunknak is) csak az ajándékok utáni fejvesztett rohangálást juttatja eszébe. Gondot és semmi mást.

De nézzünk csak rá még egyszer a két kis piros bumzli szarvra! Ezek nemcsak a világnézetileg semleges, marketing alapú, keresztény, pogány, üzleti és egyéb szimbólumokat, Jézust, Mikulást, Télapót, Adventet, rénszarvast meg a Coca-Colát összekutyuló infantilis, elbutító fogyasztói tébolyt jelentik, hanem – mindezek mellett és ellenére – ajándékok is. Mi kaptuk őket a Roni ABC agyondolgoztatott eladónőjétől: az a mosoly az ajándék, amit a mi arcunkra csalnak a szarvacskák. Mosolyogjunk hát rajtuk, mosolyogjunk csak bátran. Az eladónő is mosolyog, ha fáradtan is. Azonosul a céggel, melynek zöld trikóját viseli, de azonosul az adventtel is. Fáradt mosolya pedig azt jelzi, hogy minden gondja ellenére önmagával is azonosnak érzi magát. Hisz a hagyományban, véleménye van a dolgokról, és veszi a bátorságot elfáradni.  

Intsünk neki búcsút, és sétáljunk tovább. A Parlamenthez érkeztünk. Az állam is hisz a hagyományban. Ennek jeleként egy Betlehemet tett ki a tér szélére. Álljunk meg előtte. Ettől a Betlehemtől, mint láthatjuk, elválaszt minket egy vaslánc, amit alacsony öntöttvas oszlopok tartanak. Jelkép ez a lánc is: Jézust, az emberek megváltóját zárja el az emberektől (kivéve a Parlament fegyveres őreit, akik a láncon belül cirkálnak). Valószínű, hogy a vaslánc elhelyezői azt nem gondolták át, hogy láncuk szimbólumként is működik, inkább csak az a praktikus cél mozgathatta őket, hogy a Betlehemet ne lopják el az emberek. A vaslánc fölött kis tábla: „ÁTLÉPNI TILOS!”. Alatta ugyanez angolul is: „NO TRESPASSING!”. És hogy semmi félreértés ne legyen, a felirat fölött egy vörössel áthúzott fekete piktogram is látható: egy férfi, aki éppen átlép valamit. De a tiltás talán a nőkre is vonatkozik.  

Előttünk tehát lánc és tiltótábla, de azon túl ott láthatjuk Jézus születésének helyét, az istállót. Az állami Betlehem egyszerű, de míves, nem túl nagy, nem túl kicsi. Sufniméretű építmény. Az oldalfalai talán műanyagból készültek, de a tetőszerkezete fából. Padlóját szalma borítja. A háttérben baloldalt ott áll a három napkeleti király, jobboldalt pedig egy pásztor, a vállán barival. Még két másik bari is van a jászol közelében. Nem hiányzik a jászol mellől a szamár és a tehén sem. A jászol egyik oldalán kis, glóriás angyal térdel, a másikon József áll, a kezében lámpa. Mária pedig éppen velünk szemben térdel összetett kézzel. A jászlat nézi maga előtt. Gyermekének a bölcsőjét. A bölcső üres. Az állam Betleheméből hiányzik a Kisded.

2018-at írunk. Ez egy ilyen év volt.

Arra kérem önöket, hogy jöjjenek velem. Menjünk innen. Megmutatom inkább a dédszüleim karácsonyát. A Tabánba érkeztünk. A fák között egy kőkereszt áll a megfeszített Jézussal. Innen indulunk el a Magyar Távirati Iroda naphegyi tornyának irányába. Átvágunk a nemlétező Kereszt téren, közben nyolcvan-száz lépést teszünk a fűben, gondosan ügyelve arra, hogy minden lépésünkkel nagyjából másfél évet menjünk vissza az időben. Ha ügyesek voltunk, akkor már meg is érkeztünk a Kereszt tér 7. számú ház nagyszobájába 1895 december 24-én este. Minden elő van már készítve a karácsonyi vacsorára. A faragott lábú hosszú asztal kinyitva és ünnepre terítve. A hófehér abroszon tizenegy felnőtt-teríték a dédapámnak, a dédanyámnak, a nyolc gyereküknek, és egy teríték annak az idegennek, aki esetleg bekopogtat karácsony éjjelén. Öt gyerek-teríték is van: a székekre párnák vannak pakolva, hogy az unokák majd elérjék az asztalt. A féléves Mariska és az egy hónapos Kató (a nagyanyám) ölben fognak részt venni a vacsorán. De egyelőre csak a nyolc felnőtt és a dédapám ül az asztalnál, mert a dédanya az unokákat dirigálja a konyhában. Figyeljünk csak: már jön is a kétéves Károly. 1893 szeptember ötödikén született, vagyis négy teljes nappal fiatalabb Teréznél. Ő a legkisebb járni tudó gyerek a családban, ezért ő hozhatja be a tálat, amin egy cserépben a december 13-án, Luca napján elvetett búza van. A cserép közepében gyertya. A búzaszálak magasságából mindenki láthatja, hogy milyen lesz a jövő évi termés. Károly a nagymama hathatós segítségével leteszi a tálat (vagy inkább fel?) az oltárra. Mert az asztal most oltár! Teréz a Borbála-ágat hozza be, István a szilvóriumot és egy talpas üvegpohárkát, Anna pedig egy kis tálkában mézet. És végül a négyéves Joli egy tálcán hozza büszkén az Almát. Ez nem akármilyen alma: maga a nagymama ment érte a piacra, és addig járta a kofákat, amíg rátalált a legeslegszebb, legépebb almára, és ezt az egyet – ezt az egyetlen egyet - megvette. 

Kint a konyhában vár a vacsora. A vigília böjtje miatt zsiradékmentes. A menü aszaltszilvából készült cibereleves lesz, aztán mákosguba, majd egyben sütött ráchal a gerince mentén bevagdalva, vöröshagyma- és krumplikarikákkal.  

De van még a konyhánál is izgalmasabb hely a házban, legalábbis a gyerekeknek. Az egyik szobából a felnőttek ma minden bútort kihordtak. Ez a szoba most üres, és vastagon fel van hintve friss szénával, emlékeztetve a legelső karácsonyra. Ha majd megérkezik a Jézuska, a gyerekeknek a szénában kell megkeresniük az ajándékokat. Ott játszhatnak is, és a végén el is alhatnak a szénában, ott tölthetik az egész éjszakát.

De most még szertartás következik. A dédapám és dédanyám megállnak egymás mellett. A családfő megszegi az almát. Kettévágja. A felét odaadja a feleségének, majd mind a ketten annyi szeletet vágnak belőle, ahányan az asztalnál ülnek. Minden szeletet bemártanak a mézbe. Először a családfő ad egy szeletet a feleségének, aztán fordítva. Aztán a legidősebb gyerekek kapnak a mézes almából, majd sorra mindenki. Közben a dédszüleim ilyen vagy ehhez hasonló szavakat mondanak: ha az életben bármikor bajba kerültök, gondoljatok azokra, akikkel együtt ettétek a karácsonyi almát. És segítséget fogtok kapni egymástól.

Az alma elfogyasztása után a családfő majd a törkölyt veszi elő, és a kis vastag talpú pohárkában mézzel összekeveri. Ebből mindenki kap egy csöppet, aki az asztalnál ül. Még a gyerekek is. A pohárka körbejár. Aztán megvacsoráznak. Utána az edényeket összerakják, félreteszik, nem mosogatnak. Semmi munka nem lesz ma éjjel. Az asztalterítőt a négy sarkánál összefogják. Egy morzsának sem szabad elvesznie. A morzsákat az állatok elé szórják, hogy ők is részesüljenek a karácsonyi vacsorából. Visszaterítik az asztalt. Aztán majd beszélgetnek, kártyáznak diószemekbe. Így várják Jézus érkezését.    

Ilyen volt egy karácsonyeste százhúsz éve a ma már nem létező Tabánban. Legalábbis így mesélte nekem a nagynéném, akinek szintén így mesélték. A gyereksírást, a családi feszültségeket, nem mesélték hozzá. Nem adták tovább. Talán soha nem zajlott le hibátlanul a karácsonyeste. És az sem biztos, hogy akik együtt ették a karácsonyi almát, utána mindig számíthattak egymásra.

De ideális esetben igen.

És most hagyjuk ünnepelni a dédszüleiméket, mi pedig térjünk vissza a Károlyi Palotába és 2018-ba. Hogy ideális esetet kívánhassak a Petőfi Irodalmi Múzeumnak.

Kedves PIM-esek! Itt dolgozók és itt már nem dolgozók egyaránt! Szeretném megköszönni nektek, hogy sokszor veletek lehettem idén is.

Azt kívánom nektek, hogy továbbra is legyetek egy olyan nagycsalád, amilyennek én, aki csak ünnepi alkalmakkor találkozom veletek, kívülről látlak titeket.

Békés, boldog karácsonyt kívánok nektek, és egy tiszta, szép, világos és átlátható 2019-et, hogy ugyanazzal a fantasztikus lelkesedéssel, szakértelemmel és szeretettel dolgozhassatok a régi, a kortárs és a leendő magyar irodalomért, mint eddig!   

És – legalábbis képzeletben - karácsonyi almát eszem veletek.   

 

Kemény István