// Fejes Dorottya

A kis tengerész

A kapitány már régóta nem hajózott senkivel. A fedélzet szárazon, matrózok nélkül várta, hogy újra felmossák, a vitorlák ének- és harmonikaszó után sóhajtoztak, pedig a levegő csak akkor mozgott, amikor a láda teteje néha-néha felnyílt.

A kapitány csendben ült sötét kabinjában és várt. Valahányszor meghallotta a gyerekszoba ajtajának nyikorgását, leporolta egyenruháját, és kisietett a kormánykerékhez. Ám a ládához senki sem nyúlt már egy ideje.

Ilyenkor lemondó sóhajjal visszavonult a szűk kabinba, vigyázva, nehogy megreccsenjen alatta az öregedő hajópadló. Ahogy teltek a hetek, egyre türelmetlenebbül várakozott, merev falábával hangtalanul dobolt, apró pipáját pedig úgy pöfögtette, mintha igazi lenne.

Felidézte magában az utolsó útját, amikor a hajó feneke a kis medence vizébe merült. Aznap szállították a legfontosabb rakományt. Aranyat (sárga fakockák) vittek a  medence jobb felső sarkából a bal alsóba. A kikötőben (a medence rövid széle) alaposan felszerelkeztek az útra, volt mindenkinek elegendő élelem, a vizeshordókról és a pótkötelekről sem feledkeztek meg. Középtájt, a tenger legmélyebb pontjánál ütköztek a kalózokba. Az ő hajójuk jóval kisebb volt, a történet szerint is kudarcra ítélve. Persze azért a vízbe hajítottak néhány aranyrögöt, hogy a tengerészek ne becsüljék alá veszedelmességüket, de komoly kárt nem okozhattak a valaha volt legbuzgóbb legénységgel felszerelt óceánjárón. Az összecsapás hangjait lelkesen utánzó kisfiú győzelmi énekbe váltott át, amint a hajó orra a bal alsó sarokhoz ért.

Miután a matrózok kipakolták az aranyat a másik kontinensen, rumot vedeltek a parton (a történet szerint) majd visszaszálltak a fedélzetre, hogy hajnalig mulassanak.

A kapitány felsóhajtott. Nem bírt tovább várni. Pipáját a földhöz vágta, dongalábával kiszaladt a kabinból, és  a recsegésre sem ügyelve felugrott a láda tetejénél lévő réshez.

Kellett egy kis idő, míg a szeme hozzászokott a gyerekszoba fényéhez. Soha nem látta még a ponyvákat, amelyek most a bútorokat fedték.

A könyvespolc, a játékokkal teli íróasztal, a kis szék és még az ágyacska is homályosabbnak tűnt a vastag műanyag fólián át, mintha el akarnák felejteni. A hangok sem a megszokottak voltak. Egyedül a szomszédos hálószobából átszűrődő zokogást lehetett hallani, ami olyan volt, mint a hullámmorajlás.

A kapitány érezte, hogy nem lesz több szállítmány, se mámoros éneklés vagy győzelem a kalózok fölött. Többé már nem lesz semmi sem a történet szerint.

Bár nem tudhatta, mégis biztos volt benne, hogy az ő kisfiúja valahol zátonyra futott.