Búcsú Wernitzer Juliannától

"Dadog az ember, próbál beszélni, pedig azért van itt, mert nincsen kihez beszélnie. Nincsen kihez beszélnie, mert meghalt, és mit lehet mondani róla tulajdonképpen a háta mögött? És nincsen kihez beszélnie, mert hagyta, hogy meghaljon, ha nem is fiatalon, de semmiképp nem akkor, amikor egy embernek meg kell halnia. Emiatt is dadog, nem is tudja, kinek áll a színe előtt.

Beszél az egyik háta mögött és áll a másik színe előtt, és nem tudja, sem ha beszél, sem ha hallgat, miért, mikor, hogyan kellene szavakba csomagolni a gyászt: a dühöt, a rémületet, a bánatot.

Mit lehet mondani a barátunkról, aki meghalt? Hogy akkor is itt van, ha pont azért jöttünk, mert ő nincsen itt? Hogy mi jut először eszembe, ha rá gondolok?  Csupa jelentéktelen apróság, szinte hülyeség, ha lehetne most ilyet mondani. Egyszer késő este valami kiállításon dolgoztunk, amikor kiszaladt a közértbe néhány szendvicsért, és azt mondta, azért különösen finomak, mert erős paprika is van bennük. Ettől persze kiderült, hogy beleevett. Vagy amikor a kisebbik lányom bepakolt a játékbőröndjébe minden fontosat, babát, matchboxot, műanyag konyhakészletet, ha látogatóba megyünk a Wernitzer Juliékhoz, akkor ő ott is alszik. Egyébként akkor látta másodszor.

Mit lehet mondani egy halottról, aki a barátunk volt? Ha a barátunk volt, akkor nem volt a barátunk, hanem most is az. És nem Wernitzer Juliannának hívták, hanem Wernitzer Juli a neve, folyamatos jelenben.

Amikor először találkoztunk, bejött a szobámba és elmondta, miért baromság az, amin dolgozom. Éppen almát ettem, ez megnehezítette a kimerítő választ, csámcsogva bólogattam, nem kerültünk közel egymáshoz. Aztán egy év múlva - és több, mint tizenöt éve ennek az évnek – mégis elkezdtünk beszélgetni. Illetve nevetgélni, aztán röhögni. Mert Juliról még az jut az eszembe, hogy nagyon határozottan adott a jókedvének hangot. Röhögött, na.

Akkor persze nem, amikor elmondta, hogy beteg lett. A metamorfózisokról csináltunk kiállítást, halkan beszélt és komolyan, harag és önsajnálat nélkül. Néztük egymást zavartan, akik ott voltunk a szobájában, én konkrétan a Kemény Gyulát, mert ő mindig olyan nyugodtnak tűnt, és ő állt ott a hatalmas papír mellett, amire felrajzoltuk a rengeteg átváltozást, állatból embert, emberből állatot, élettelenből élőt, élőből élettelent. Csak álltunk és nem tudtunk mit mondani. Egy irodalmi múzeumban is elfogyhatnak a szavak.

Ám nem lehet hallgatni sem sokáig, mert a mondatok szülik a reményeket, és az tud beszélni, aki reménykedni tud és viszont. Éveken át el tudtuk mondani, hogy elmúlik a baj, Juli nyerni fog. Hogy nem adta fel, van miért küzd küzdenie, van kiért élnie. És nyerésre is állt. Amikor meg nem, akkor körülírtunk bizonyos szavakat – a rák volt ez a szó, meg persze a halál -, vagy azért, mert féltünk tőlük, vagy azért, mert bíztunk benne, hogy Julival kapcsolatban ezek már semmit nem jelentenek. És valóban mondhattuk, hogy Juli meggyógyult. Dolgozott, vívott, borásznak állt. És talán halkabban, de nevetett megint. Úgy élt újra, ahogy akart.

Illetve néha igen, néha nem. Egy délután telefonált, a péknél nem vettem fel, a buszról visszahívtam, a Keleti és az Astoria között alig hallottam valamit. A hangja gyenge volt, nem tudta milyen nap van, reggel vagy este. És azt mondta, egyre jobban irigykedik azokra, akik úgy élnek, ahogy ő is élt korábban, és ezt az irigységet gyűlöli igazán. Hogy olyan lett, ha pillanatokra is, amilyen nem volt soha. Hogy megváltozott. Közben mégsem változott meg, mert zavarta ez a beteg irigység.

Megváltozott vagy ugyanaz maradt? Lehet, hogy az élet az igazi metamorfózis: felnövés, házasság, gyerekek, válás, házasság, a gyerekeknek lesz gyereke, az unoka is itt van. Csak a kizökkent időben tűnik gyorsnak a változás. Hogy egy vidám, nevető, életerős, mindig újrakezdeni kész embernek hirtelen küzdenie kell azért, hogy az lehessen, aki addig volt.

Azt tudjuk, hogy a küzdelem miatt boldognak kell elképzelünk Sziszüphoszt, azt viszont nem, hogy a küzdelme miatt boldognak kell –e elképzelnünk Wernitzer Julit. És mi ma itt biztosan nem vagyunk boldogok. Illetve azok vagyunk, mert élt, és nem vagyunk azok, mert meghalt. A boldogság és a képtelenség ugyanegy földnek a két gyermeke. Elválaszthatatlanok.

De most nem vigasztal se szó, se könyv. Sem idézet, sem idézetvilág. Hiába tudjuk, mi a jól látható különbség Wernitzer Juli és az Isten közt: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben a Wernitzer Juli is mindenütt ott van, csak itt nincs.

A mélyén vagyunk most ennek a nincsnek, erős paprikás zsömlével, játékbőrönddel, elhalkuló nevetésekkel együtt. Julira gondolva ki –ki megtöltheti ezt a nincset a maga emlékeivel, és akkor ez a nincs megtelik, kiterjed a térben, olyan lesz mondjuk, mint egy fénykép, ami nincs és mégis van. Fekete – fehérnek képzelem, mosolygó nő, feje felett virágzó gyümölcsfa, ha valóban létezne, akkor Balatonhenyén készült volna a kép, de ha jobban megnézzük, itt van bennünk, mindenkiben külön – külön. Ha ránézünk erre a képre, ami persze nincs, akkor ő lesz rajta, Wernitzer Juli, aki mégis van."

Horváth Csaba

Elhangzott 2017.03.08-án, Wernitzer Juli búcsúztatóján, a budapesti Szent József templomban

 

 

Múlik az a rohadt idő*

 

Wernitzer Júlia 1959-ben született Szolnokon. Az ELTE magyar, népművelés és esztétika szakán szerzett diplomát 1984-ben. Hazai és nemzetközi karrierje párhuzamosan épült publikációs, irodalomszervezői és oktatási tevékenységek révén, s mindhárom területen a közvetítést tartotta legfőbb feladatának, melyhez alkatánál fogva erős affinitása volt. 1984-től a bécsi Literaturhaus munkatársa, 1990 és 1997 között ezen belül a Kelet-Európai Dokumentációs Részleg vezetője volt. 1998-tól csatlakozott a Petőfi Irodalmi Múzeum csapatához. Kezdetben a Kortárs Irodalmi Központ, majd az Irodalmi Adattár tudományos főmunkatársaként, 2006-tól az intézmény főigazgató-helyetteseként dolgozott. Sokat tett a magyar költészet és irodalom külföldön való megismertetéséért, elismertetéséért. Neki köszönhetően a lyrikline.org nemzetközi költészeti portálon  a kezdetektől szerepelnek magyar szerzők művei, és azok műfordításai, 2002-ben pedig megindította a lap testvéroldalát, a Pimmédiát, mely multimediális felületen  tett hozzáférhetővé kortárs magyar szerzők életéhez és munkásságához kapcsolódó tartalmakat. Kisebb megszakításokkal jelen volt a felsőoktatásban: 1987 és 1990 között a Bécsi Egyetem Finnugor Intézetének, 1992-től  Fordító- és Tolmácsintézetének magyar irodalmi lektora. Meghívott előadóként oktatott az ELTE Esztétika Tanszékén (1995/96-os, valamint 2004/2005-ös tanév) és a Miskolci Egyetem Német Irodalom Tanszékén (2001/2002). Irodalomtörténészi és kritikusi érdeklődésének középpontjában mindvégig a kortárs irodalmi folyamatok álltak: neki köszönhető az egyik első nagyobb lélegzetű értelmező munka Esterházy Péter írásművészetéről (Idézetvilág, avagy Esterházy Péter, a Don Quijote szerzője), mellyel 1991-ben PhD-fokozatot szerzett a Bécsi Egyetemen, s amelyet később a kortárs magyar próza intertextualitás-fókuszú vizsgálatának irányába bővített ki (Dynamische Orte der Intertextualität in der ungarischen Gegenwartsprosa, Frankfurt, Peter Lang Verlag, 2003). Rendszeresen közölt kritikáiban foglalkozott Balassa Péter, Eörsi István, Földényi F. László, Kertész Imre, Konrád György, Nádas Péter, Pályi András, Parti Nagy Lajos, Sándor Iván, Tar Sándor munkásságával, s kiállítás-szervezői tevékenységében is ez az irányultság határozta meg témaválasztásait, társkurátori szerepét. (Szindbádtól Jolánig. Álnév és szerep az irodalomban, 2006; Minden megvan. Ottlik Géza emlékkiállítás,  2012).A PIM programkínálatának egyik legsokszínűbb, kísérletező karakterű eleme az ő koncepciója mentén és irányításával megvalósított Budapest Transzfer Nemzetközi Irodalmi Fesztivál, amely saját hagyományt teremtett, és ötletadója szellemiségének megfelelően a műfaji, nyelvi és szemléleti értelemben vett irodalmi határterületek párbeszédbe léptetését igyekezett elősegíteni.

Majd tíz év óta kezdődő súlyos betegségével hatalmas akaraterővel vette fel a harcot, a  szenvedések hosszabb, vagy átmeneti szüneteiben  is  szenvedélyesen hódolt  hobbijának, a vívásnak, természetjárásnak, utazásnak, s az utolsó pillanatokig igyekezett  hozzátenni a PIM sokoldalú tevékenységéhez az elmélet és gyakorlat terén egyaránt..

Mély fájdalommal gyászoljuk, emlékét megőrizzük.

*W. J. Jelenkorban megjelent cikke Kõrösi Zoltán: Történetek a csodálatos csecsemõk életébõl című könyvéről