Csak áll
Háború van. Háború.
Vad, vérszívó gépek dübörögnek,
vas-lelkű apagyilkos volt rokonok
s holt szájak kiabálnak mereven:
megállj!
Hangtalan őrjöng a néma
halottak lelke a porban, s a golyó,
a fém-lövedék hull csak a zajban.
E szó, amit ért, aki él, s már
menekülne, de hasztalan.
Lába se, szíve se hajtja előre.
Csak áll.
Kopott szavakat kiabál,
s már maga sem hall semmit e szóból,
mit apáink hévvel kiabáltak az égre,
mikor értelem élt idelent.
Elcsépelt szavakat kiabálok,
s nem tudom, ér-e a szó valamit.
Pillanataink
Hangos sejtéseket hozott a téli levegő,
mintha ezt hallanám minden irányból,
szelek ajkán, törött üvegcserepeken,
befagyott gödrökbe tekintve.
A föld göröngyein,
az elhullott verejtékcseppek sós ízében.
Mindenhol.
Elhordott ingek hevertek az asztalon,
rongyosra keményített nyomai a múltnak.
A szőnyeg alatt, mint a sarokban bujkáló fény,
pormacskák őrizték a haladó zajokat.
Minden kis zugból ömlött a hideg,
és beáramlott a csuromvizes köd.
Táncot járt a testemen a világ.
A tüdőszaggató füstöt csak a mulandóság hígította fel.
Milyen messze a holnap?