Húszéves a DIA

Újabb tagokkal bővült a digitális könyvtár

DIA 20

A DIA szeptember 17-i Tagválasztó Gyűlése három fordulóban, nagy többséggel Lengyel Péter Kossuth-díjas prózaírót választotta meg a testület új tagjának. A PIM főigazgatójának javaslatára a dia.hu adatbázisa két új posztumusz tag: Hajnóczy Péter prózaíró és Vasadi Péter író, költő életművével bővül.

A Tagválasztást követő ünnepi esten Szakonyi Károly olvasta fel az alkalomra írott köszöntőjét, amit az alábbiakban teljes terjedelmében közzéteszünk.

Szakonyi Károly: A DIA húszéves

Tisztelt Hallgatóim, Barátaim,

Prőhle főigazgató úr azzal a kéréssel tisztelt meg, hogy emlékezzem és emlékeztessek a DIA elmúlt húsz esztendejére. A kérés különösen azért is megtisztelő, mert feltételezi rólam, hogy még jó a memóriám. Hellyel-közzel valóban jó, de azért nem biztos, hogy mindenben pontos. Arra a júniusi délelőttre mindenképpen emlékszem, amikor 1998-ban jó néhányan, meghívottak itt voltunk a Petőfi Irodalmi Múzeum termében, és megtudtuk, hogy harminckilencen „halhatatlanok lettünk”. Ugyanis így nevezték el a Nemzeti Kulturális Alapnál és a Művelődési Minisztériumban Török András, illetve Magyar Bálint, az ötlet gazdái, azt az irodalmi akadémiát, ami az új technikai készségek adta lehetőségek révén írói életművek digitalizálására alakulna (és azon a napon alakult is!), hogy ezzel egyrészt az alkotóknak a jogdíjak folyamatos kifizetésével további munkálkodásukhoz lehetőséget nyújtsanak, másrészt a nagyközönség számára az interneten a művekhez itthon és a világhálón hozzáférhetőséget biztosítsanak. És hogy erre keretet (létszámkeretet) szabhassanak, úgy döntöttek, hogy azok az élő alkotók legyenek az alapítók, akik addig az esztendőig Kossuth-díjat, illetve Babérkoszorút kaptak. Bölcs döntés volt, mert így nem kellett latolgatni, szellemi vagy egyéb hovatartozás szerint válogatni, vagyis igazságtalanul ítélni, hiszen az említett díjak a műveket minősítették, márpedig a DIA – ahogy nemsokára aztán, elhagyva a fellengzős jelzőt, elnevezték – a minőséget tekinti egyetlen szempontnak. Ma is. A magas kitüntetés csak a kezdethez adott alapítási támpontot, mert a továbbiakban, az évenkénti új tagok megválasztásánál már nem kritérium. Harminckilenc fő volt az alapító tagság, ami egy híján mindmáig a létszám felső határa.

Igen, emlékszem arra a délelőttre, emlékszem az alapító tagokra, akik közül már csak kevesen vannak köztünk. Arra már nem tenném le az esküt, hogy mindenki személyesen jelen volt-e, de hadd emlékezzem most azokra, akik már valóban halhatatlanok. A csobánkai magányából Sánta Ferencre; az Erdélyt Benedek Elekkel együtt Budára varázsoló Kányádi Sándorra; a szertelen indulatú és empátiájú költőre és barátra, Gyurkovics Tiborra; Lázár Ervinre, akitől mesefigurái mély bölcsességet örököltek; Józsefváros örök szerelmesére, Fejes Endrére; az örök pedagógus Jókai Annára; a magányos Gyurkó Lászlóra; a cigarettafüstbe burkolódzó Petri Györgyre; a Pozsonyból mindig közénk érkező Dobos Lászlóra; honi és határon túli gondjaiból olykor megpihenő Csoóri Sándorra; a betegség mártíromságát hősként viselő Orbán Ottóra; az örök nő Szabó Magdára; az absztrakció zsenijére, Határ Győzőre; a szép, mert igaz szavú Sütő Andrásra; az alanyból és állítmányból kápráztató szöveget szövő Esterházy Péterre; a legendás életű Faludy Györgyre; a szerény Kertész Imrére; a sci-fi mesterére, Kuczka Péterre; a lateiner költőre, aki mindig faszipkából szívta a cigarettáját, Lakatos Istvánra; a Gilgames kiváló fordítójára, Rákos Sándorra; a kaposvári dzsentroid költőre, Takáts Gyulára; a par excellence drámaíró Hubay Miklósra; a Nyugat költői közül még velünk volt charmeur Somlyó Györgyre; Kolozsvár költőjére, Lászlóffy Alira; a próza kényes mesterére, Mészöly Miklósra; a nemrég még köztünk volt költőfejedelemre, Juhász Ferencre…

Úgy emlékszem, eleinte mindig itt volt velünk a bájos mosolyú dr. Tószegi Zsuzsa, ha jól mondom, ő lett a program felelőse, Magos György pedig főigazgató-helyettesi minőségben vezette itt, a PIM-ben a munkálatokat. Mindegyikünk választott szakértőt könyveink, szövegeink gondozójának, én Farkas Lászlót, aki 1961 óta, az Új Írás első számától kezdve szerkesztőm volt és maradt is, ők aztán Radics Péter és munkatársai keze alá dolgoztak, megírták az életrajzokat, összegyűjtötték a dokumentációkat, fotókat.

Évente egyszer – mint ma is – találkozunk, hogy megválasszuk titkos szavazással az új tagot élő kortársaink közül, és a posztumusz tagot az elhunyt jelesek közül. Tény, hogy sokféle gondolkodásúak, elkötelezettségűek vagyunk, de ezt itt soha, senki sem érezteti. Aligha lehet még egy ilyen társaság, ahol a különbözőségeket feloldja az egymás és a művek iránti tisztelet. Mindenki mást tud, másban ért el eredményt, de amit elért, amit létrehozott, az egyaránt a magyar irodalom része. Van ebben valami családiasság, de baráti érzület mindenképpen, kialakultak ugyan találkozóinkon az asztaltársaságok, de mégsem szomszédvárak, és egyáltalán nem szekértáborok. Akárkinek vagy akárkiknek a jelöltje kerül is be új tagnak, taps köszönti, még ha sajnáljuk is, hogy nem a magunk javaslata érvényesült. Ez mindenképpen a DIA és vele együtt a PIM szellemiségének is köszönhető. Itt nincsenek harcok. Itt az értékek érvényesülnek.

Találkozásaink alkalmával jólesik látni Gergely Ágnes kedves mosolyát, jó megkérdezni Bodor Ádámtól, írt-e újabb, lebilincselő történetet az ő különös vidékéről, irigykedve megkérdezni Spirót, mikor lesz a következő színházi bemutatója, Darvasi Lászlót megpillantva arra gondolni, hogy a novella ma is virágzik, szót váltani Konrád Gyurival, odatelepedni néhány szóra az egyedül üldögélő Moldova Gyurihoz, akiről a számos művét megelőző Mandarinja jut mindig eszembe, a híres vagány, amivel betört annak idején az irodalomba, tisztelettel köszönteni Lator Lászlót, látni a régieket, akik még megvagyunk, és örülni az újaknak.

A DIA – erről sokat tud mondani Radics Péter – úgy tudom, népszerű, sokan használják, s ma már akár az okostelefonokon is olvashatók a művek. Ha így haladunk, a karóráinkon is feltűnhetnek versek, novellák… (A japánok biztosan megcsinálják.) Őszintén szólva, magam is sokat böngészem, ki-kinyitom valamelyik írónál, beütöm Kassákot, Krasznahorkait, az újabb tagokat, és belefeledkezem. Nem olyan, mint a könyv, nincs nyomdaszaga, de ott van egy gazdag könyvtár…

Köszönöm mindannyiunk nevében a DIA munkatársainak a fáradozást, amivel ezt a könyvtárt életben tartják, gondozzák és örökösen bővítgetik.

2018. szeptember 17.

 

A DIA tagság a közgyűlés után

Fotó: Gál Csaba | PIM